3. fejezet - Gondolkodj hidegvérrel

Sziasztok!
Először is borzasztóan hálásak vagyunk azért, hogy már a blog elején van 6 feliratkozónk és több mint 1000 (!!! TE JÓ ÉG)  oldalmegjelenítés:)) A kommentek pedig nagyon jól esnek.. Elmondani nem tudom mennyire boldoggá tettetek vele:) 
Másodszor sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a részt, de otthon hatalmas problémák vannak. Ott tart a dolog, hogy nem beszélek anyuval. Egy szót se. Egyáltalán.. Így értelemszerűen írni sem nagyon tudtam.. A húgom skarlátos.. Anyu dolgozott, apa pedig nem él velünk tehát nekem kell rá vigyáznom. Sokat is kell tanulnom és sokat jártam most orvoshoz a rejtélyes fejfájásom miatt és a gerincem miatt is.. Szóval sajnálom ha egy kicsit összecsapott lett a fejezet..:///
Na de nem is szaporítom tovább a szót:) Itt a fejezet és remélem elnyeri a tetszéseteket:)) Kommenteljetek légyszi:)) Negatív kritikákat is fogadok:))
Puszi, Vanessa 

Zac szemszöge

   - Bebizonyítsam az ellenkezőjét? - kérdezte kimérten. Felvontam a szemöldököm és úgy néztem le rá. Fogalmam sem volt, mire készül, de hagytam, had tegye.
   - Bizonyítsd! - suttogtam. Megemelte az apró, porcelánnak tűnő kezeit és félretolta a nyakához szorított kést. Mélyen a szemembe nézett és körbefonta a karját a nyakam körül. A szívem őrült erővel kezdett verni, a testem megfeszült, szaporábban vettem a levegőt és bőröm felforrósodott. Ajkával lágyan érintette az enyémet és nyelvét óvatosan átcsúsztatta az enyém mellé. A férfibörtön alatt nem volt alkalmam érezni a női test lágy melegét, sem ajkuk édes ízét a számban. 1 éve nem töltött el az a mindent túlszárnyaló mámor. Az önkontrol megszűnt létezni és már csak ajkának édes becézése és a bennem megbújó szüntelen vágy töltötte be a gondolataimat. A férfi énem rövidesen előbújt és nem tagadom többet akartam. Belemarkoltam formás fenekébe, ezzel közelebb húzva magamhoz. Kellemes bizsergető érzés járt át. Ajkam szinte tépte az övét és azt akartam soha ne érjen véget. De egyszer minden véget ér. Szirénák hangos zaja törte meg a pillanatot. Azonnal szétrebbentünk, igyekezetünk egyenletesen venni a levegőt és imádkoztunk, hogy szívünk ne üsse ki a mutatót. Lassan, de biztosan lenyugodtam és Selia üres tekintetével találtam szembe magam. 5 perce még dühös voltam erre a lányra. Olyasmiben kutakodott, ami nem az ő dolga. Az, hogy miért gyilkolok egyedül az én lelkem mázsás terhe. Nincs szükségem sajnálkozásra, esetleg szánalomra. Egy ilyen "finom hölgy" (na persze..) mint ő soha nem értené meg az árva pakisztáni fiú nyomorult történetét. Elvégre miért is érdekelné? Ki az akit egyáltalán érdekel? A nyomozókat sem érdekelte, amikor megtalálták a szüleim vérbe fagyott holttestét. Hát engem sem fog ezután. Sem a gyilkosság után mardosó bűntudat, sem a dermesztő sikolyok, sem az áldozat családjának szenvedése. Semmi..
Itt ez a lány.. Megölhetném, de nem teszem. Magam sem tudom miért. Talán igaza van és kell nekem. És most nem túszra gondolok. Azt bármikor találhatok akármelyik utcasarkon. A sors nem véletlenül sodorta mellém ŐT. Selia nem olyan, mint amilyennek elsőre ítéltem. Tagadhatatlanul csodaszép lány. Barna haja tökéletesen omlik a vállára, szeme úgy csillog, mint a gyémánt, ajkai vörösek akár a rózsa. Bőre barna, amiből arra következtetek, hogy latin-amerikai. Kívülről egy méltóság teljes lány, tartással. Nem mutatja, hogy fél, akkor sem ha retteg. A világért sem akarná, hogy gyengének lássák. Fenn akarja tartani a tökéletesség törékeny látszatát, ami egy rossz lépéssel törik szét, mint a porcelán.. De belülről.. Teljesen más. Teste remeg akár a nyárfalevél és az elfojtott érzései lassan utat törnek maguknak. Ideges ha valaki azt gondolja, apuci árnyékában van és ezt csak tetézik tettei. Lerí róla, hogy mindenáron be akarja bizonyítani az ellenkezőjét. Több rejlik benne. Ezt ő is tudja, csak sajnos a környezete nem. De én kihozom belőle azt a nőt aki valójában. Egy vad, céltudatos és szenvedélyes nőt faragok apuci kicsi lányából...
   - Ssss. - húztam végig mutatóujjam az ajkán, amikor a gyár előtt hajtott el néhány fehér-kék rendőrautó.
   - Nem akartam megszólalni... - kezdte el, de én egy újabb mozdulattal hallgattattam el. Ajkam rátapasztottam az övére.
   - Ssss. - ismételtem el magam pimasz mosollyal, mire Seila csak aranyosan próbálta elfojtani a vigyorát és lehajtotta rákvörös fejét. Megfogadtam, hogy nem kezdek ki vele, hisz csak 15 éves. Szinte gyerek. De képtelen vagyok rá. Nem tudom palástolni mennyire vonzódok ehhez a lányhoz és mennyire vágyom rá, hogy testem egyesüljön az övével. Ráadásul nem szűz már, tehát nem rontanám meg. Ha még az lenne egy percig sem gondolkoznék azon, hogy is vihetném ágyba. Nem! Azért ennyi még bennem is van.

Megragadtam a karjánál fogva és levezettem a keskeny vaslépcső rozsdás fokain. Minden lépésnél egyre instabilabb lett és félő volt, hogy beszakad alattunk. Mivel a legfelső emeletről jöttünk le vagy 9 méteres volt a lépcső és a talaj közötti hely. Selia egyre szaporábban vette a levegőt, térdei megremegtek és erősen markolta a kezemet. Aztán minden egybemosódott... A lépcsőfok amin Selia állt beszakadt, ő pedig egy sikítással megragadta a korlát egyik vasrúdját. Egy percre mindketten fellélegeztünk, de abban a pillanatban a korlát elmozdult a helyéről és a sikongató Seliát már csak egy kis ingatag vasrúd tartotta meg.

   - Engedd el! - nyújtottam felé a kezét, mire ő hevesen megrázta a fejét. - Csak így tudok segíteni. Bízz bennem. - néztem mélyen a szemébe. Ő pár másodperc gondolkodás után összeszorította a szemét és elengedte a korlátot. Villámgyorsan elkaptam a kezét és úgy húztam fel. Amikor lába ismét a talajhoz ért szorosan átölelt, én meg csak zavartan visszaöleltem. Új nekem ez a túlzott bizalom. De nagyon hamar véget is ért, ugyanis Selia egy határozott mozdulattal elengedett és egy hatalmas pofon csattant az arcomon.
   - Ezt mi a picsáért kaptam? - dörzsöltem fájdalmasan az arcom.
   - Te vezettél ide! Ott volt a másik lépcsősor is amin feljöttünk, de neked muszáj volt kerülőt tenned! Ha nem vagy ilyen felháborítóan gyenge elméjű akkor nem történt volna meg a baleset. - bökdöste a mellkasomat.
   - Oké. Oké. Nyugi. Csak nyugodj meg! Viszont most akármennyire is veszélyes gyorsan kell lefutnunk. A sikítozásod kilométerekre is hallatszódott. - mielőtt hevesen ellenkezni tudott volna elkezdtem futni amilyen gyorsan csak tudtam rántva magammal őt is. A fokok sorra estek be, bár volt amelyik megmaradt. Kifulladva, de hősiesen értünk le a földszintre.
   - Majdnem meghaltunk! - csattant fel Seila.
   - Dehogy haltunk meg majdnem. Túlreagálod. - legyintettem lesajnálóan. - A picsába. - sziszegtem amikor meghallottam a már jól ismert rendőrautók zenéjét, a szirénákat. Tisztában voltam vele, hogy innen már nem tudunk kijutni. Odasétáltam az ablakhoz és kinéztem. Körülbelül 5-en lehettek. Esetleg 6-an. Esélyük sincs ellenem.
   - Most mi lesz? - kérdezte Selia nyugodtan. Végülis neki mindegy. Ha elkaptak ő hazamehet, rám viszont a halál vár. Beültetnek egy székbe, lekötöznek és egy fecskendővel mérget juttatnak a szervezetembe. Vagy áramot vezetnek belém. Láttam már ilyet.

