2017. február 6., hétfő

8. fejezet - Megalázva

Sziasztok!
Hát igen... Újabb késés. Gondolom megszoktátok. De annyit mondanék engesztelésképpen, hogy igyekszem nektek egy jó fejezetet összehozni cserébe már amennyire ez érettségi felkészülés mellett sikerül, de próbálkozom ígérem. 
Kérlek minél többen komizzatok akik olvassák ha mást nem egy szót (bár a véleményeteknek is mindig örülök, sőt...), hogy tudjam kik vannak még itt és hányan.
És, most pár dolog ami nem ide tartozik és valószínű senkit sem érdekel de leírom ha már 4 évet vártam rá. A szalagavatóm. Nos, ahogy az év eleje óta megvolt szervezve január 14.-én tartottuk. Gyönyörű szép volt és biztosan mondhatom életem egyik legfontosabb és legmeghatóbb estéje volt és most, hogy vége sajnos még ramatyabbul érzem magam mint gondoltam. Elsőként elég lehangoló belegondolni, milyen hamar vége volt annak amire csaknem fél évet készültem és 4 évet vártam, de ha még ettől el is vonatkoztatok akkor is ott van még a tudat, hogy már nincs hátha semmi amit várhatnék, semmi amire készülhetnék csak az érettségi. De mindegy, igyekszem optimistán nekiállni és gőzerővel készülni rá, de addig is van ami azért még eltereli a figyelmem méghozzá a blog.
Úgyhogy, nem is húzom a szót tovább itt a fejezet.
Puszi, Vanessa

Selia szemszöge

Könnyek áztatják el lassan az arcom, ahogy nézem az éppen fürdőbe rohanó Zac-et, a férfit, aki az imént vette el a szüzességem és aki utána úgy beszélt velem mint egy büdös kurvával. Beismerem, hogy hazudtam, hiszen azt mondtam neki már voltam együtt férfival, de nem gondolom, hogy olyan hatalmas bűnt követtem volna el, mint amekkorának beállítja. Az imént eltelt fél óra életem egy olyan pillanata volt, amit soha nem felejtek el. Nekem sokat jelentett, többet mint ő azt felfogja, hiszen egy nő sosem felejti el az első srácot az életében. (Főként ha az illető egyben az el rablója is.)
Igyekszem lenyelni a könnyeim és megalázottan veszem fel a ruháim még mindig felhevült bőrömre, amit az imént még érdes keze simított végig újra és újra. Megigazítom a hajam és az ágyra leülve akár egy rabszolga várom, hogy kész legyen. Azt gondoltam, hogy talán csak egy apró kitörés, ami lenni szokott és egy zuhany után majd megbeszélhetjük a dolgot. Eltelt másfél óra mire kinyílt a fürdőszoba ajtaja és Zac lépett ki rajta újra átöltözve, merev és rideg tekintettel. Fölkapta a lakáskulcsot és rám se nézve indult a bejárati ajtó felé.
  - Ne merj próbálkozni! - veti oda miközben becsukja az ajtót és már csak a kulcs zörrenését hallom a zárban. Nem bírom tovább és a zokogás egészen a testem minden porcikáját áthatja. Könnyeim eláztatják az arcom és zokogva dőlök a párnára. Soha az életben nem éreztem magam ennyire megalázottnak és nem undorodtam még ennyire magamtól. Odaadtam a legféltettebb dolgot ami egy lánynak lehet egy pszichopatának. Mégis mi a fenét gondoltam? Hogy majd ettől megváltozik, belém szeret és jó útra tér? Jézusom! Hogyan lehettem ennyire naiv és meggondolatlan?
Hirtelen a testem minden porcikáját mocskosnak és idegennek érzem. Továbbra is zokogva, hatalmas lendülettel rohanok a fürdőszoba felé és az ajtóval meg semmivel sem törődve tépem magamról le a ruhákat és állok be a zuhany alá. Megfogom a szappant és már-már hisztérikusan dörzsölöm le magamról az érintéseit, de akárhogy próbálom egyre csak nő bennem az érzés miszerint egy mocskos ribanc vagyok. Összerogyok a kabinban és a zuhanyfalnak dőlve a lábam átkarolva sírok. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de bizonyára sok mert a meleg víz is elfogyott már, mikor ajtócsapkodást hallok.
  - Te meg mit hisztizel? - néz rám lesajnálóan. - Öltözz fel, hogy ne kelljen tovább téged nézzelek és fejezd be a bömbölést. - mordul ám. - Remek... pont egy pesztrálni való kislányt fogtam ki magamnak. - motyogja undorodva és ott hagy vörösre dagadt szemekkel szinte átfagyva a zuhany alatt. Ebben a percben eszembe jut valami ami akkora kétségbeeséssel tölt el mint még semmi azelőtt. Egy törölközőt magamra kapva rohanok a nappaliba Zac után. Megállok előtte mire mintha csak szívességet tenne rám néz.
  - Mit akarsz? - dől hátra az ágyon.
  - Nem használtál óvszert. - mondom halkan mire azonnal felül. Egyik szemöldökét felvonja és kis gondolkozás után válaszol.
  - És én most ezzel mit kezdjek? - ásít egyet bunkón.
  - Én szűz voltam... - suttogom.
  - Nem mondod. - mordul fel újfent undorodva. - Rájöttem a bömbölésedből. -  Én figyelmen kívül hagyom a bunkó megjegyzését és megszólalok.
  - Nem szedtem tablettát.
  - És most mit vársz tőlem? - tárja szét a karját. - Szarjak neked ide egy eseményutánit vagy mi? Nyugodjál meg majd lesz ami lesz. Legfeljebb hagyok neked egy kis szuvenírt.
  - Normális vagy? - kelek ki magamból. - Még gyerek vagyok jóformán, hogyan is szülhetnék én, ráadásul egy ilyen pszichopata hidegvérű gyilkostól? Azonnal csinálj valamit! - követelem. Zac feláll és megfogja a karom majd a fürdőszobába vonszolva belök és rám zárja az ajtót.
  - Kussolj már el bazdmeg! - üvölt a kulcsra zárt ajtó mögül. - Különben újra megleszel dugva de garantálom, hogy az milliószor jobban fog fájni mint az előző.- dörömböl az ajtón. Csöndbe maradok és lecsúszok a hideg padlón. A gondolat, hogy terhes lehetek elborzaszt és megrémít. Nem így terveztem az életem, nem így akartam elveszíteni és végképp nem ilyenkor akartam anya lenni. Nem egy ilyen embertől. De megtörtént, nincs mit tenni, egyedül várni tudok. Várni arra, hogy heteken belül kiderüljön terhes vagyok-e. Hogy heteken esetleg napokon belül megtudjam túlélem-e. Semmi más nem maradt nekem, mint a remény.