Jason rettegve meredt maga elé, szemei megteltek könnyel. Az, hogy őt sírni látom engem is elgyengített.  Az élet egy sakk játszma. Nem tudhatod mikor adnak neked sakk-mattot. Bármikor kiüthetik a bábudat. Jasonnek ma jött el a játék vége. Ahogy mondani szokták: Game Over... A börtönben ma a szokásosnál is nagyobb káosz volt. Készültek a mai kivégzésre. Jason a legjobb barátom és egyben egy újabb ember akit elveszítek. Frászt! Egy újabb személy, akit elvesznek tőlem!! Mint a szüleimet, a testvéreimet és Rahimot.. Rahim. Úgy hiányzik. Istenem. Ha csak még egyszer láthatnám a mosolygós szemét vagy az ártatlan tekintetét.. Csak egyszer.. Az életem is odaadnám érte. Jason nem pótolta a testvéremet de enyhíteni tudta a hiányát. 
   - Itt az idő. - jött elé egy őr. Nagy termete ellenére vékony, kislányos hangja volt. Némi együttérzést lehetett felfedezni a tekintetében, ami elég ritka. A többi zsaru ezzel az elvvel működik: "szemet szemért". Ahogy Buddha mondja: " A szemet szemért az egész világot vakká teheti".. Én is így gondolkozom. Sok rosszat tett Jason, de azzal, hogy megölik ugyanolyok mint mi. Semmivel sem különbek.
Jason felállt és átölelt. Nem érdekelt,hogy ez mennyire nem férfihoz méltó. Szorítottam őt amennyire csak lehetett. Az utolsó percei.. Nemsokára egy kósza emlék lesz. 
   - Szívás lesz nélküled itt ember. - veregettem meg a vállát mire elnevette magát.
   - Ennél szebb búcsút sem hallottam még. Vigyázz magadra. Ne hagyd magad! Neked élned kell!!! Találd meg ŐT. - nézett mélyen a szemembe.
   - Megtalálom. Ő a kulcs a változáshoz. Megálmodtam. Tudom, hogy él valahol.. Tisztában vagyok vele.
   - Hiszek benned haver. Örülök, hogy a barátomnak hívhattalak. - sétált ki az őrrel együtt a nehézkes, rácsos ajtón. A lábaim megremegtek és le kellet ülnöm egy kicsit. Az arcom a kezembe temettem és erőteljesen megdörzsöltem azt. Az ajtón Salem rendőrkapitány kopogott.
   - Mi akar? - morogtam dühösen. Rá vagyok a legkevésbé kíváncsi. Salem hadnagy messze a legkegyetlenebb ember a földön. Több embert kínozott és ölt meg "közvédelem" címszó alatt, mint mi együtt. És a legrosszabb, hogy ő meg sem bűnhődik érte. Fekete íriszében a kegyetlen megtorlás és a vérszomjas bosszú tükröződött vissza. Csak tudnám miért rajtam akarja mindenáron leverni.. 
   - Velem jössz. - utasított ellentmondást nem tűrően. Erőszakosan rászorította a karomra a bilincset szó szerint vonszolni kezdett a folyosón. Még visszagondolni is megalázó. Salem hadnagy mindig is úgy viselkedett velem mint a kutyákkal.. Egyszer..---- Nem bírok beszélni róla. Még akkor is kiráz a hideg ha eszembe jut. A fájdalom ami a mellkasom nyomja azóta a keserves nap óta egyre mélyebbre ássa magát. Akkor  féltem életemben először igazán. Rettegtem.
Egy terembe vezetett, ahol aztán ledobott a földre. Összeszorítottam a fogaim és feljebb kúsztam. Középen egy nagy szék volt körülötte pedig férfiak pakolgattak össze-vissza. Minden egyes négyzetméteren fegyveres fakabátok álltak és figyelték a termet. Sejtettem, hogy hol vagyunk.
   - Nem akarom látni!! - ráztam a fejem hevesen. - Vigyen el innen!!! Kérem. - fogtam könyörgőre.. Nem.. Nem akarom!! Miért teszi ezt?? 
Salem hadnagy megragadta a karom felrántott a földről és az állkapcsomat szorítva odafordította a fejem  a székhez. Éppen bevezették Jasont és leültették a székre. Nem vett észre. Szorosan rácsatolták a szíjakat és egy férfi lehajolva mondott neki valamit.
   - Ne!!!!! - szorítottam össze a szemem, de akkor egy erőteljes ütést éreztem a gyomromban. Összerogytam a fájdalomtól.
   - Nézd csak meg jól. - suttogta a fülembe Salem. - Csak idő kérdése és te is erre a sorsra jutsz.
Egy köntösbe vagy mibe öltöztetett ember sétált egy kapcsolóhoz és sejtelmesen vigyorgott. Lenyomta a kapcsolót és meghúzta a fogantyút. Jason teste remegni kezdett egyre gyorsabban és erőteljesebben. Szemei kiakadtak és ordított kínjában. Ezek szerint még nem adtak neki akkora löketet, hogy meghaljon. Kínozták. A kezében az erek megfeszültek és szinte könyörgött, hogy öljék végre meg.
   - Fejezzék be!!! - ordítottam, de meg sem hallották. Valószínűleg az üveg ami mögött voltunk hang szigetelt. Talán fél óra is eltelhetett így. Folyton csak "kis" löketet kapott, hogy fokozzák a szenvedéseit. Aztán végre megtették. Véget vetettek a kínjainak. Teste megint rázkódni kezdett és ahol testét a nagy mennyiségű áram érte enyhén füstölni kezdett. Lecsukódtak a szemei és teste is mozdulatlanná vált. Férfi létemre könnyezni kezdtem. Na nem azért mert ennyire érzékeny és gyenge vagyok.. Hisz magam is öltem már. Szemrebbenés nélkül. De más azt látni ha valaki hozzánk közel álló a szemünk előtt halt meg. A szüleim is előttem haltak meg és az öcsém haláltusáját is végignéztem.. Hónapokig tartó szenvedéseit. A szüleim se gyorsan haltak meg. Talán az volt a legvéresebb. De nem akarok rá gondolni. Salem hadnagy tudja. Így akar megtörni. Tisztában van vele, hogy ez nekem már sok. A két kezemmel belemarkoltam  a hajamba és keservesen zokogtam. Nem.. Nem bírom tovább. 

   - Zaac.. Hahóóó.. Mi lesz? - lengette Selia a kezét a szemem előtt.
   - Mi lenne? - kérdeztem vissza. - Majd én megmutatom nekik, ki az a Zac Danton.
Az ajtó hirtelen kivágódott és 5 zsaru lépett be fegyverrel a kezükben. Mikor megláttak megremegtek és elbizonytalanodtak. Féltek tőlem és jól is tették.
   - F-f-f-f-f-f-fel a kezek-k-kel. - dadogott össze vissza az egyikük.
   - Javaslom, hogy előbb keress fel egy logopédust. - húztam meg a ravaszt. Selia fülsiketítő sikoltozásba kezdett, a többi rendőr pedig lefagyva bámult társa élettelen testére. Végül az egyikük észbe kapott és dühödten rám emelte a fegyverét. Hosszú bajsza elrontotta az összhatást, na nem mintha bajusz nélkül annyira ijesztő lenne. Egy volt a baj. A másik három is felnézett, náluk viszont gépfegyver volt.
   - Nyomáááás! - kiabáltam Seliának és a fal mögé futottunk miközben a golyózápor egyre sűrűbben esett. - Hogy vetnek a katolikusok keresztet? - nyeltem nagyot.
   - Homlok, szívtájéka, balváll, jobbváll. - közölte én meg kivételesen katolikus módra imádkoztam. Hátha a keresztények istene megvéd. Óvatosan kihajoltam a fal mögül és 3-mat lőttem.. Mielőtt visszahajoltam láttam, hogy az egyiket sikerült eltalálnom. A mellkasom egyenletlen ütemben emelkedett akárcsak Seliának. Felötlött bennem a gondolat, hogy nem bírok el velük de el is vetettem 2 oknál fogva. 1. Nem fogok Jason sorsára jutni. 2. Meg kell találnom ŐT. Nem élhetek úgy, hogy nem tudom él-e..
Maradt még három. Ordítva kiszaladtam a fal mögül és eresztettem el vagy 6 golyót. Még egyet eltaláltam, egyet sikeresen megsebesítettem. A lábát találtam el, ő pedig egy nagy puffanással elterült a földön. Kezét sajgó lábára szorította, amiből úgy ömlött a vér mintha öntenék. Az utolsó tehetetlenül állt ott és elernyedt kezeiből kiesett a fegyver. Határozottan megindultam felé, mire hátrálni kezdett. Elérkezett a pont, amikor nem tudott tovább menni, ugyanis a fal meggátolta ebben. Hogy egyenrangúak legyünk félredobtam a pisztolyt. Öklömet a magasba emeltem, a srác (lehetett 20 éves) tehetetlenül az arcához emelte a kezét, én pedig gyomorszájon vágtam. Láthatóan nem számított erre, mert egy nyögés közepette lerogyott a földre. Megragadtam az alkalmat és lábammal erőteljesen fejberúgtam. Vér csordogált le az arcán és összeszorította a fogait a fájdalomtól. Megfogtam a pólója gallérját és úgy állítottam fel a földről. Kezeim pólójáról a nyakára vándoroltak és annál fogva emelték fel. Próbálta kiszabadítani magát, de ezzel csak annyit ért el, hogy jobban szorítottam. Elkezdett krákogni és kétségbeesetten próbált levegőt venni, nem sok sikerrel. Szemei megdermedtek ernyedten hullott a karjaimra. Egy nem túl finom mozdulattal félrevágtam a testét és szembe néztem a sebesülttel aki éppen lőni készült.
   - Remélem nem gondoltad komolyan. - mivel a pisztolyt eldobtam egy út volt. Előkaptam a kést és felé dobtam. Pont 2 szeme közötti pontot érte a találat. Ráérősen odasétáltam és kihúztam a fejéből a késemet. Megtöröltem a pólóm aljába és hátrafordultam. Selia kezét a szájára tapasztotta, gondolom ezzel egy sikolyt elnyomva.
   - Te.. Te.. Te agyonverted azt a srácot. És.. fejbe dobtad késsel a másikat. - kezdte hisztérikusan felfogni a helyzetet.
   - Aha. Na. Akkor az van, hogy most megint rohanás van. Át a városhatáron. - közöltem a tényeket, de mivel nem mozdult megint csak vonszoltam magam után. - Nem sok kell és ránk találnak. Még most sem félsz tőlem. - kérdeztem lihegve, futás közben.
   - Nem. - közölte határozottan én meg hitetlenül elnevettem magam. Megálltam az ajtó előtt és megragadva a karját magamhoz húztam. Ajkam szenvedélyesen tépte az övét és miközben ő a hajamba túrt és benyúlva a pólója alá a hátát kezdtem simogatni. Mint a drog úgy hatott rám ez a lány. Nem létezett jó vagy rossz. Nem létezett megbánás vagy bosszúvágy. Csak ő és én. A tűz amit lángra lobbant bennem. Azonban hideg fejjel kell gondolkodnom. Nehézkesen elváltam ajakitól, amik még nedvesek voltak csókjainktól. Nem tudtam magam türtőztetni és újra lecsaptam azokra. Derekánál fogva még közelebb vontam magamhoz. Nyelveink gyilkos táncot jártak és az önkontrol teljesen megszűnt. Csókunknak a levegőhiány vetett véget. Homlokom az övének döntöttem és szaporán vettem a levegőt.
   - Ennek még lesz folytatása. - ziháltam elakadó lélegzettel. Selia behunyta a szemét és alsó ajkába harapott. Féltem, hogy ezt már nem élem túl. Gyorsan elkaptam a tekintetem és a motor felé vettem az irányt. A lány egy szó nélkül követett. Mintha már nem is akarna megszökni. Velem akarna tartani. De ezek csak az én képzelgéseim. Elvégre ki az aki egy bűnözővel akarna élni? Senki.
Felült a hátam mögé és átkarolta a derekamat. Gázt adtam a motornak és száguldottam. Imádok motorozni. Kikapcsol az agyam és a gyötrő gondolatok helyét átveszi a mámor. A szél az arcomba csap, a tér és az idő megszűnik létezni. Kitisztul a fejem. A fájdalom elpárolog és boldog vagyok! Utoljára akkor motoroztam amikor az öcsém élt. 2 és fél éve. Akkor voltam utoljára igazán boldog. Onnantól a napok összemosódtak és keserűség ölelte át a szívemet, lelkemet. Tiszta szívből egy csepp erőltetetség nélkül elmosolyodtam és élveztem az életet. Egyre nagyobbra vettem a sebességet észre sem véve, hogy nem vagyok egyedül. Megláttam a megye határt és határtalan megkönnyebbülés fogott el. Egyre közelebb a célomhoz. Semmi sem állíthat meg. Visszamegyek Pakisztánba és új életet kezdek. Szabad leszek testestül, lelkesül és jobb embert faragok magamból. Olyan embert akire büszke lehet Rahim... Mielőtt meghalt volna együtt terveztük, hogy majd közösen megnyitjuk az éttermünket. Rahim és Salim étterme. Öm.. Említettem már, hogy nem Zac az igazi nevem? Hát akkor most említem. Salim Danton az eredeti nevem. Nem röhögni! Kb. 6 éves lehettem amikor kezembe akadt az utcán egy újság. Megláttam ezt a nevet és közöltem anyuékkal, hogy engem mostantól így hívnak. Nem lelkesedtek az ötletért mondván, hogy pakisztáni vagyok nem amerikai tehát ne is akarjak azzá válni. Rajtuk kívül azonban mindenki Zac-nek hívott. A testvéreim is. Megszoktam. Már egyáltalán nem használom a Salim nevet. Egyébként sem szerettem soha. Ne mindegy. A lényeg az, hogy közösen tervezgettük a jövőnk, akkor is ha mind a ketten tudtuk ő azt már nem éri meg. De megígértem neki! Megnyitom azt az éttermet ha az lesz az utolsó tettem akkor is.
Nem tudom mióta mehettünk, de egy fél órája biztosan. Az Arizona Állam egyik részén fekvő sivatagon mentünk Keresztül már egy jó ideje. A levegő a megszokottkPhoenix-i forrósághoz képest is perzselő volt. Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy kerültünk ide. Férfiasan bevallom eléggé felelőtlen voltam, ugyanis nem figyeltem az utat. Körülöttünk csak a pusztaság és gyéren néhány kaktusz terült el. A civilizáció jelét csak a megjelölt autó útvonal mutatta. De ha az nem lett volna ott félő, hogy abszolút eltévedek.
A motor hirtelen lelassított, majd fogta magát és leállt. Volt egy rossz előérzetem, de reméltem, hogy másról van szó és tévedek. Óvatosan a motorra néztem és lemondóan bólintottam. De igazam volt. Mint mindig. Leszálltam a motor hátuljáról és idegesen dörzsöltem a tarkóm.
   - Mi történt? - szállt le Selia is.
   - Kifogyott a benzin. - bólintottam.
   - Ugye most csak szórakozol? - kerekedtek ki a szemei, mire én egy lesajnáló pillantással jutalmaztam. Nem vagyok az a szórakozós típus. Gondolom ezt már észrevette. Magamban szitkozódva vizsgálgattam a motort mintha csak benzin kerülne bele ha nézem.
   - Gyalog megyünk tovább. - közöltem.
   - És mégis merre? Hm? Tudod merre kell menni? És egyáltalán hova is viszel? Afganisztánba?  - kapta fel a vizet.
   - Pakisztánba. - motyogtam. - De ha nem tetszik agyon is lőhetlek! - ordítottam rá.
   - Fejezd már be! Ez a mániád! Vonzódsz az agyakhoz vagy mi bajod van??
   - Kuss!! - emeltem magasba a kezem, amikor halk zenét hallottam Selia felől. - Ez mi a fasz?
   - A mobilom. - halászta ki a készüléket a farzsebéből. - Martin az. A barátom. - kikaptam a kezéből a telefont és ránéztem a képernyőre. Egy hívóképen ők ketten voltak, ahogy smárolnak. Fintorogva nyomtam meg a fogadás gombot.
   - Szia cica. - szóltam bele nőies hangon.
   - Selia hol vagy?
   - Betájoljam? Valahol a lábam között. De most dolga van!  - vigyorogtam.
   - És odaadnád???? - rikácsolt a telefonba.
   - Miért nem ezzel kezdted? Természetesen nem. - közöltem vele a tényeket.
   - Tudom, hogy nálad van!! Engedd el! Különben nagyon megbánod! - mutatta a kemény gyereket.
   - Na ide figyelj buzikám. Nem érdekel a fenyegetésed. Legfőképpen te nem érdekelsz. Szóval foghatod a kis a fenyegetéses, feldughatod a seggedbe és utána ki is szarhatod! Világos? - mondtam hidegvérrel.
  - És neked világos amit most mondani fogok fiam. - szólt bele egy idegen hang a telefonba. - Ha egy ujjal is hozzáérsz a lányomhoz nem csak, hogy a villamosszéken végzed, de garantálom, hogy az utolsó perceid keservesebben legyenek mint Carlosé a mészárosé. Ha csak egy haja szála máshogy áll mint ahogy elment esküszöm, hogy még a pokolban is kivételezett helyed lesz!
   - Egyszer fogom elmondani. Nem akarom bántani a lányát de ha kényszerítenek megteszem. Ha utánam jönnek esküszöm itt helyben golyót eresztek a fejébe.
   - Nem mondom, hogy Salem hadnagy nem megy maga után, de elintézhetek egy kis előnyt! Csak ne bántsa.
   - Mi a trükk? - tértem a lényegre.
   - Nincs trükk.. Úgy készülj, hogy már elindultak utánatok. És mivel nem tudják pontosan merre vagytok sokan vannak mindenfele. És.. - kezdte volna el de a vonal megszakadt.
   - Mit mondott az apám? Ő volt az? - lökött rajtam egyet Selia. - Miért nem hagytad, hogy beszéljek vele????
   - Kussoljál már be!! - szóltam rá erélyesen. - Mert.
Megszeppenve elfordította a fejét és csöndben mentünk a sivatagon át. A lábam fájt és melegem volt. Felnéztem a nap csodálatos sugaraira, majd a mellettem lépkedő lányra. Selia is olyan mint a nap. Feltölt energiával, de olykor le is szívja azt. Életadó, de el is veheti az életet, amit ajándékba ad. Melegíti a szívem. Gyönyörű és csodálatos. Örülök, hogy itt van velem. De ezt neki sosem vallanám be. Egyrészt a bennem lévő makacsság, csökönnyösség miatt, másrészt azért mert tudom, hogy félreértené. Nem is ismerem. Nem táplálok iránta gyengéd érzelmeket. Az igazat megvallva még nem voltam szerelmes. Pakisztánban csak pakisztáni lányok vannak, ők meg nem az eseteim. Tisztában vagyok vele, hogy furcsán hangzik, de akkor sem. Aztán pár éve Amerikába költöztünk. Sok lányt használtam ki csak a szex miatt, de nem is bánom. A legkisebb dolog amire most szükségem van az a szerelem. De Selia megadhatja nekem azt ami most kell! Egy szenvedélyes, kötöttség nélküli kapcsolatot.
   - Miért haragudtál rám tegnap este? - törte meg a csendet.
   - Mikor? - értetlenkedtem.
   - Hát amikor rákérdeztem, hogy miért gyilkolsz. - elevenítette fel a tegnapi kérdését, bennem meg újra felment a pumpa.
   - Mert olyasmiben kutakodsz ami nem a te dolgod! - szorítottam ökölbe a kezem.
   - Talán segítene ha kiadnád magadból. - próbálkozott.
   - Mondom nem!!! - vesztettem el a türelmem és előrántva a pisztolyt rászegeztem. - Miért kell minden elrontanod? Miért kellett ezt? - néztem rá kétségbeesetten és meghúztam a ravaszt..