   - Lenyugodtál? - hallom meg közel 2 óra múlva Zac hangját az ajtó mögül. A szám nem nyílik, hang nem jön ki a torkomon. Hátam a falnak döntve figyelem, ahogy az ajtó lassan kinyílik és az ébenfekete hajú srác eszelős tekintete bukkan fel mögüle.
  - Öltözz! Indulunk tovább ha jobban vagy, ha nem. - veti oda. Lassan megtörlöm a szemem és felállok. Most már tényleg jéggé fagyott testemet meleg ruhákba bújtatom és egy falat kenyeret bekapva várakozom Zacre, aki az imént még itt volt, de jelenleg már nem találom. Sóhajtva egyet az ágyon ülök és igyekszem kizárni a gondolataim, mikor megjön.
  - Gyere, kijelentkezünk és húzunk. - kapja fel a táskáját. Követem őt és indulok le a lépcsőn a recepció felé. A helység apró és halvány mentaszín borítja. A falak itt ott megkoptak már, a bútorok látszólag sötét fából készültek és egy ideje nem voltak kicserélve. A széles pult mögött egy 40-es 50-es éveiben járó férfi áll aki épp a régi, apró tv-t nézi a kis szekrény tetején amíg Zac a pénzt számolja. A szemem nemsokára a tv-re tapad ugyanis meglátom magunkat. Zac Denton körözött sorozatgyilkos és Selia Martinez a túsz akit jelenleg is egy egész osztag keres. Minden hirtelen történik. A férfi egyik kezével a telefonért nyúl, a másikkal pedig a puskáért amit jó délihez híven magánál tart. Zac azonnal reagál és előrántva a kést a farzsebéből a torkomnak szegezi.
  - A maga helyében nem próbálnám meg. - mondja lassan kimérten. A férfi egy percig habozik végül remegő kézzel leteszi a telefont. - A puskát is! - üvölti Zac, kissé megkarcolva nyakam érzékeny bőrét. A könnyek újra eláztatják az arcom és a félelem úrrá veszi a testem. A pasas eldobja a puskát. - Ha már így összejöttünk akár a pénzt is odaadhatná. - ásít egyet Zac, amíg kopaszka telepakolja a táskáját a kasszában lévő pénzzel. - A Snickerseket is. - közli mire a férfi furcsán mered rá. - Ne nézzen már pakolja. - mondja Zac sürgető stílusban. - Meg azokat a Hello Kittis csoki tojásokat. Szereted ugye? - kérdezi tőlem. - A kislányok szeretik az ilyeneket. - célozgat, én pedig erősen összeszorítom a fogam. - Kösz öreg. Ja és pár jó tanács. Fogyj le, használj dezodort, add el ezt a szart és keress rendes állást a városban. Ha ezeket betartod lesz nőd. Ja... És mindig kérdezz rá a korára, vagy a szexuális életére. Mindig kamuznak. - sóhajt teátrálisan. Újabb célzás... Nyugodj meg Selia. Mély levegő. Nyeld le.

  - Zac álljunk meg egy percre. Kérlek. - könyörgök neki több óra gyaloglás után. - Tudod, hogy még nem épültem fel teljesen. Kérlek.
  - Ó, baszd már meg! - mordul fel. - Mekkora hisztis kis ribancot sodortál felém Allah. Jó. Megállunk. - dobja le a táskáját a porba és ül le. - براہ مہربانی  (kérlek) - néz fel az égre. -  مجھے گھر لے. (vigyél haza) - nyafog erőltetetten.
  - Vallásos vagy? - kérdezem őszinte kíváncsisággal, mikor meghallom anyanyelvén beszélni (urdu). Horkan egyet és mintha szívességet tenne rám néz.
  - Nem. - gyújt rá egy szál cigire. - Csak néha jólesik azt képzelni valaki meghallgat. De, hogy hiszek-e? Nem. - rázza a fejét. - Már rég nem.
  - Hiányzik? - pislogok egyet. - Az otthonod? Az anyanyelved?
  - Néha. - szív egyet. - Mindig. - sóhajt és kezével végig simít kopott bőrkarkötőjén. Ahogy elsőnek is most is elgondolkozom azon, kihez köthető a karkötő... A szüleihez? Szerelméhez? Esetleg van/volt egy testvére? Bárki is az, mély nyoma van Zac lelkében.
  - Na és... - köhint egyet. - Mikor derül ki, hogy felcsináltalak-e? - nyomja el a csikket.
  - Hogy mondtad? - kerekedik el a szemem. - Mekkora egy bunkó vagy!
  - Azt hiszed nekem ez jó? - kérdezi lekezelően. - Egy gyerek vagy. Felcsináltam egy kislányt.
  - Befejeznéd végre ezt? - támadok neki. - Amióta lefeküdtünk és kiderült, hogy szűz voltam annál is szemetebb vagy mint eddig voltál. Nem vagyok gyerek. Tudom mit csináltam és hidd el halálom napjáig bánni fogom. Azonban nem értelek. Annyi embert gyilkoltál már meg hidegvérrel és pont amiatt érzel hányingert, hogy elvetted egy 16 éves lány szüzességét? Molesztáltak gyerekkorodban vagy mi? - ordítok rá. Zac szeme elsötétült és a szava elakadt. - Téged molesztáltak. - suttogom.
Zac teste megremeg és kezét egy morgással egyetemben nyakamra szorítja.
  - Hát sosem fogod be? Az ember azt hinné ha valami vagy valaki végre jól helyrerak ott alul végre megnyugszol vagy befogod. - mondja ismételten megalázva. - De nem! Továbbra is olyanokba ütöd az orrod ami nem a te dolgod. Kussolj végre be vagy ha most nem is vagy terhes garantálom, hogy beléd rakok egy gyereket vagy megöllek és nem lesz több gondom veled. - szorít tovább. Már alig kapok levegőt, a tüdőm fáj, a testem elernyed, míg végül Zac elenged. Térdre esek és hevesen kapkodom a levegőt amíg Ő kikerülve engem visszaül az eredetileg birtokba vett helyére.