2. fejezet - Szegd meg a szabályokat!

Sziasztok!

Egy kis változás lépett fel! Úgy volt, hogy Selia szemszögét Mizao írja, de sajnálatos módon a rengeteg tanulás és a többi blogja mellett nem tudja megírni:/ De elmondja az ötleteit és én leírom, ő meg belejavít:) Azért reméljük így is tetszeni fog és nem bánjátok, hogy egy darabik csak az én irományaim olvashatjátok://:D

puszi: Vanessa

 Selia szemszöge

Szeptember 27. A nap ami megváltoztatta az életem.

Felültem az ágyban és nyújtózkodtam egyet. Az ablakon át beszűrődő fény bántotta a szemem, de viszonylag hamar megszoktam. A tudat, hogy ez a nap is ugyanolyan unalmas és egyhangú lesz mint a többi, megijesztett.  Ha jobban belegondolok egyáltalán nem is én irányítom az életemet. Az apám eldönti, hogy mit tegyek és az úgy is lesz. Szabályok és korlátok között élem le az életem. Mindenki csak annyit lát, amennyit mutatok. Hogy Selia Martineznek tökéletes az élete. A focicsapat kapitányával jár, aki a helyi rendőrfőnök fia és a lányok álma. A pompon lányok csapatkapitánya és 16 éves kora ellenére a legnépszerűbb lány a gimiben. Az apja milliárdos és bármit megkap amit akar. De egyikük sem ismer igazán. Nem ismerik a bennem dúló harcot a között aki vagyok, és a között akinek lennem kellene..

Kísért egy érzés. Egy érzés, ami nem hagy nyugodni. Egy érzés, ami a hatalmába kerített. A vágy és a szenvedély. Hazudnék, ha azt mondanám szeretem Martint. Vele sosem éreztem, hogy tűzben ég a testem és a lelkem, és bármit megtennék, hogy érezhessem. Hogy a testem egyesüljön az övével. Én ezt nem érzem. Pedig mindennél jobban vágyom rá. Az elfojtott szenvedély lassan kitörni készül a lelkemben. Az kell, ami nem lehet az enyém. Az kell, amit nem szabad, hogy akarjak. Egy veszélyes és őrjítő srác aki előhozza belőlem azt a nőt aki szeretnék lenni. Egy szabályszegő, rossz lányt. Kalandra vágyom.

Az ébresztőm egy figyelmeztető pittyegést hallatott, mire én nyögtem egy nagyot és kikászálódtam az ágyból. Belenéztem a tükörbe. Egy félig mexikói, barna hajú, csokoládé barna szemű, egész szép arcú lány nézett vissza rám. De most kivételesen a magabiztosság és tartás helyett arca átvette a gyengeség formáját.. Szeme karikás volt, arca meggyötört. El is fordultam, hogy ne kelljen szembesülnöm a saját bizonytalanságommal. Gyorsan elkészültem és lassan lesétáltam a lépcsőn. Anya mindig azt mondta, hogy viselkedjek úgy ahogy az a származásomhoz illik. Finomkodva, méltóság teljesen. Akár egy hölgy. Eleget is tettem kérésének bár néha egészen nevetségesnek tartottam, hogy úgy viselkedek mint valami első osztálybeli dáma. Ez nem én voltam.

Helyet foglaltam az asztalnál és ölembe terítettem a szalvétát. Apa ott ült az asztalfőn és egy hatalmas újság terítette be az arcát.

   - Jó reggelt. - köszöntem illedelmesen mosolyogva, ahogy minden reggel.

   - Jó reggelt. - lapozott apa az újságban és rám sem emelve a tekintetét az éjszakámról érdeklődött.

   - Köszönöm szépen, remekül aludtam. - a világért sem vallottam volna be neki, hogy milyen kétségek gyötörnek,  a gondolataim a testi örömök felé kalandoznak és álmaimban is a mindent elsöprő mámor kísért.  - És te? - kérdeztem vissza miközben mosolyogva megköszöntem a házvezetőnőnek, Mary-nek a reggelit.

   - Én is, köszönöm a kérdésed. - tette le az újságot. - Ma be kell mennem a bíróságra. Nem maradok sokáig. Megleszel?

   - Persze apa. - bólintottam és beleittam a narancslevembe, amit Mary töltött ki nekem. - Ma találkoznék Martinnal. Együtt ebédelnénk. - tájékoztattam a mai programomról.

   - Szombat van, a jegyeid kiválók, nincs okom panaszra. Elmehetsz. - ment bele nagylelkűen és beleharapott a piritósába. Megtörölte a száját és így folytatta: - Azonban 6-ra gyere haza, mert a polgármester úr és a családja jön látogatóba.

   - Hazaérek addigra. - biztosítottam. - És Martin hazakísér.

   - Rendben. - bólintott és csöndben folytattuk a reggelizést. Minden reggel ugyanaz. 16 éves vagyok és burokban nőttem fel. Semmit nem tudok a valóvilágról és hiába tagadnám, hogy mennyire aggaszt ez a tény.

Apa megköszönte a reggelit és sűrű elnézések közepette távozott itthonról. Én ugyanígy tettem és felmentem a szobámba. Kopogás hallatszott.

   - Gyere nyugodtan! - kiabáltam.

   - Jó reggelt Miss Martinez. Meghoztam a vasalt ruháit és betenném a szekrénybe. - mutatta fel a ruhákat az egyik szobalányunk.

   - Nyugodtan. Én úgyis menni készültem. - tápászkodtam fel az ágyamról.

                                                                          ***

   - Nekem nem tetszik az ötlet. - ráztam a fejem hevesen. Martinnal együtt ebédeltünk és felvetette azt a nagyszerű ötletét, miszerint együtt tölthetnénk a hétvégét. - Nem igazán szeretném veled tölteni a hétvégém ha nem haragszol. - tudom, hogy rosszindulatú vagyok, de már a kapcsolatunk eleje óta próbálok kicsikarni belőle egy veszekedést. De semmi. 1 éve vagyunk együtt és sosem veszekedtünk.

   - Semmi baj szívem. - kezdte el Martin a szokásos mézes-mázos beszédét. - Akkor máskor. Megértelek. Nem is kell fojtogató kapcsolatban élnünk. Ha lesz kedved találkozunk rendben? - mosolygott rám.