2017. január 11., szerda

Kicsit megkésve, de Boldog Újévet

Sziasztok!

Tudom már rég elmúlt Szilveszter, de sajnos csak most jutottam el odáig, hogy végre ténylegesen a gép elé ülhessek és Boldog Újévet kívánhassak. Remélem mindenkinek csodálatos 2016-os éve volt és újult erővel vág neki az elkövetkezendő 365 napnak. Azt mondják a páratlan évek balszerencsések, de azért én pozitív vagyok és reménykedem az ellenkezőjében főleg, hogy életem eddigi legfontosabb éve előtt állok.
Néhány újévi kívánság 2017-re (leírom ide hátha valaki az olvasók közül imádkozik értem és szerencsém lesz):  

  • Sikeres érettségi (lehetőleg matekból is)
  • Sikeres felvételi az egyetemre ahová menni szeretnék
  • Állandó munkát szerezni a nyáron és pénzt keresni az egyetemi évekre
  • Valóra váltani a tervem miszerint ez lesz az eddigi legeseménydúsabb nyaram (igen ezalatt fesztiválokat és talán egy pár napos külföldi nyaralást értek a barátokkal (merész álmok, haha))
  • Felsőfokú nyelvvizsga angolból még tavasszal
  • És az elmaradhatatlan, ami minden évben elhangzik: Megnyerni a lottót. (Nem vicc, minden évben ezt kívánom.)
Most, hogy ezeket mind leírtam most már igazán valóra kell válniuk ha nem is mindnek, de legalább az első kettőnek. 
Remélem hasonlóan hozzám ti is kívántatok és eltökélten próbáljátok mindet megvalósítani. Hajrá hiszen van rá több mint 300 napunk! Mindenkinek kellemes hétvégét már előre is mindenkinek.
Ha már a hétvége... A fejezetet elkezdtem a fele meg is van és mivel csak így van időm, minden nap írok hozzá egy kicsit. Remélem hamar meg lesz de hétvégén sajnos nem tudok írni, mert szombaton lesz a szalagavatóm (már nagyon túl lennék rajta) de vasárnap amint elmúlik a fejfájásom megint nekikezdek, hogy jövőhéten felkerülhessen.

Puszi, Vanessa


2016. december 18., vasárnap

7. fejezet - Titkok és csókok

Sziasztok!
Nos közel másfél, talán kettő, esetleg három év kihagyás után ismét itt vagyok és bár nem számítottam rá, hogy maradt még olvasóm meglepetten tapasztaltam az előző másfél hete kirakott fejezethez érkező 2 kommentet. Elképesztően hálás vagyok és el sem tudom mondani mennyit jelent, hogy maradtak még olvasóim. 
Mentségek ezreivel jöhetnék miért nem folytattam a blogot, de amellett, hogy az életem elég mély ponton volt az elmúlt években és küzdöttem a gimi kemény elvárásaival (és az érettségiig még van 4 hónap) és a magánéleti problémáimmal, beismerem, hogy lusta is voltam belekezdeni egy-egy fejezetbe. Aztán pár hónapja a lassan szintén felnövő húgom kérlelésére és tanácsára, kezdtem el folytatni a Zac és Selia történetét. (Köszönet Gyöngyinek a leghűségesebb olvasómnak, a legnagyobb Zayn rajongónak és a legédesebb tesónak a földön).
De azért azt is meg kell említenem, hogy visszaolvasva a régen feltett fejezeteket örülök, hogy abbahagytam a blogot és 18 éves érettebb (haha) és tapasztaltabb fejjel írhatom tovább. Néhány helyen esküszöm fogtam a fejem, hogy hogyan írhattam ilyet, de végül a magam ostorozása helyett beláttam, hogy 15 éves fejjel nem is várhattam volna el magamtól egy minőségi és rendesen megírt történetet. 
Na mindegy, mielőtt befejezném a hatalmas monológomat amivel még önmagam is untatom annyit mondanék, hogy mint látjátok (akik maradtak) megváltoztattam a blog külsejét és igényesebb formát öltöttem neki, ahogy néhány szereplő is (Zacen és Selian kívül) új megtestesítő karaktert kapott.
Kérem, aki maradt kommenteljen akár csak 1 szót is, hogy tudjam itt van és olvassa a történetet. Köszönöm!
Puszi, Vanessa