   - Rendben. - sziszegtem kínosan. Egy darabig turkáltam a villával a tányéromban, majd nem bírtam tovább. - Martin. Mennem kell. Elfelejtettem, hogy apa elküldött .. aaa.. A pékhez. - kezdtem bele a nagyon gyenge kibúvómba. Nem tehetek róla. Nem bírok tovább egy légtérben lenni vele. Nem tudom tovább fenntartani a tökéletes kapcsolat látszatát. Minden perccel egyre nő bennem az ellenszenv és az undor. Undorodom magamtól. Attól, ahogy saját magamnak hazudozok. És másoknak. Már mondtam Martinnak, hogy nem szeretem, de őt ez nem zavarta. Ameddig mi vagyunk a gimi álompárja semmi sem zavarja. Messzebb. Minél messzebb kerülni innen. Ezt akarom. Eközben üzenetem jött apától: "Ne menj egyedül sehová az egyik rab elszökött a börtönből, kerüld az eldugott utcákat. Maradj Martinnal."

Felgyorsítottam a lépteim és egy eldugott utcába kanyarodtam be. Csak azért is. Pont azért mert apa azt mondta ne menjek. Egyébként is.. Nem ez az egyetlen szűk utca Phonex-ben.. A szökött rab biztos, hogy nincs itt. A lábam a régi raktárház felé vitt. Gyermekkoromban mindig féltem ezen a helyen, de valahogy most úgy éreztem ha változást akarok ide kell jönnöm. Le kell győznöm a félelmet ami gyengévé tesz. Lassan a kilincshez nyúltam, de akkor hirtelen kinyílt az ajtó és hatalmas erővel nekem csattant. A fájdalomtól és az ajtócsapódás erejétől a földre zuhantam. Az ajtó mögül egy fiú/férfi lépett ki.

   - Nem tudsz odafigyelni bazd meg??! A kurva anyád nem tanított meg rá, hogy ne sétálj el egy rohadt ajtó előtt közvetlenül, mert fejenbasz a picsába is!!! - ordított rám, én meg összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Nem tetszett a stílusa. Alapból egy elnéző és kedves lánynak tartom magam, de ilyen hangnemet senkinek sem engedek meg.

   - Na és téged megtanított rendesen beszélni? A szókincsed példaértékű. - közöltem vele nyugodtan, direkt figyelve rá, hogy ne emeljem fel a hangomat. Végignéztem a srácon. 18-19 éves. Arab vagy valamilyen hasonló nemzetiségű. A karján tetoválások és borostás az arca. A ruhája nem mindennapi: egy fehér atléta és egy börtönruhának is beillő kezes lábas aminek a fölső része, lazán lóg a derekán. Első látásra is tipikus rosszfiú. Barna szeme magához vonzotta a tekintetem és nem tagadhattam, hogy észvesztően jól néz ki. Aztán észbe kapott és felsegített a földről. Jé. Tud illedelmes is lenni.

   - Legközelebb tartsd nyitva azt a szép barna szemedet. - gúnyolódott pimasz mosollyal az arcán.

   - Te meg járj többet nyelvtan tanárhoz és fejezd be a sulit. - kontráztam. Vigyorogva végigmért amibe én belepirultam. Egy másodperc sem telt bele és elkapta a tekintetét mert a távolból szirénák hangja hallatszott. Odafordultam és jobban szemügyre vettem a tetoválásait majd tekintetem a nadrágjához tévedt amiből kikandikált egy fegyver. Ő a szökött rab. A felismerés szinte arcon csapott. Felötlött bennem a gondolat, hogy elfutok, de mielőtt megvalósíthattam volna behúzott a raktárházba, a falnak szorított és befogta a számat.

   - Egy szó és szétloccsantom a fejed. - szorította a fegyvert a fejemhez. Nagyon féltem, de ugyanakkor nem is. A halálfélelem ott motoszkált a gondolataim között, viszont a fiú közelsége teljesen megbénított. Levette a kezét a számról, ami nagyszerű esély lett volna, hogy kiabáljak a kint járőröző rendőröknek de nem tettem. A srác tekintete akarva-akaratlanul is az ajkaimra tévedt és elsötétült tekintettel nézte. Aztán hirtelen elkapta a tekintetét és kinézett a raktárház falán megbújó résen. Amikor már nem hallatszott a járőrkocsik hangja elengedett és előkapott a zsebéből egy bilincset, amit természetesen rátett a csuklóimra.

   - Mit csinálsz? - kerekedtek el a szemeim. Ezt nem teheti.

   - Ma itt éjszakázunk, holnap elmegyünk a motorig onnan pedig irány Pakisztán. - ismertette a teljességgel őrült tervét.

   - Én aztán nem.. Én nem megyek Pakisztánba! Haza akarok menni! Engedj el.. - keltem ki magamból. Ez nem lehet igaz. Elraboltak. Mi lesz apával és a barátaimmal? Az életemmel?? Te jó ég.. És ha meghalok? Sosem voltam egy hisztis lány, de ki ne borulna ki ha elrabolnák.

   - Kis naiv.. Azt hitted elengedlek? - nézett rám lesajnálóan. - Kurvára nem érdekel mit akarsz, láttál. Felismersz. Amúgy is kell egy túsz. Velem jössz és kész. Vagy itt helyben lepuffantalak. Te döntesz. - ajánlotta fel "nagylelkűen". Kész úriember. Még választási lehetőség is van. Egy kicsit cinikus vagyok. Egy kicsit...

   - Ezt akkor sem teheted! Személyesen ismerem a rendőrfőnököt és.. - kezdtem el a fenyegetőzést, amikor félbeszakított.

   - Még egy ok, hogy ne engedjelek el. - magyarázta. - A Salem-i boszorkányüldöző azonnal küldene a túlvilágra. - gúnyolódott a hadnagyon. Ez már azért több a soknál.

   - Salem hadnagy a neve és ne gúnyold ki! - szóltam rá élesen.

   - Tökmindegy. Elmegyek valami kajáért addig te szépen itt maradsz. - vette le a csuklómról az egyik bilincset és egy vasrúdra rakta. - Egy szökési kísérlet és agyonlőlek. - figyelmeztetett majd a fegyverrel a kezében kiment a raktárból. Természetesen minden fenyegetése ellenére megpróbáltam elszökni. Forgattam a csuklóm ahogy tudtam és csúsztattam ki a kézfejem a bilincsből, de nem szabadultam. Csak annyit értem el, hogy kidörzsöltem a csuklóm és vérzett. Arról nem is beszélve, hogy amikor hevesen rángattam belevertem a fejem a fölöttem lévő vasrúdba. De nem valami gyengén. Azt hittem ott menten elájulok. Szédültem és ha akartam se tudtam volna elszökni. Azt vártam, hogy a fiú - akinek bármilyen furcsa még mindig nem tudom a nevét - visszajöjjön. Egy örökké valóságnak tűnt míg megjelent velem szemben szatyrokkal és egy hatalmas táskával.

   - Nocsak, nocsak. Csak nem megpróbáltunk elszökni? - nézett a kidörzsölt karomra szórakozottan.

   - Ez teljesen abszurd. Engem várnak haza. Apa teljesen ki lesz akadva. Kérlek. Könyörgök. - álltam már a sírás határán. Lesajnálóan rám nézett és leült egy székre. Azonnal fel is pattant eszeveszett ordítások közepette.

   - Mi történt? - kérdeztem aggódva.

   - Rám lőttek. - legyintett mellékesen.

   - Mutasd. - kértem határozottan.

   - A seggem? - ráncolta össze a szemöldökét. - Mert oda lőttek.

   - Azt kezeld le magadnak. - ráztam hevesen a fejem, mire ő felnevetett. Nem tudom mi lehetett olyan vicces, de ha neki jó, hogy magában nevet... Elővett a zsebéből egy kést amin vöröses foltok éktelenkedtek.            -  Az jól látom, hogy v-v-vér? - kérdeztem dadogva.

   - Mit gondoltál miért keresnek a zsaruk? - tisztogatta tovább a kést.

   - Öltél már embert? - érdeklődtem.

   - Sorozatgyilkos vagyok. - közölte mintha ez teljesen természetes lenne. - Vagy még nem mondtam?

A tudat, hogy egy raktárházban vagyok megbénította az agyam és rettegéssel töltötte el azt. A bilincs sorosan a karomon volt és tisztában voltam bele, hogy a seb súlyosan is elfertőződhet. Egy apró mozdulat is fájdalmat okozott, mintha ezer apró kés szurkálna. A srác rám nézett és egy hatalmas sóhajjal odasétált. Bizonyára nagyon elege lehet belőlem. Leszedte a karomról a bilincset. Meg sem próbáltam elszökni. Esélytelen volt. Fel van készülve rá és úgy vélem gyorsabb is nálam. Engedelmesen hagytam, hogy leültessen a pokrócra és felé nyújtottam a kezem.

   - Lehet, hogy kicsit csípni fog. - figyelmeztetett suttogva. Borogatni kezdte a kezemet, ami nagyon csípett. A világért sem mutattam volna ki a gyengeségemet főleg nem neki, ezért beleharaptam ajkaimba és összeszorítottam a szemem. Elfordítottam a fejem.

   - Veled meg mi történt amíg én távol voltam? - kérdezte kedvesen. Tényleg. El is feledkeztem a fejemről. De mi ez a hirtelen jött kedvesség? Hová tűnt az a bunkó rosszfiú aki egy perccel ezelőtt volt?

   - Csak kicsit beütöttem a fejem. - hebegtem zavartan. Megmosolyogta lányos zavaromat és ujjaival finoman megérintette a sebemet. Egyetlen érintése olyan hullámot indított el a testemben, hogy magam sem fogtam fel igazán. Megremegett az egész testem és élveztem a pillanatot. A fiú mosolya hirtelen átváltott önelégült vigyorba. Kínzó lassúsággal a fülemhez hajolt és lágyan belesuttogott.

   - Ha most nem lennél ilyen állapotban hasznosabban és tölthetnénk az estét. - csókolt bele a nyakamba. A bőröm felforrósodott azon a helyen ahol ajkai megérintették a finom bőrfelületet és türtőztetnem kellett magam, hogy ne szaladjon ki egy hangos nyögés a torkomon. - Hogy hívnak? - távolodott el tőlem.

   - Selia. És téged? - kérdeztem vissza.

   - Selia? Az meg milyen név? Egyébként Zac. - Hm.. Zac. Tökéletesen illik rá a név.

   - Hány éves vagy? - folytattam a kivallatást.

   - Túl sok kérdés egyszerre. - nevetett fel. - Még a végén megfájdul a fejem. Te?

   - 15. - mondtam ki a korom, mire teljesen lefagyott, olyannyira, hogy talán lélegezni is elfelejtett. Nem tudom mi járhatott a fejében de hevesen rázni kezdte a fejét, mintha rossz gondolatokat akarna kiűzni onnan.

   - Zac? - szólítottam meg, hogy kicsit oldjam a beálló feszültséget.

   - Hm? - emelte rám tekintetét. A 2 barna szempár belefúrta tekintetét az enyémbe aminek következtében az idő megszűnt létezni és csak szemeinek huncut csillogása létezett számomra. Aztán észbe kaptam, hogy arra vár, hogy megszólaljak.

   - Ha már úgyis itt leszünk egy darabig.. Kérdezz-felelek? - vetettem fel a világ legszánalmasabb ötletét. Nem tudtam, mit mondjak de beégni se akartam ezért mondtam. De így csak jobban égettem magam. Zac is lesajnálóan nézett rám.

   - Ha jól gondolom ilyet a házibulikban szoktak a 16 évesek játszani nem? - alázott le azonnal. Nyeltem egy nagyot és megpróbáltam menteni a helyzetemet.

   - Öhm. Emlékeztetnélek, hogy 16 vagyok. - mondtam, ő meg elgondolkodott.

   - Na ide figyelj!! - kezdte. - Ha ezt bárkinek is elmondod agyonlőlek. - fenyegetett mire unottan néztem rá. Ez az "agyonlőlek" a kötőszava.

   - Már megint? - adtam hangot annak, mennyire unom. - Na?

   - Benne vagyok. - kacsintott rám.

   - De bármit lehet kérdezni? - alkudoztam.

   - Jó. Te kezdesz. - közölte. Elgondolkoztam, hogy mit kérdezhetnék. Hogy mi is az ami a legjobban érdekel.

   - Nos, hogy szöktél meg? - tértem a tárgyra. Mintha csak tudta volna, hogy ezt kérdezem szórakozottan megrázta a fejét.

   - Most adjam ki neked? Ez szakmai titok. - húzta az agyamat. Elővettem a megnyerő mosolyomat és úgy döntöttem hízelgek neki egy kicsit.

   - Megtiszteletetés lenne, ha megtudhatnám a titkodat. - azonnal megmosolyogta a kijelentésemet és úgy tett kint aki nagyon gondolkozik.

   - Mit tegyek veled te lány? - sóhajtotta.

   - Válaszolj a kérdésemre. - adtam meg a választ a költői kérdésére.

   - Sokan tartoznak nekem még régebbről. Köztük volt Emett Hanson is. Tudta, hogy nagy bajban lesz ha nem segít. Meg egyébként is voltunk olyan jóban. Sokszor húztam ki a bajból. Voltak összeköttetéseim a börtönben. Olyan emberek akikben volt annyi, hogy segítsenek a másikon. Mindenki csak annyit lát, hogy szörnyetegek vagyunk. Nincsenek érzéseink. De ez nem igaz! Mi is ismerjük a megbánás és a vezeklés gondolatát. Általában ezek mögött a tettek mögött - amikért le lettünk csukva - mélyebb és összetettebb dolgok állnak. De ne térjünk el az eredeti témától. Emett vállalta, hogy segít nekem megszökni. Beöltözött zsarunak és így. - vonta meg a vállát.

   - Miért szöktél meg? - faggattam tovább.

   - Mert. - vett egy nagy levegőt és láttam rajta, hogy érzékenyen érinti a téma. - Halálra ítéltek. Alig volt egy hónapom hátra.

   - Sajnálom. - mondtam alig hallhatóan.

   - Tökmindegy. - vette fel újra az álarcát. - Én kérdezek. - nyögött egy nagyot, és tisztán kivehető volt, hogy semmi kedve kérdezni. - Akkor egy sablon kérdés. Szűz vagy még? - az arcáról olyasmit olvastam le, hogy: "úgyis az vagy de azért megkérdezem".

   - Nem vagyok az. - vágtam rá. Nem tudom miért, hisz nem volt igaz. Nagyon is szűz vagyok még. Talán a bennem fellángoló harag mondatta velem. Nem szeretem ha előre rám ragasztják a jó kislány szerepet. Még ha igaz akkor is. Látszólag meglepte a válaszom mert elkerekedett szemmel nézett rám.

   - Tényleg? - ráncolta össze a szemöldökét.

   - Igen. - bólintottam határozottan.

   - Milyen volt a srác? - kérdezett rá hirtelen.

   - Nos, hát jó. Nagyon.. Jó. - hajtottam le a fejem zavartan.

   - Értem. - próbálta visszatartani a vigyorát.

   - Lehet egy kérdésem? - emeltem rá a tekintetem.

   - Nem. - rázta a fejét hevesen majd elnevette magát.

   - Ugye azt mondtad a tetteitek mögött mindig mélyebb dolog áll. Neked mi volt az okod? - kérdeztem mire elkomorodott és elborult az agya.

   - Nem kell, hogy megismerjük egymást!! Te a túszom vagy! Szóval kuss, mert még egy szó és a belsőségből külsőség lesz! - Elővette a bilincset és erőszakosan rátette a karomra. Egy könny csordult ki a szememből a fájdalomtól. Durván fellökött és kiviharzott a raktárból. Nem tudtam mire vélni a hangulat ingadozásait. Mit is várok? Egy gyilkosról van szó. Bár amit mondott az egészen a szívemig ért. Őt is elítélik mielőtt megismernék. Mint engem. Talán jobban hasonlítunk mint azt bármelyikünk gondolná.

Akármi is az oka annak, hogy gyilkol, annyira fájdalmas az emléke, hogy még a gondolatába is beleborzong. Egy biztos. Bármilyen furcsán is hangzik már nem akarok elszökni. Válaszhatok. Hazamegyek és folytatom a "tökéletes" kis életem és apu árnyékában maradok vagy Zac-kel maradok és életem legnagyobb kalandjában lesz részem, még akkor is ha a vége talán nem Happy End. Én az utóbbi mellett döntöttem. Meg kell ismerjem a srácot. Most talán esélyem nyílik arra, hogy a magam ura legyek. Egy önálló Selia. Igen, ezt kell tennem.

Zac még mindig dühösen ért vissza és idegesen rágyújtott egy szál cigire miközben a falnak támaszkodott. Nem nézett rám. Mintha nem lennék rá méltó. Pár másodperccel később a telefonom kezdett pittyegni a zsebemben. Meg is feledkeztem arról, hogy itt van. Zac ellökte magát a faltól és felém közeledett. Megtapogatott és keze megállt a jobb farzsebemnél. Kivette a telefont és a kijelzőt nézte.

   - Ó, a drága apuci. Nyugtasd meg! - nyomta a fülemhez a telefont a másik kezével meg kést szorított a gyomromhoz.

   - Szia apa. - erőltettem nyugodtságot az hangomba. Szerencsére jól megy az érzelmeim álcázása, hiszem minden nap ezt teszem.

   - Selia hol vagy? Martin azt mondta, hogy elmentél kenyeret venni.

   - Igen, de az egyik barátnőm elhívott magukhoz. Elnézést, hogy nem szóltam. Legközelebb telefonálok. Ígérem.

   - Jól van. - enyhült meg a hangja. - Már ne gyere haza. Veszélyes. Érezd jól magad és viselkedj illően. Jó éjszakát. - kezdett el búcsúzkodni.

   - Jó éjszakát apa. - tettem le a telefont. Zac zsebre vágta a telefont majd végre hozzám szólt.

   - Van bankkártyád? - nézett unottan.

   - Van. A táskámban. - odament és megkereste. Amikor megtalálta a platina kártyámat egy laza mozdulattal kettétörte. Tátott szájjal néztem rá és fájdalmasan lesütöttem a szemem. Szegény kártya. A lelkem egy darabját törte szét - dramatizáltam túl magamban. Persze tudom miért tette. Ha használom le tudják nyomozni hol vagyunk. De akkor is! Zac megdörzsölte a tarkóját és hasra feküdt mellettem. 

   - Aludj. - parancsolt rám. - Hajnalban indulunk.

Ő hamar elaludt én viszont kétségek közt őrlődve forgolódtam. Tudom, hogy nem helyes amit teszek. Ezzel, hogy elfogadtam, hogy Zac-kel megyek fájdalmat okozok Martinnak, aki valamilyen szinten szeret, bár én őt nem. De legfőképp apának. Belegondolni sem merek, hogy mi lesz ha megtudja. Meghasad a szíve. Apa igyekszik a kemény és szigorú bírót játszani a világnak, de belülről nagyon sebezhető.. Anya halála óta. Ha engem is elveszít azt nem éli túl. De nem tehetek mást. Csak így élhetem a saját életem. A szokásos esti gondolat menetemet a mellettem lévő fiú szakította félbe, aki verejtékben úszva kiabált.

   - Zac. Zac. Zac!! - ébresztgettem, mire ő felült és maga elé meredve ült. - Mi a baj?

   - Semmi. - felelte szűkszavúan. Még mindig mérges volt rám ami keserűséggel töltött meg. Nem tettem semmi olyat, ami annyira szörnyű lett volna, hogy így reagáljon. Zac fájdalmasan felszisszent feltehetőleg a sajgó hátsófele miatt.

   - Mutasd! Hadd segítsek. - suttogtam halkan. Tényleg segíteni akartam neki.

   - Nem kell a segítséged! - fordult meg, de megint összeszorította a fogát a fájdalomtól. - Jó. De ne gondold azt, hogy ettől megváltozik bármi is! - szorította meg a csuklómat, ami égető érzést vont maga után. Leszedte rólam a bilincset én pedig elővettem a szatyorból a gyógyszereket.

   - Vedd le a gatyád! - utasítottam. Ő nem volt valami szégyenlős típus tehát azonnal megtette, de engem elöntött a pír. Nem tagadom, hogy mennyire nagyon zavarban voltam. Gyorsan megcsináltam, amit kellett és zavartan elkaptam a fejem.  - Még egy darabig fájni fog, de begyógyul.

Zac tudomást sem vett rólam, csak visszafeküdt és azon nyomban el is aludt. Semmi köszönöm vagy egy mosoly. Úgy néz ki a jó modor nem a legfőbb tulajdonsága. Nem is baj. Ahogy elnéztem az alvó srácot, ahogy békésen szuszog, a szempillái néha megremegnek és hevesebben kezd verni a szívem. A borostás arca még szexibb külsőt varázsol neki. A tetoválásai meg egyszerűen magukkal ragadnak. Kaland kellett? Megkaptam. És nem csak ezt. Hanem egy olyan fiút is amilyen az álmaimban szerepelt. Egy vad, veszélyes és szenvedélyes srácot.

Egy kéz ragadta meg a derekam és rántott le az ágyra. Odaszorított és hevesen megcsókolt. Nyelvével kérés nélkül bebocsátást nyert. Lassan, érzékien csókolt meg, majd áttért a nyakam kényeztetésére. Zac lassan felült és lehúzta magáról a pólóját. Megbabonázva néztem tökéletes testének vonalait. Fordítottam a helyzeten és megcsókoltam. Úgy csókoltuk egymást, mintha miénk lett volna az egész világ. A tűz szétáradt a testemben és kizártam a külvilágot. Zac maga alá gyűrt és a fülem mögötti érzékeny pontot kezdte kényeztetni. Aprókat nyögtem, mire ő elvigyorodott. Egyre lejjebb haladt a testemen és megállapodott a hasamon. Nem időzött el sokat, hanem lejjebb és lejjebb csókolt, míg el nem ért az érzékeny pontomig-----

   - Csipkerózsika! - rázogatott Zac. Csak egy álom volt. Egy felettébb különös álom. Gyakran álmodom ilyeneket, de ezúttal Zac is csatlakozott. Ezt nem tudom elhinni. Miért álmodom ilyeneket? Nem vagyok teljesen épelméjű.. Zavartan az említettre néztem ő meg unottan közölte, hogy készüljek mert 5 perc és indulunk. Az épületen belül még sötétség uralkodott, egyedül a réseken beszűrődő fény.

   - Van itt valahol egy fürdőszoba? - kérdeztem reménykedve.