Zac szemszöge

  - Salim... Salim én vagyok. - nyögöm ki számomra ismeretlen hangon. Nyelek egy nagyot és erőszakosan kezdem kenni a vajazókéssel a kenyeret. Honnan hallotta? Honnan tudja? Ugyan Zac... Nem olyan bonyolult kitalálni. Megint álmodban beszéltél. Most meg magadban. Hirtelen felszisszenek és ideges meredt tekintettel figyelem ahogy a vér lassan lecsorog az ujjamon. Senki sem ejtette ki a száján a nevem hosszú évek óta. Nem is akartam. Nem véletlen, hogy megváltoztattam. A Salim név számomra egyet jelent a gyötrelmes múlttal ami azzá tett aki most vagyok. Persze, Ő ezt nem tudhatta. Magam sem tudom, miért mondtam el neki vagy, hogy egyáltalán miért nem kaptam fel a vizet ahogy általában szoktam. Talán, mert megrémisztett a tudat ebben a pár napban, hogy meghalhat. De ez hülyeség. Annyi embert öltem meg... Mit számít ez az egy?
  - Zac... Zac te vérzel! - hallom meg Selia hangját magam mellett, aztán megérzem meleg ujjait ahogy körülfogják a karom. Feleszmélek a bambulásomból és megrázom a fejem.
  - Khm. - köhintek egyet és a táskámat megragadva a fürdőbe rohanok bekötözni a sebem, otthagyva őt nyilvánvalóan értetlenül és kíváncsian. Tudom, hogy ezernyi kérdés kavarog most benne és valószínűleg fel is fogja tenni őket, ha kimegyek innen. Azonban én nem óhajtok egyikre sem válaszolni. Semmi köze sem a múltamhoz sem a jelenemhez. Vagyis a jelenemhez annyiban, hogy az ő segítségével mentem ki magam a halálbüntetésből, amit egyébként teljes mértékben meg is érdemelnék, de nem félek bevallani magamnak, hogy kész vagyok életem végéig menekülni a rám váró megtorlás elől. A pokolban elég időm lesz elkárhozni meg hasonlók.

Miután kellően ellátom a sebet ráérősen szántom végig ujjamat még kissé nedves hajamon és belenézek a tükörbe. Ez így nem mehet tovább. Már így is túlságosan megnyíltam ennek a lánynak és félő, hogy még több belátása lesz az életembe ha nem szakítom el a köztünk lévő kapcsolat féleséget de azonnal. Megrázom a fejem és lerántom magamról a törölközőt. Magamra rángatom fekete farmerem és szürke pólóm.
  - Piszkosul megszedném magam modellként. - sóhajtok egyet. - Na majd a  következő életben. - kacsintok magamra 1000 wattos mosollyal. Kisétálva az ajtón meglátom a kreol bőrű lányt az ablakban állni egy csésze kávét szorongatva. Ajkaihoz emeleti a fehér porcelánt és nagyon kortyol.
  - Az az én kávém. - jegyzem meg mire megfordul.
  - Azt hittem nem jössz ki. - teszi le a csészét. Barna haja vállára omlik és hosszú pillái alól felnéz rám amíg elém nem lép és emeli fejét fel újra. A hangja nyugodt, tekintete fürkésző és kíváncsi.
  - Miért ne jöttem volna? - támaszkodok meg a fal mentén és billentem fejem enyhén félre.
  - Mert nem akarsz válaszolni a kérdéseimre. - közli egyszerűen és egészen közel lép hozzám. - Miért nem nyílsz meg? - simítja kezét enyhén borostás arcomra, - Talán segítene ha...
  - Nem. - ragadom meg a kezét és húzom le arcomról. - Nem akarom, hogy megismerj... Ha jót akarsz magadnak befogod a szád és nem kérdezel többet. Vagy a következő golyó a mellkasodban landol. - mondom lassú és kimért hangon. Selia szemében megcsillan egy könnycsepp mire szorításom kicsit lazább lesz, de nem engedem el. Mogyoró színű szemeit az enyémbe mélyeszti és suttogva szólal meg.
  - Próbállak megérteni téged... A lelked. De minden perccel egyre erősíted bennem a hitet abban, hogy egy lelketlen szörny vagy. - mondja undorral a hangjában és kirántja a karját enyéimből. Nézem ahogy a még kissé gyenge lány visszasétál az ágyba és a takarót magára húzva lehunyja pilláit. Összeszorított fogakkal ragadom meg a kapucnis pulcsim és csapom be magam mögött a bejárati ajtót. Szinte remeg a kezem ahogy próbálom meggyújtani a pulcsi zsebéből előrángatott cigarettát, de egy ideig úgy tűnt az ideg olyan mértékben feszít szét, hogy ez sem megy.
  - A faszom már az egészbe! - szisszenek fel és hajítom el a még teljesen épp csikket. Leülök és kezembe temetem az arcom. - Mondd meg, Rahim mit tegyek... - nézek fel az égre aztán hitetlenül elnevetem magam. Rahim... Hiszen Rahim akkor se tudna segíteni ha tényleg odafönn lenne. Gyerekként halt meg. Úgy is gondolkozna. Sokszor képzeltem el, milyen lenne ha nem halt volna meg. Milyen lenne az öcsém felnőttként. Külsőre mint én egyértelmű. De belsőre... Mindig úgy képzelem, hogy ő lenne a bölcsebb. Ő lenne aki visszahúz a földre ha valami hülyeséget csinálok. Már családja lenne. Egészen biztos vagyok benne. Felesége és egy tündéri kisbabája. Nekem is lehetne. Mindkettő... És talán egy napon lesz is. Bár erre csekély az esély, hiszen ismerve magam soha nem leszek képes 100%-ig megbízni senkiben. Talán Seliának igaza van. Valahol el kell kezdeni. Csak, hogy félek... Félek attól, hogy mi lesz ha megnyílok neki... Mert ha egyszer megnyílok neki fontos lesz nekem. Ő a túszom! Bármi történhet vele, bármikor előfordulhat, hogy meg kell ölnöm és mi lesz ha nem megy? Inkább ő halljon meg mint én. És egyébként is gyűlöl, undorodik tőlem és egy lelketlen szörnyetegnek tart. - jegyzem meg kissé sértettem magamban. - A francba Salim azért gondolja ezt, mert nem engeded, hogy megismerjen. - hallom meg az öcsém hangját magamban. Igaza van. Egy minimális infótól még nem leszünk "barinők" és talán még a lelkemen is könnyít. Megköszörülöm a torkom aztán felállok és bemegyek. Még mindig ott fekszik és bár nem alszik tekintete továbbra is csukva van. Angyali arca haja keresztezésében simul a párnának. Odalépek és kezem megemelem arca felé aztán félúton megállítom és inkább magam mellé rakom. Leülök mellé és malmozni kezdek ujjaimmal.
  - A nevem a szüleim halála után változtattam meg. - sóhajtok fel és érzem ahogy a törékeny lány mögöttem felül. - Odahaza Pakisztánban a barátaim és az öcsém is Zacnek hívtak. Ez egyfajta becenév volt. De Salim néven jöttem a világra. Anyám adta. Azt jelenti, tiszta, tökéletes. Milyen kicseszettül ironikus. - nevetek fel kényszeredetten. - Mikor az testvérem meghalt rákban az Egyesült Államokba költöztünk és itt kezdtünk új életet. Én megalapoztam a mostanit, amíg a szüleim dolgoztak. - húzom el a szám kínosan. - Aztán egy nap hazafelé menet találtam rájuk. Megölték őket. Csak mert Pakisztániak. - felelem undorodva. - Megfogadtam, hogy elengedem a múltam. Azt aki régen voltam és azt aki lenni akartam. Zac akartam lenni... És az is lettem.
  - És ezért ölsz... - fejezi be halkan valahonnan mögülem. Lassan bólintok és hagyom had dolgozza fel az imént hallottakat, azonban erre nincs szükség.
  - Az én anyukám is meghalt. Tüdőrákban. - érzem meg leheletét nyakamban és kezeit mellkasom körül ahogy hátulról átölel. - Sajnálom a fájdalmat amit átéltél. Bár ismertelek volna. Bár segíthettem volna neked.
  - Most is segíthetsz. Csak feledtess el velem mindent. -  fordulok hátra és mélyesztem pillantásom az övébe. - Csak pár órára. Könyörgök. - suttogom a szavakat.