   - Hogyne. Pedikűr szalon is. - nézett rám lesajnálóan. - Így is csini a pofid de gyere mert még most le kell lépnünk. - játszotta meg magát. Nem értettem miért. Mivel a bilincset elfelejtette visszatenni viszonylag könnyen feltápászkodtam. Már amennyire a sajgó csuklóm megengedte. Kíváncsi lettem volna, hogy lenyugodott-e, de nem mertem megkérdezni. Ahogy látom heves vérmérsékletű és felettébb veszélyes. Pedig azt is megkérdeztem volna tőle, hogy mit tart a táskájában. Noha gyermekkoromban megtanítottak rá, hogy ne üssem bele az orrom abba, ami nem az én dolgom, de ember vagyok és a velem született tulajdonságok között a kíváncsiság is helyet foglalt.. A lényeg az, hogy nem kérdeztem meg. Helyette csendben elindultam utána. Mielőtt kiléptünk volna a nehéz vasajtón Zac körülnézett, hogy tiszta-e a levegő. Aztán mintha villám csapott volna le az égből hátrafordult és újra rátette a bilincset a kezemre. Kezdem unni. Miért nem érti meg, hogy nem akarok elszökni?! Megragadta a karomat és elkezdett maga után húzni a csendes utcán. A ködtől alig lehetett látni és harmatcseppek borítottak mindent. A nap felkelőben volt, és az ég vörös-sárga- lila és rózsaszínben pompázott. Még sosem keltem olyan korán, hogy lássam ezt a káprázatos természeti csodát. Fantasztikus látvány. Zac is elbambult egy pillanatra és a napra emelte a tekintetét, mintha csak a nap sugaraiból merítene energiát, hogy átvészelhesse az elkövetkezendő próbákat. Becsukta a szemét, de abban a pillanatban ki is nyitotta és futásnak eredt. A karomnál fogva ráncigált diktálva a futás ütemét. 2 utcányi loholás után egy rendőr autót vettünk észre a sarkon, így irányt változtattunk és egy másik utcánál próbálkoztunk. Ott is vagy 4 rendőr támaszkodott a kocsinak és beszélgettek. Elbújtunk egy fal mögé, ami eltakart minket. Tisztán hallottam miről beszélnek a rendőrök. Tegnap meghalt egy férfi és az elkövető Zac Danton hírhedt sorozagyilkos. Az a Zac akivel tőlük 3 méterre állok. Zac elvesztette a türelmét és megint megfordult. A következő utcában már szerencsésebbek voltunk. Csak egy rendőr figyelte a területet. Már fordultam is vissza, hogy keressünk egy másik utcát, de Zac a kényelmesebb utat választotta. Előhúzta a fegyverét és rálőtt a férfira. Be kellett fognom a szám, hogy ne sikítsak egy nagyot. Teljesen lesokkolt a látvány. A fogvatartóm mit sem törődve az állapotommal még gyorsabbra vette a tempót. Egy kávézó előtt állt meg és egy kulcsot húzott elő a zsebéből. Csak akkor vettem észre, hogy egy motor is van a közelünkben. Zac ráült a motorra és sokat sejtetően rám nézett. Tudtam mit akar. Felültem a háta mögé és jó szorosan átkaroltam. Elfordította a kulcsot és elindultunk. Eleinte féltem, de aztán a mámor teljesen elborította az agyam. Éreztem, hogy szabad vagyok. Hogy nincsenek határok és enyém a világ. Bármit megtehetek amit csak szeretnék. Becsuktam a szemem és addig élveztem a pillanatot, amíg szirénák hangja nem rázott ki a gondolataimból.

   - A picsába. - kiabálta Zac és előnyúlt a fegyveréért. A mámort leváltotta a rémület és reszketve kapaszkodtam még jobban Zac-be. Gázt adott a motornak és sikerült lehagynunk a rendőröket. De mindketten tudtuk, hogy ez csak időleges és a rendszámot is megjegyezték. Megint egy sikátorban kötöttünk ki. Úgy tűnik ez már egy bevált hely lett. Zac letette a motort és maga után húzva egy újabb régi gyárba vezetett. Megint. Nem is tudtam, hogy ennyi elhagyatott épület van Phonex-ben. Felmentünk a lépcsőn a legfölső emeletre és egy eldugott sarokban húzódott meg. Zac egy kést szorított a torkomhoz.

   - Apuci már biztosan értesült róla, hogy a kicsi lányát elrabolták. Valószínű keres. Semmilyen kis játékot nem űzhetsz mert ha meg is szöksz megtalállak. És megöllek. Érted? - nézett a szemembe.

   - Nem félek tőled. - álltam a tekintetét.

   - Pedig jobban tennéd. - szorította erősebben a kést.

   - Ha megakarnál ölni rég megtetted volna. Ismerd be, hogy nem akarsz megölni. - szembesítettem a tényekkel.

   - Miért ne akarnálak? Azt hiszed annyira ismersz? Fogalmad sincs róla mennyire veszélyes vagyok. - suttogta.

   - Jó emberismerő vagyok. Téged is egy-kettőre megfejttettelek. Mutatod a kemény rosszfiút, de belül ugyanolyan vagy mint én. Sebezhető. Vannak érzéseid és belül igenis egy jó ember vagy, aki rossz döntéseket hoz. Eszed ágában sincs megölni mert kellek neked. - fejtettem ki neki a gondolataimat róla.

   - Én is kivesézzelek? - mért végig.

   - Igen. - bólintottam.

   - Apuci tökéletes kislánya aki bárkit és bármit megkap amit szeretne. Félsz mindentől és mindenkitől, tökéletes a kényelmes kis életed és korlátolt vagy. Nem mersz kockáztatni. - minden egyes szava szíven ütött. Még senki sem mondott ilyet nekem. Gyűlölöm ha ezt gondolják rólam. Eszembe jutott valami.

Gyerünk Selia! Bizonyítsd be, hogy nem vagy korlátolt! Engedd el magad.. Szegd meg a szabályokat! Csak így szabadulhatsz meg a falaktól amik köréd épültek!!

  - Bebizonyítsam az ellenkezőjét? - kérdeztem minden bátorságom összeszedve.

   - Bizonyítsd. - vonta fel Zac a szemöldökét. Remegő kezekkel toltam el a nyakamtól a kést és fontam a karom a nyaka köré. Lassan közelebb hajoltam hozzá és ajkam az övére tapasztottam. Meglepődött de viszonozta a csókot. Beleharapott az alsó ajkamba mire nyögtem egyet. Megemelt a fenekemnél fogva és még jobban elmélyítette az így is szenvedélyes csókunkat. Ő is és is hevesebben vettük a levegőt. A tűz amit eddig nem engedtem kiszabadulni a lelkemből most utat tört magának és mint ezer pillangó repült szabadjára...

1. fejezet -Mától az enyém vagy

Zac szemszöge

Sokszor tűnődtem azon, mi lett volna, ha másképp alakul az életem.. Ha nem hagyom abba a sulit.. Ha nem halnak meg a szüleim.. Ha nem választom az egyszerűbb ám, de rosszabb utat.. Talán most egyetemre járnék.. Lenne egy csinos, de agyrém barátnőm, talán egy mellék állásom is..  De erre már sosem tudom meg a választ.. A világ, amely pár éve beszippantott, teljesen a rabjává tett és ha akarnék se szabadulnék, ugyanis meg vagyok bélyegezve.. A  múltam és a jelenem.. Amit tettem és amit most teszek hatással van a jövőmre.. Ez nem olyan dolog ami elől el lehet szökni.. Csak magamnak köszönhetem.. Választhattam volna más utat.. De már késő. Vagyok aki vagyok. Ha testem el is enyész lelkem örökké fizetni fog a tetteimért..

Hirtelen egy temetőben találtam magam.. A köd, amely leszállt a sírok a dermesztő hideg és a kínzó fájdalom érzetét keltette. A távolban néhány bagoly huhogott, a közelben meg varjak károgása hallatszott. A régi síroktól kirázott a hideg.. A régi temető mára már egy romhalmaz lett. Azt mondják ide járnak a szellemek, hogy megtervezzék véres bosszújukat a gyilkosaik ellen.. Ha ez így van, nem kellene itt lennem. Az emberek szerint ha nagyon figyelünk hallani lehet a sírásukat, mely a csöndben úgy hat, mintha csak a halál előjele akarna lenni... De miért vagyok én itt? Hogy kerültem ide? Hirtelen feltámadt a szél és a fák úgy hajlongtak akár a balerinák.. A varjak károgása felerősödött és feketébe burkolózott a táj.. A gallyak recsegtek, a szél úgy süvített, mintha egy boldogtalan özvegy énekelt volna. Az ereimben megfagyott a vér. Futottam volna, de nem tudtam hová.. A lábam a földbe gyökerezett és tehetetlenül vártam a folytatást.. A távolból emberi alakok jelentek meg.. Valami lassú, fojtogató éneket dúdoltak és egyre csak közeledtek felém. Valahogy halványabbak voltak egy átlagos embernél és arcukon látszódott az idő múlása.. Mintha csak a sírból szálltak volna ki. Tudtam, hogy értem jönnek. Felismertem az arcukat, amin megmaradt az a kifejezés, mint amikor utoljára láttam őket.. Arcukra ráfagyott a félelem és a reszketés, ahogy a haláluk pillanatában is ez jellemezte őket. Jöttek elégtételt venni. Már nem akartam elmenekülni.. Megérdemlem amit tettem.. Csak azt kapom ami jár nekem. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy a millió erős kar szétmarcangolja a testem, akár egy játékmackót ami hasztalan.. A testem ívben megfeszült a fájdalomtól.. Ordítani tudtam volna.. A tér megszűnt létezni, ahogy a fény is és átadtam magam annak a megnyugvást nyújtó új kalandnak aminek a neve.. HALÁL..

Riadva izzadtan keltem fel az ágyról, miközben a társam - aki egyben a barátom is - ott térdelt az ágyam mellett és aggódva nézett rám. Sokszor álmodtam már azokról akiket megöltem. Ott ég az emlékezetemben a tekintetük utolsó szikrája, ahogy azt üzenik kérlek.. És én hidegvérrel megölöm őket. A szemükből kihuny a fény és megdermed a tekintetük.. Sokszor érzem az égető érzést a bőrömön, ami a rászáradt vérüktől van. Remegek és legszívesebben a pokol kapuja előtt zörgetnék, hogy engedjenek be, mert ide tartozom. A picsába is ilyenkor olyan gyengének érzem magam! Én nem vagyok ilyen.. Nem szokott bűntudatom lenni..
   - Megint róluk álmodtál igaz? - kérdezte Will aggódva. - Az emberekről..
   - Igen.. Folyton újra és újra ez az álom... Már kibaszottul elegem van! Miért kísért újra és újra?? Nem elég szenvedés a börtön? Ez egy jel.. Egyszer mindenért meg kell fizetnem.. Majd meglátod.
   - Ahogy mi mindannyian. Ha létezik a pokol, nekünk bérelt helyünk van oda.
   - Nem hiszem, hogy sokáig bírom még itt. Egyre jobban szippant be ez a közeg...
   - Ne aggódj.. Már csak pár óra és kiszabadulsz..
   - Igazad van. - suttogtam megkönnyebbülve. Csak sikerüljön a tervem. - pár pislogással megmozgatva könnyező szemeimet visszafeküdtem az ágyba. Ha az apám látna sírva fakadna. A bátyám volt mindig a kis seggnyalója, én meg az elcseszett gyerek.. De ennek ellenére hiányzik.. Pedig ha visszajönne az lenne az első kérdése, hogy: "hogy szúrhattad el ennyire az életed? Mit értél el 23 évesen mondd? Hogy egy profi sorozatgyilkos váljon belőled?" Igen.. Valószínűleg ezt mondaná.. Egy rohadt nagy bunkó az apám.. De én így szerettem.. Csak kár, hogy erre későn jöttem rá. A plafont nézve rádöbbentem, hogy az életem egy nagy szar.. Sokszor úgy érzem nem is élek.. Csak egy nagy semmi vagyok az élet hatalmas tengerében..
De ma végre megszabadulok.. Nem sok kell. Meg is van a pontos szökési tervem. És ha sikerül holnapra szabad ember leszek.. Csak el kell jutnom a határig. Vissza Pakisztánba. Ott már nem kaphatnak el.

                                                                     ***

Reggel arra keltem, hogy a nap lágyan simogatja az arcomat.. Mámorító érzés ahogy a börtön hideg falán áthatol egy csepp napsugár és képes átmelengetni az egész testem. Talán ez a legszebb ezen a világon. A nap. Bármint képes áttörni.. Bármit képes felolvasztani.. Talán az én jégbe zárt szívemet is.
Feltérdeltem az ágyon és körbenéztem.. Bár a szemem bántotta a hirtelen jött fény tisztán láttam, hogy Will még alszik. A már jól ismert cellámban minden olyan volt mint eddig. Mintha megállt volna az idő.. 1 és fél  éve kerültem a börtönbe.. Akkor 21 éves voltam.. Kölyök. A börtön sok szenvedést okozott nekem, de egy valamire megtanított.. Soha ne bízz senkiben, csak magadban. A börtön évek alatt váltam fiúból férfivá..