  - Pár órára? - nyel nagyot, mire bólintok. Arcom közelebb vonom az övéhez és engedélyére várva megállok. Alig telik el 5 másodperc és mézédes ajkai enyémen landolnak, lassú csókba zárva azokat. Vékony derekát megragadva közelebb vonom és könnyedén ültetem az ölembe. Kezem hátán simít végig, míg az övé hajamban turkál. A nyelvemmel végigszántok felső ajkán ezzel  elmélyítve csókunkat. Lehunyom a pilláim és a testem megremeg hiszen a börtönben eltöltött 2 év alatt nem értem nőhöz semmilyen formában. Ujjaim türelmetlenül marnak csípőjébe mire felszisszen.
  - Légy türelmes. - motyogja a számba.
  - Éveket vártam, ne kérj tőlem ilyet. - nevetek és ledöntöm a puha világoskék paplannal borított ágyra. Csókjainak édes íze elkábít és csak arra tudok gondolni, hogy végre teljesen az enyém legyen. Egy perc alatt találják meg ujjaim a blúza gombjait és rántják le róla az agyagot. Kissé eltávolodok tőle és megtámaszkodok feje mellett hosszú szempilláim elől lenézve rá. - Jézusom de gyönyörű vagy. - suttogom és ujjaim végighúzom mellei között le a hasán egészen a köldökéig, majd lehajolok és nyakára lehelek gyengéd csókokat. Érzem felgyorsult lélegzetvételét és ez arra késztet, hogy bőrébe mosolyogjak. Óvatosan háta mögé nyúlok és keresem a melltartó kapcsát, de hiába kutakodok sehol se találom.
  - Hol a pokolban van a..? - ráncolom a szemöldököm, mire felkuncog.
  - Elől kapcsos. - nevet fel édes hangján mire én is nevetve rázom meg a fejem. Előre húzom kezemet és szemem mellkasára szegezve simítom le róla a pamut puha anyagát. A pupillám kitágul és beszívom a levegőt. Lehajolok és gyengéden tapasztom ajkaim forró bőre, ezzel egy halk nyögést kicsalva belőle. Ellene nyomom a csípőm és érzem, ahogy a testem minden porcikája megfeszül az övével egyetemben. Kezei hajamba siklanak és erősen meghúzzák azt ezzel egy mély morgást kicsalva belőlem. Kezeim oldalán simítanak végig míg nyelvem bimbójával játszik, aztán végigszánt hasa édes bőrén. Megemeli a csípőjét, hogy könnyedén lehúzhassam róla a farmer anyagát és a fehér szatén bugyit. Megnedvesítem alsó ajkam és úgy nézek a csak miattam izgalomba kerülő nőiességére. Megpróbálja összeszorítani a lábát, de én megakadályozom és mosolyogva felnézek rá.
  - Olyan zavarban vagy mintha életedben először látna valaki meztelenül. - rázom a fejem az ő feje pedig hátradől. Lélegzetem csikizte a központját így nem kínozva tovább nyelvem öléhez illesztem.
  - Salim... - nyögi ki az igazi nevem.
  - Ezt mondd még egyszer. -  kérek halkan, újra végigszántva rajta. Olyan régen hallottam a nevem valaki szájából, hogy szinte el is felejtettem, hogyan hangzik.
  - Salim. - nyögi ki újra, mire elvigyorodok és még erősebben kezdek dolgozni a nedves ölén. Nem sok idő telik el és szinte remegve robban szét ujjaim és ajkaim között. Felmászom hozzá és fürkészni kezdem enyhén kipirult arcát és ziháló ajkait amik nemrég még kéjesen nyögték a nevem. Apró csókot nyomok ajkaira és végigsimítok rajtuk. Kinyitja a gyönyörű szinte már fekete szemeit és lábát átvetve rajtam fordít a helyzetünkön.  Ráül a csípőmre és nyakamhoz hajolva apró harapást hagy a bőrömön.
  - Bébi, a tűzzel játszol. - simítok végig fenekén.
  - Érzem is, hogy nemsokára robban. - kuncog és vezeti le apró kezét kemény férfiasságomhoz. Elvigyorodok ő pedig újfent csókolni kezdi bőröm kezével pólón alját gyűri fel. Segítek neki lehúzni a vékonyka anyagot és élvezem ahogy ujjai és körme végigszántják mellkasom és hasam, ezzel elérve, hogy izmaim megfeszüljenek érintése alatt. Remeg a keze ahogy eltávolítja rólam a farmerem és nedves nyelvét végighúzva felsőtestemen megérkezik boxerem korcához. Ujjait az anyagba akasztja és lehúzza, majd látva a már igencsak kemény alsó felem kitágul a szeme.
  - Nem kell ha nem akarod. - billentem oldalra a fejem és látva hezitálását fordítok a helyzetünkön. Adok egy puszit ajkaira majd megcsókolom hátha ezzel lenyugtatom kicsit reszkető testét. Nyelvünk szenvedélyes csatát vív egymással, és ezt a pillanatot választom arra, hogy egy határozott lökéssel elmerüljek benne. Selia halkan felnyög azonban nem az élvezettől hanem a fájdalomtól. Abban a percben felfogom eddigi félelme, aggodalma és a reakciója okát. Azonban ezen a ponton már az sem érdekel, hogy egy szűz lányt "tettem éppen nővé". Tudva a titkát már lassabban kezdek mozogni odafigyelve rá, hogy neki és épp olyan élvezetes legyen az együttlét mint nekem. Nemsokára lábait derekam köré fonja és még közelebb von magához. Az agyam teljesen kiüresedik, a szoba felforrósodik és hangos nyögéseink borítják be az egészet. Az orrom megtelik az édes illatával, fülem a hangjával, testem pedig újra és újra egyesül az övével. Pár percbe telik és érzem amint izmai összeszorulnak rajtam ezzel engem is átrepítve a csúcson. Lihegve borulok mellé és igyekszem rendezi a légzésemet. Mikor ez sikerül felkapom ruháim és idegesen ráncigálom fel magamra.
  - Salim én... - kezd neki a lány.
  - Ne hívj így. - ordítok rá, most már szitokszóként hallva a saját nevem szájából.
  - Zac.. - szólít meg újra.
  - Fogd már be. - szólok rá. - Jézusom megrontottam egy gyereket. - mondom szinte öklendezve a szavakat. - Öltözz fel. - vetem oda neki mint egy olcsó kurvának és indulok újra lezuhanyozni, lemosni magamról az elmúlt 40 percet.

2016. december 5., hétfő

6. fejezet - A szavak súlya

Selia szemszöge

Álom és ébrenlét határán adtam át magam a szél gyengéd simításának a testem minden szegletén. Felüdülés volt ebben az óriási hőségben ez a lágy szellő. Meg akartam mozdítani a kezem, hogy kisöpörjek egy hajszálat a homlokomból, de akkor jutott eszembe, hogy nagy valószínűséggel ez nem lenne túl jó ötlet. A hűsítő szellő adta megkönnyebbülés egy perc alatt foszlott szerte és vette át a helyét a félelem. Eszembe jutottak a nemrég történtek és akarva-akaratlanul is kirázott a hideg. Már a puszta gondolat is remegéssel töltött el.. Meglőtt aztán kínzott. Akkor is ha megmentette az életem a "fájdalommal". Hiába szedte ki a golyót ha Ő okozta a sebet. Soha nem bocsátom meg neki. Soha.. Amint felépülök annyira, hogy a saját kezembe vegyem az irányítást megszököm. Kerül amibe kerül.. Ha azt így megtette a későbbiekben mikre lenne képes? Valószínűleg meg is ölne. Hideg vérrel, mindenféle lelkifurdalás nélkül. Hiszen eddig is ezt tette. Sorozatgyilkos.. Ő egy sorozatgyilkos.. - ismételgettem magamban. Nincsenek érzelmei. Általában az ilyen emberek tettei mögött valamiféle lelki okok vannak, amikre hivatkozva gyilkolnak csakhogy bosszút álljanak valamiért vagy valakiért. Habár ez csak az egyik véglet. A másik az az, hogy a gyilkosság és a vér puszta gondolatától is elönti őket a mámor és nem bírják megállni.. Ezeket nevezik pszichopatáknak. Ezek ellen küzd az apám éjjel-nappal szakadatlan. Az ilyenek nem emberek.. Mert miféle érző lény képes kioltani számos ártatlan és védtelen hozzá hasonló embert? Egy szörnyeteg.. Pont mint Zac...
Apropó Zac. Kinyitottam a szemem és olyat láttam amit azt hiszem soha nem fogok megérteni, megfejteni vagy felfogni. Az elrablóm a földön ült, kezében egy bőrkarkötőt szorongatva, miközben szeméből könnyek potyogtak. A fény még inkább kiemelte markáns arcának vonalait, amin most a megszokott gúny és hideg merevség helyett fájdalom tükröződött. Zavartan pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak, jól látom-e.
   - Te sírsz? - suttogtam erőtlenül. Zac hirtelen felkapta a fejét és keze ökölbe szorult elrejtve előlem a karkötőt.
   - Nem! - dörzsölte meg az arcát olyan erővel, hogy azt hittem nem marad rajta bőr. Idegbetegen felállt és a táskájához sietett ahonnan egy üveg vizet vett ki. - Tessék! - nyújtotta felém. Értetlenül néztem rá, mire felfogta, hogy nem tudok egyedül felülni és fekve nem lehet inni. Próbált óvatosan felemelni, de a jobb karom még így is sajgott. Amint az ajkaimhoz ért a hideg folyadék mohón inni kezdtem, és tudatosult bennem, hogy napok óta nem kapott a szervezetem semmilyen táplálékot. A gyomrom olyan hangosan korgott, hogy Zac összeráncolt szemöldökkel nézett.
   - Ne nézz, hanem hozz valamit enni. - nyögtem ki nagy nehezen. Furcsa tekintettel bólintott és a kezembe nyomott egy üres szelet kenyeret (?). - Mit kezdjek ezzel?
   - Edd meg. - nézett rám olyan "nem egyértelmű?" nézéssel.
   - Üresen? - képedtem el.
   - Már nem a kastélyban vagy hercegnő. Vagy megeszed vagy éhen halsz.. - vonta meg a vállát. "Boldog" vagyok, hogy visszatért a régi Zac és már nyoma sincs annak, hogy érző lény lenne... Erőt vettem magamon és szó szerint tömtem magamba a száraz szeletet. Levegőt sem vettem evés közben, amiből az lett, hogy köhögni kezdtem és fulladozni. A hátam veregetve tett "rendbe" Zac.
   - Már jobban vagy? - pislogott rám nagyokat azokkal a gyönyörű szemeivel.
   - Kicsit.. A vállam sem fáj már annyira. - köszörültem meg a torkom.
   - Remek. - bólintott. - Akkor 2 óra múlva indulunk. Ha nem haragszol, nem várnám meg míg ránk találnak. - dünnyögte és sétált egy kicsit messzebb tőlem. A bőrkarkötő amit nemrég könnyezve szorongatott már a kezét díszítette és a ruháit is lecserélte amíg aludtam. Egy fekete farmernadrág volt rajta és egy fehér póló, ami kiemelte kreol bőrének árnyalatát és a póló ujja alatt rejtőző izomzatot. Képtelen vagyok felfogni, hogy valami ami ilyen gyönyörű.. Hogyan lehet rossz. Nézem és próbálom kitalálni mi történt vele. Mi történhet valakivel, ami arra készteti, hogy szörnyeteg legyen? Bárcsak belelátnék a fejébe...
   - Esteledik. Ma már mégsem indulunk el, de holnap korán reggel északnak megyünk. - biztosította ki a fegyverét, mire engem kirázott a hideg és eszembe jutott a perc amikor meghúzta a ravaszt és a golyó a fedetlen vállamban landolt. Nem tudom, mi lesz velem ez után.. Hogy túlélem-e. De ha kiszabadulok innen fogalmam sincs miképpen teszem magam túl ezen...
   - Rendben. - bólintottam nehézkesen. Zac felvont szemöldökkel meredt rám és barna szemét végig futtatta rajtam tetőtől talpig. Az arcom pírba borult és a gyomrom görcsölni kezdett, a bőröm pedig libabőrös lett tekintetétől. - Mi az? - néztem mélyen a szemébe kissé színpadias mozdulattal.
   - Szarul nézel ki. - jelentette ki olyan lazán mintha csak azt mondaná, hogy az ég kék.. A szemeim elkerekedtek és próbáltam megemészteni, hogy mit is mondott az előbb.
    - Elnézést de.. - nyögtem ki nagy nehezen ezt a fél mondatot amit Zac könnyű szerrel félbeszakított.
  - Jól hallottad. - ráncolta össze a szemöldökét. - Meg kellene fürödnöd. Elvégre vagy 4 napja nem zuhanyoztál. - röhögte el magát.
   - Csak úgy tájékoztatnálak, hogy a sivatag közepén nem igen volt módom zuhanyozni és fogat mosni.. - hadartam sértetten, de megint félbeszakított.
   - Ja tényleg a fogmosás.. - csapott a homlokára mintha elfelejtett volna valamit. - Az is rád férne. - bólintott, mire az agyam teljesen elborult. Hogy lehet valaki ennyire bunkó?
   - Pont te mondod? Te sem tetted meg egyiket sem 4 napja.. Vagy kitudja mióta! - fontam össze a karom a mellkasom előtt, de azonnal meg is bántam mert a sérült vállam olyan erővel kezdett hasogatni, hogy azt hittem menten elájulok. Szorosan lehunytam a szemem annyira, hogy kis csillagokat láttam. Nem mertem megmozdulni, mert féltem, hogy minden kis mozdulat nagyobb bajt okozhat. Ekkor érdes férfikéz fogta meg meglepően gyengéden a karomat.
   - Menthetetlen eset vagy. - súgta Zac mély, rekedtes hangon miközben meleg lehelete csiklandozta a bőrömet finoman megborzongatva vele a testem. Egyszerűen nem bírom felfogni miért csinálja ezt velem. Most meg miért kedves? Hiszen gyűlöl.. Egy egyszerű túsz vagyok neki, aki segít átjutni Pakisztánba vagy hova. Nem is gondoltam, hogy mást is jelenthetek. Még csak nem is ismer.. Én sem őt. És őszintén nem is akarom. És azt sem, hogy bármi közöm legyen hozzá. Csak haza szeretnék menni és elfelejteni ezt az egészet. Végleg.
 - Te sem vagy egyszerű. - suttogtam féloldalasan elmosolyodva. Vigyorogva megcsóválta a fejét, majd egy gyengéd mozdulattal a fülem mögé tűrt egy arcomba lógó tincset. - Miért csinálod ezt?
   - Mit? - csodálkozott.
   - Nem tudom pontosan mit akarsz tőlem, de elegem van a hangulatingadozásaidból. Idegbeteg vagy és lelősz aztán kedves vagy velem aztán meg segítesz.. Nincs elég agyi kapacitásom a hangulatingadozásaidhoz. Nem kell, hogy hozzám szólj. Nem kell, hogy beszélj velem, nem kell hogy kedves legyél. Csak ne tedd ezt. Ne zavarj össze. Épp elég ez az egész ami történt velem. Kérlek... - suttogtam kétségbeesve. Mélyen a szemembe nézett majd bólintott egyet.