    - Reggeli! - kopogtattak be az ablakon, mire én feltápászkodtam és benyúltam érte. Ma is valami moslék. De már megszoktam.. Illedelmesen "megköszöntem" mert ugye jó kisfiú vagyok, az őr meg valami morgás szerű hang után tovább állt. Nyílt titok, hogy ez én fejem gyűlölik a legjobban.. Attól a perctől kezdve ahogy bejöttem. Csakhogy ezzel a gyűlölettel a félelmüket palástolják. Mert igenis rettegnek tőlem. Tudják, ha kiszabadulok az ő kis tücsökpöcs fegyvereik semmit sem érnek ellenem. Egy sorozatgyilkos ellen semelyikük sem veheti fel a harcot. Mert az vagyok.. Mielőtt lecsuktak 27 embert küldtem a mennybe.. Vagy a pokolba. Egyre megy. Aztán egy óvatlan pillanatomban elkaptak. Van ilyen. Akkor megviselt. Ma már annyira nem...
Kajálás után megvártam míg jeleznek, hogy ki lehet menni az udvarnak kinéző putriba.. Szerencsére - és ahogy vártam - mindenki kifáradt, még a legveszélyesebb bűnözők is, így az őrök nagy része ki lett rendelve velük együtt. Mivel én bent maradtam 1 őr benn maradt velem. Még ha őr lenne. Csak gratulálni tudok annak, aki a védelmi rendszert tervezte.
   - Jól figyelj rám Zac. Az összes ajtót figyelik.. Én elsétálok a 6-os kapuig. Te jössz utánam bilincsben, a kapu előtt nemsokkal elengedlek és amíg én elterelem a figyelmüket te megszöksz.. De csak pár másodpercig tudom feltartóztatni őket, így futnod kell olyan gyorsan amennyire csak lehet és még gyorsabban. Nem állhatsz meg egy percre sem! A motor a Jersey Kávézó előtt parkol. Gondolom, nem kell elmagyaráznom, hogy kell odajutni. Itt a pisztoly. - nyomta a kezembe az említett fekete tárgyat. Én eltettem a nadrágom takarásába és készségesen odanyújtottam a kezem, hogy bilincset tegyen rá.
   - Várj! - állítottam le. - Egy cigit azért még elszívok.
   - Szórakozol velem Zac??!
   - Úgy nézek ki? És ne kiabálj mert baszottul fáj a fejem. - néztem rá lesajnálóan. Ráérősen meggyújtottam a cigit és egy nagyot tüdőztem belőle. Említettem már, hogy nem vagyok az a szívbajos típus? Általában mindent az utolsó percre tartogatok..
Éreztem, ahogyan a nikotin a tüdőmbe megy és hihetetlen mámor töltötte be az egész testemet.. Ha valami a cigi lenyugtat. 14 éves korom óta cigizek. Ez az egyetlen dolog az életben ami nélkül nem tudok élni.. Szükségem van rá, mint a normális embernek a levegőre...
Egy utolsót szippantottam belőle, majd lassan nem elsietve semmit elnyomtam a csikket.
   - Befejezted? - kérdezte Emett kissé ingerülten.
   - Aha. - nyújtottam oda a karom vigyorogva. Idegességében még a bilincset se tudta rátenni a kezembe.
   - Rohadt vicces, amikor ideges vagy..
   - Az is rohadt vicces lesz ha itt hagylak? - csatolta rám idegbetegen a bilincset. Nagyot sóhajtottam és úgy döntöttem befogom a számat. Ma nincs túl jó kedve az öregfiúnak. Sietve rángatott maga után és egész úton az orra alatt mormogott arról, hogy mennyire elszállt velem a ló és, hogy milyen nagy a pofám.. Egy élmény volt hallgatni.
   - Már megint mit csinált? - vetette oda hanyagul az egyik őr, akit csak látásból ismerek.
   - A szokásos. De most megkapja ami jár neki. - szólt vissza Emett, eléggé drámaian. Én csak unottan forgattam a szemem és hagytam, hogy hadd játssza a kemény zsaru szerepet. Elvan a hülyegyerek ha játszik. Be kell vallanom hiányozni fog az a sok lenéző és gyűlölködő pillantás amit mindig kapok. Most is ahogy rám néztek.. Kabaréba mehettek volna..
Az utunk egy dupla szárnyú ajtóhoz vezetett, ahol 2 fegyveres őr állt. A tekintetük és a tipikus alap beállásuk alapján az állatkertben lenne a helyük a gorillák között. Keresztbe tett karral, napszemüvegben (?) álltak és mértek végig minket. Emett egy betanult, állati ciki mozdulattal előrántotta a jelvényét és kinyújtotta a kezét egy pacsira..
   - He? Na? - vigyorgott még mindig feltartott kézzel. - Nem? Hát jó.  -kerülte ki őket és lépett ki az ajtón? Inkább kapun. Mikor becsuktuk magunk után és el laza mozdulattal kinyitotta a bilincset.
   - Megjegyezted amit mondtam?
   - Nem vagyok idióta. - néztem rá értetlenül, amire csak egy legyintést kaptam. Emett kilépett a fal mögül és nagy hévvel elkezdett az időjárásról (?) beszélni az őrökkel.. Kicsit se volt feltűnő.. Szerencsére hamar feleszméltem a bambulásból és elkezdtem szaladni amilyen gyorsan csak tudtam.. Ez alatt a több mint egy év alatt eléggé kiismertem a börtön biztonsági rendszerét és a kijáratokat..
Az őrök hamar észbekaptak és előkapva a fegyverüket futottak utánam, és riasztották a többieket.. Futás közben előkaptam a pisztolyomat és kibiztosítottam. Szerencsére mindig gyors voltam, így most is sikerült meglehetősen lehagynom őket.
Már a börtön kapujánál jártam, amikor valami észvesztően belecsípett a seggembe.. Felordítottam és sikeresen megállapítottam, hogy belelőttek a seggembe!!!!! BELELŐTTEK AZ ÉN SEGGEMBE!!! Egy hirtelen mozdulattal megfordultam és hátrafelé futva rájuk szegeztem a fegyvert.
   - A szájba tekert kurva anyád, dugattyús picsáját !! - lőttem egyet, ami sikeresen el is találta az egyiket. Amúgy ő lőtt belém? Ááá.. Tökmindegy. Visszafordultam és igyekeztem nem foglalkozni a sajgó hátsó felemmel.. Pokolian fájt.. A hátsó ajtónál már állnak biztonságiak, így másik utat kellett választanom. Mikor odaértem a kerítéshez két ugrással a tetején termettem és leugrottam. Innen szabadabb volt a pálya. Mivel volt pár perc pihenőm gyorsan visszanéztem a börtön bomladozó falaira. Mondanám, hogy elkönnyeztem magam de.. Igazság szerint kibaszottul röhögtem. Még úgy is, hogy egy golyó van a seggemben. Mielőtt előrefordultam volna rávigyorogtam a mászással szerencsétlenkedő őrökre és felemelve mindkét kezemen a középső ujjaimat bemutattam nekik.
   - Viszlát a pokolban seggfejek! És adjátok át üdvözletem a rendőrfönök úrnak. - kiabáltam utánuk majd szélsebesen elkezdtem rohanni a kávézó felé..
Pár nap és otthon leszek.. El sem hiszem. Millió alkalommal elképzeltem már milyen lesz hazatérni. Találkozni a nagyszüleimmel. Meglátogatni a szüleim sírját és új életet kezdeni.. Családot alapítani, munkát szerezni.. Rendes embernek lenni. Olyan távolinak tűnt, pedig itt van egy karnyújtásnyira a ------
Nem tudtam befejezni a gondolat menetemet, mert látszólag annyira elbambultam, hogy nem is hallottam meg a szirénákat.. Pedig egyre hangosabban dübörgött az utcákon. Nem tudtam mit tehetnék befutottam egy régi raktárházba.
Hasonlított arra, a régi gépgyárra ahol gyermekkoromban játszottam a testvéreimmel.

   - Hé Zac! Nézd mit találtam.. - kiabált nekem kilométerekről az ikertestvérem Rahim. Kíváncsian odafutottam és megnéztem mit rejteget a kicsi tenyere. Egy apró gyík volt az.
   - De zsír! Szerinted megtarthatjuk? - pislogtam nagyokat. Felvettem a földről egy botot és megpiszkáltam egy kicsit. Erre a mozdulatomra Rahim felsikított és eltakarta tenyerével a gyíkot.
   - Ne bántsd máááár! Szegény Freddy. - sipákolta.
   - Ki az a Freddy? - ráncoltam össze a szemöldököm.
   - A gyíkom. Így neveztem el..- hirtelen egy hatalmas ajtó csapkodás rázta meg a gyépgyárat, és lépteket hallottunk..
   - Ez az öreg Megguff. - suttogtam. - Tudja, hogy itt vagyunk.. Gyere! - ragadtam meg a karját és húztam magammal... Az öreg minden alkalmat megragad, hogy elkapjon minket és bemártson anyáéknak. Pedig nem szabad megtudniuk, hogy Rahim és én itt vagyunk minden délután..Gondoltam magamban. Rahim nagyon beteg volt. Anyu és apu ennek megfelelően nagyon féltették. Ha rajtuk múlt volna egész nap az ágyban fekszik. A testvérem viszont élni akart. Már azelőtt eltemették mielőtt meghalt volna. De én minden alkalmat próbáltam megragadni, hogy örömet és kalandot szerezzek neki...
  - Tudom, hogy itt vagytok! Láttam, amikor bejöttetek.. De megálljatok csak.. Adok én nektek magán területre lépni.. - keresett minket a vén Megguff. Rahim egyre hangosabban vette a levegőt, de én egyáltalán nem féltem. Mindig arról voltam híres, hogy a lehető legközelebb kerülök a veszélyekhez. Megragadtam a testvérem karját és elkezdtem vele a lehető leggyorsabban a kijárat felé futni. A vén pöcs persze rögtön észrevett minket és futott utánnunk. Az oszlopokat kerülgetve szlalomoztunk át  a termen és szabályosan kiestünk az ajtón. Az utcasarkon, ahol az öreg nem ért már utol aztán elnevettük magunkat. Bolondnak nézhettek az emberek.. Két 10 éves  a földön fetrengve röhög egy gyíkkal a kezében.. Akkoriban ez nem számított mindennapi látványnak.. Főleg nem Pakisztánban.. 

Végignéztem a koszos, bomladozó falakon, az oszlopokon, az alig beszűrődő fényen, és úgy éreztem magam mint 9 éve azon a napon.. Csak most komolyabb a tét, mint egy szülő gyámoltalan szidalma.. Nem az öreg Megguff elől menekülök, hanem a zsaruk elől akik már aláírták a halálos ítéletem.. Szó szerint.. Október 26. A búnök amiket elkövettem a bíróság szerint olyan nagyok, hogy halálbüntetés jár érte... Ezért szöktem most el. Nem hallhatok meg.. Addig nem míg meg nem találom ŐT..  Álmodtam róla.. Nem tudom, hogy tényleg  él-e.. De ha igen meg kell találnom. Bármi áron.
Úgy tűnt a rendőrök áttértek másik utcára így eldöntöttem, hogy kikászálódom az újdolsült menedékemről.. A pisztolyt a nadrágomra rejtve - persze úgy, hogy ha kell azonnal ki tudjam venni - kinyitottam az ajtót, ami nekiütközött valaminek.. Azaz valakinek. Ijedten kinéztem az ajtón és egy lányt láttam meg a földön, aki a sajgó fejét fogta és fájdalmas arcát rámemelte.
   - Nem tudsz odafigyelni bazd meg??! A kurva anyád nem tanított meg rá, hogy ne sétálj el egy rohadt ajtó előtt közvetlenül, mert fejenbasz a picsába is!!!!!! - támadtam le a csajt, aki kerek szemekkel bámult rám.
   - Na és téged megtanított rendesen beszélni? A szókincsed példaértékű. - mondta halálos nyugalommal, akár egy úrihölgy. Végigmértem a lányt.. Már messziről látszik, hogy egy gazdag liba.. A ruhája természetesen a legújabb divat szerinti, a haja tökéletesen meg van csinálva és bár nem értek a sminkekhez tuti, hogy az is órákig készült. De ettől függetlenül kivételesen szép lány.. A nézése nem lebecsmérlő volt.. Inkébb olyan méltóság teljes.. Mint egy igazi kisasszony.. Egy hercegnő.. Ki tudja lehet, hogy az. A szemében volt valami barátságos fény.. Csak úgy csillogott. Hosszú percekig néztük egymást, majd észbekaptam és felsegítettem a földről.
   - Legközelebb tartsd nyitva azt a szép, barna szemedet. - figyelmeztettem egy kis gúnnyal a hangomban.
   - Te meg járj többet nyelvtantanárhoz és fejezd be a sulit. - szólt vissza. Vigyorogva végigfuttattam a tekintetem rajta és elsnerően bólintottam. Nem egy hisztis liba, mint képzeltem.
Egyszer csak a nagy semmiből szirénák hangját hallottam meg. A lány megfordult, majd rámnézett. Észrevette a karomon lévő tetoválásokat amik között ott virított egy, a börtönben készült tetoválás is... Le  se tagadhattam volna, hogy onnan van. Tekintete végigfutott a nadrágom kidudoró részéhez (és most nem arra a rézsére gondolok), ahol a fegyver volt. Nem tehettem mást, befogtam a száját és behúztam a raktárházba.
   - Egy szó és szétloccsantom a fejed. - suttogtam neki, miközben a fegyvert a fejéhez szorítottam. Szaporábban vette a levegőt de nem úgy nézett ki mint aki fél.. Inkább mint aki a vágytól reszket.. Ebben a percben nekem sem a rendőrök jártak a fejemben. A csokoládé szeme rabságba ejtett és szemem akaratlanul is az ajkaira tévedt, amit inmár nem takart a tenyerem. Testem teljesen az övéhez simult. Alapból is odavagyok a nőkért, de ilyen hekyzetekben tudom magam türtőztetni. Csakhogy ez a lány a legszebb akit valaha láttam...
A szirénák felerősödtek, így kénytelen voltam elfordítani a fejem, hogy jobban kilássak a résen. Szerencsére elmentek. De innen ma már akkor sem mehetek ki. Lassan elendetem a lányt, előhúztam a bilincset a farzsbemból és egy könnyed mozdulattal ráhelyeztem mindkét csuklójára.
   - Mit csinálsz? - kerekedtek ki a szemei.
   - Ma itt éjszakázunk. Holnap elmegyünk a motorig és onnan irány Pakisztán.
   - Én aztán nem.. Nem megyek Pakisztánba! Haza akarok menni. Engedj el..
   - Kis naiv.. Azt hitted elendlek? - nézten rá lesajnálóan. - Kurvára nem érdekel mit akarsz, láttál. Felismersz.. Amúgy is kell egy túsz. Velem jössz és kész. Vagy itt helyben lepuffantalak.Te döntesz.
   - Ezt akkor sem teheted.. Személyesen ismerem a rendőrfőnököt és..
   - Még egy ok, hogy ne engedjelek el.. - vágtam a szavába. - Az a Salem-i boszorkányüldöző azonnal küldene a túlvilágra.
   - Salem hadnagy a neve és ne gúnyold ki!
   - Tökmindegy. Elmegyek valami kajáért. Addig te szépen itt maradsz.. - levettem az egyik csuklójáról a bilincset és rátettem az a vasrúdra. Egy szökési kísérlet és agyonlőlek. - figyelmeztettem.
Otthagytam a csinibabát és egyenesen a régi színház felé vettem az irányt. Ott volt eldugva az összes pénzem.. 5000 dollár. Asszem ebből el leszek egy darabig. Szereztem egy hatalmas táskát és abszolút feltűnésmentesen, bújkálva de eljutottam a színház megmaradt romjaihoz. Rémisztő látványt keltett a sok összetört szobor és  szakadt függöny amit a szél libbentett fel néha. A nyikorgó padló csak mégjobban alétámasztotta a vérfagyasztó helyzetet. A nagy színpad felé igyekeztem, ahol felnyitottam az egyik deszkát és kivettem a pénzt. Gyorsan belerakosgattam a pénzt és indultam kifelé. Már csak azon kellett gondolkoznom honnan szerezzek kaját. David! Ez az! Megkerestem a város legeldugodtabb nyilvános fülkéjét és tárcsáztam. Csak remélni tudom, hogy még ez a száma.
   - Tessék, itt David Hartel.
   - Törtlesztheted az adósságod koma.
   - Zac? Az nem lehet, te..
   - Kuss. Én beszélek. És ha még egyszer megszólalsz mielőtt kérdezlek belőled lesz az új bőrkabátom. Szóval.. Hozz inni és enni valamit. Lehetőleg ne romlottat. Hozz tiszta ruhát, ha lehet nőit is. Ne aggódj nem nekem kell, hanem ez új kis angyalkámnak. Hozz még magaddal egy pokrócot és gyógyszereket. 30 perced van. Találkozzunk a Bank utcai sikátorban. Ha átversz, meghalsz. Ha rám küldöd a zsarukat, meghalsz. Ha szólsz bárkinek is, meghalsz. Kápis?
   - I-i-i-gen. - dadogta.
   - Okos fiú. - tettem le a telefont. Egyre hült le az idő.. Hihetetlen, hogy már 5 óra. Így eltelt a nap. A forró levegő szinte marta a tüdőmet és a még minidg magasan fekvő nap szinte égette a bőröm. De ezt már megszokhattam volna. 5 éve lakom itt Phoneix-ben. Akkor költöztünk ide amikor az öcsém meghalt. Viszonylag gyorsan odataláltam, bár David így is ott állt már amikor megérkeztem.
   - Zac. Jó újra látni.. Azt hittem nem találkozunk többet a kivégzésed előtt.
   - Nem lesz itt semmilyen kivégzés ne aggódj. Hoztad ami kértem?
   - Igen. - nyújtotta át remegő kézzel a 2 szatyrot.
   - Na.. Jól van. De ezzel még nincs vége.
   - Ezt hogy érted?
   - Én nem kockáztatok. - emeltem fel a fegyverem és abban a pillanatban meghúztam a ravaszt. A golyó pont a szívét érte így nem szenvedett sokat. Ő volt az egyik haverom.. Csak volt. Nincs bennem együttérzés esetleg szomorúság.. Sokszor öltem már embert.. Ezért csuktak le. Egy sorozatgyilkosnak ez már meg se kottyan. Előhúztam a kést a zsebemből és belekarcoltam a nevem a tenyerébe. Tudom morbid, de ez a védjegyem.
   - Ég veled haver. - néztem utoljára a holttestre és futottam el. Idő kérédse és valaki rátalál. Tudni fogják, hogy én voltam. Ismerik a szokásaim. Szerencsésen elkerültem azokat a helyeket ahol hemzsegtek a zsaruk. Olyan ostobák. Fogalmuk sincs róla, hol keressenek csak játszák az agyukat a jónépnek. Talán ezért is annyira ellenszenvesek nekem. Hangsúlyozom: IS. Óriási hősnek.., megmentőnek mutatják magukat, de gyáva féreg az összes. Becsapják az embereket, elhitetik velük, hogy minden rendben, ők kézben tartják a dolgokat.. Egy nagy faszt. Ha urai lennének a helyzetnek én most a szar börtönkaját enném a többiekkel. De ott vagyok? Nem. Ennyi.
   - Nocsak, nocsak? Csak nem próbáltunk megszökni? - utaltam a lány kidörzsölt, vérző karjára.
   - Ez teljesen baszurd.. Engem várnak haza.. Apa teljesen ki lesz akadva. Kérlek. Könyörgök. - nézett rám könnyes szemmel. Majdnem meghatódtam. Kár, hogy csak majdnem. Lesajnálóan ránéztem majd leültem egy régi székre. Rögtön meg is bántam és ordítottam egy hatalmasat.. El is feledkeztem róla, hogy egy golyó van a seggemben.
   - Mi történt? - kérdezte a lány aggódva (?).
   - Rámlőttek. - legyintettem.
   - Mutasd.
   - A seggem? - ráncoltam össze a szemöldököm. - Mert oda lőttek.
   - Azt kezeld le magadnak. - vágta rá gyorsan mire felnevettem. Elővettem a késem és elkezdtem róle letisztítani a vért. A lány elhűlve nézett rám. - Az jól látom, hogy v-v-vér?
   - Mit gondoltál miért keresnek a zsaruk?
   - Öltél már embert?
   - Sorozatgyilkos vagyok édesem. - közöltem teljesen közönbsen. - Vagy még nem mondtam?

Éppen a vacsorát próbáltam valahogy normálisan megcsinálni, amikor a lány hangosan felszisszent. Ránéztem és láttam, hogy folyik a vér a karjáról. Hangosan sóhajtottam, jelezve, hogy minél jobban ellenkezik annál fájdalmasabb lesz. Felálltam és óvatosan leszedtem a bilincset a karjáról. Láttam, hogy nem igazán volt szándékában megszökni. Lelültünk a pokrócra, amit David hozott és előkapartam a gyógyszereket a szatyorból. Ő készségesen odanyújtott a kezét.
   - Lehet, hogy kicsit csípni fog. - suttogtam. Aprót bólintott, én meg elkezdtem lekezelni a sebét. Beleharapott az ajkaiba a fájdalom miatt, de nem kiáltott fel hangosan. Egy kicsit elfordította a fejét, szabad utat engedve annak, hogy meglássam a feje is véres.
   - Veled meg mi történt, amíg én távol voltam? - kérdeztem barátságosan, ami még engem is meglepett. Én senkivel sem vagyok kedves.
   - Csak kicsit beütöttem a fejem. - vörösödött el zavarában. Viszonoztam a mosolyt és ujjaimmal finoman megérintettem a sebes homlokát. Éreztem, hogy libabőrös lesz az érintésem alatt, ami egy önelégült vigyort váltott ki belőlem. Óvatosan odahajoltam a füléhez és belesuttogtam.
   - Ha most nem lennél ilyen állapotban hasznosabban is tölthetnénk az estét. - csókoltam bele a nyakába. Imádom, hogy olyan érzéseket váltok ki a lányokból amilyeneket senki más. - Hogy hívnak?
   - Selia. És téged?
   - Selia? Az meg milyen név? Egyébként Zac.
   - Hány éves vagy?
   - Túl sok kérdés egyszerre. - nevettem fel. - Még a végén megfájdul a fejem. 23. Te?
   - 16. - mondta ki a korát, nekem meg egy pillanatra lefagyott az agyam. 16. Ízlelgettem a korát a számban. Nem.. Mostmár biztos nem fekszem le vele.. Kihasználom a lányokat, de megrontani nem rontom meg őket. Ez a lány még gyerek.
   - Zac?
   - Hm?
   - Ha már úgyis itt leszünk egy darabig.. Kérdezz-felelek?
   - Ilyet a házibulikban szoktak a kis 16 évesek játszani, nem?!
   - Öhm - köhintett - Emlékeztetnélek, hogy 16 vagyok.
   - Na, idefigyelj! Ha ezt bárkinek is elmondod, agyonlőlek.
   - Már megint? - kérdezte unottan. - Na?!
   - Benne vagyok. - kacsintottam rá.
   - De bármint lehet kérdezni. - alkudozott Selia.
   - Jó.. Te kezdesz..