A nap már felmenőben van és Zac a tegnap esti kirohanásom óta egy szót sem szólt hozzám. Nem mintha akartam volna, csak furcsa volt, hogy hirtelen már nem hallom a gúnyos beszólásait, a lekezelő szavakat amiket hozzám intéz. A karom nem igazán lett jobban de hála a víznek és a tegnapi kenyérnek már, nem érzem a gyomromban keletkezett szorító fájdalmat. Azonban az arcom vörös színe és fájdalmas lüktetése nem sejtetett semmi jót rám nézve. Nem csoda, hiszen nem maradt rajta bőr se jóformán. 
  - Uram isten. - nyögök fel mikor megpróbálok felállni és saját gondatlanságom és feledékenységem miatt a sebesült karomra támaszkodok. 
  - Ne bénázz már. - hallom meg Zac hangját és nemsokára ujjait érzem a csuklómon. Segít felállni én pedig a lendülettől neki dőlök. 
  - Hányingerem van. - fintorodok el.
  - Tőlem? - ráncolja Zac a homlokát, de nem tol el magától. 
  - Nem... Vagyis igen, de most épp nem. Inkább magamtól. A szagomtól, az arcomtól, meg attól ahogy most kinézek. - hajtom le a fejem.
  - Így is gyönyörű vagy. - hallom Zac suttogó hangját. Hosszú pilláim alól felnézek rá és szólásra nyitom a szám, de ő megelőz. - Mármint kevésbé vagy lepusztult, mint tegnap. 
Mélyen beszívom a levegőt. Hogy lehet valaki akkora tapló? Így is a padlón vagyok de ő újra és újra belém rúg. 
  - Készülj lelkileg. Indulunk. És Pakisztán messze van. - szedi össze a táskáját és a karom megragadva indulunk el a sivatagot kettészelő kopár úton. Felnézek az égre de rögtön megbánom. A nap égető sugarai égetni kezdik a maradék bőrfelületet az arcomon. Kigurul egy könnycsepp ahogy arra gondolok, hogy 2 napja ilyenkor a puha ágyamban feküdtem, élvezve a hétvégi későn kelést. Lehet, hogy unalmas volt az életem, de tökéletes. Hálátlan voltam érte... Hát tessék. 
  - Kaphatok vizet? - suttogom halkan.
  - Nem, be kell osztani - közli Zac rám sem nézve.
  - Kérlek. - könyörgök, de Zac nem felel. Egyre inkább érzem, ahogy a lábaim elgyengülnek és a szédülés úrrá lesz rajtam. - Zac... Zac...
  - Kussolj már el. - mordul rám, de ebben a percben engem elnyel a sötétség. 


Amint kinyitom a szemem érzem, hogy ólomsúly nehezedik rá. A testem minden porcikája tiltakozik az ébredés ellen, de az ösztöneimnek nem engedhetek. Lassan megrebegtetem a pilláim, hogy kiűzzem az álmot és körülnézek. Egy szobában vagyok. A falakat barna tapéta borítja ami leginkább a 80-as évekre emlékeztet. A helységben nincs más, csak egy ősrégi tv, egy kis komód, dohányzó asztal és egy ágy amin fekszem. Istenem el sem hiszem, hogy megmenekültem. Mert csak ez lehet a magyarázat. Valaki megmentett. A lámpa a komódon sárgás világítást kölcsönzött a szobának és az ablakon megáradó sötétségből arra következtettem, hogy este van. 
Próbáltam felülni, de olyan éles fájdalom hasított minden porcikámba, amit az ájulásom előtt sem éreztem. Tehetetlenül felnyögtem és visszahuppantam az ágyra. Az arcomra kaptam a kezem és meglepődve, ám de boldogan tapasztaltam, hogy nyoma sincs a lehámlott vörös arcomnak. A szám sem volt többé kicserepesedve, de a gyomrom pokolian korgott. Ekkor kinyílt a szoba másik végében lévő ajtó és Zac lépett ki rajta vizes testtel, hajjal, törölközővel derekán. 
  - Azt hittem már örökké ki leszel ütve. - szólalt meg rekedtes hangján.
  - Szóval... Nem... Nem mentettek meg? - kérdezem már a sírás határán.
  - De igen... Én.. - von vállat Zac és leül mellém. - Miután kiütötted magad kénytelen voltam egész nap ölben vinni téged. Kurva nehéz vagy mellesleg. - teszi hozzá bunkón - Szerencsédre találtam egy kisebb kamionos pihenőt. Lekezeltem rendesen a sebeid, megfürdettelek, sőt a fogad is megmostam. - kulcsolja össze kezét tarkóján és pedig ezeknek még a gondolatára is belepirulok.
  - Te..Megfürdettél? - dadogok.
  - Ahham. - vigyorodik el. - 3 napig ki voltál ütve. Kezdtem aggódni szépségem. 
  - Meddig leszünk itt? - kérdezem halkan.
  - Amíg nem leszel jobban - simítja fülem mögé a hajam. - Szóval pihenj amíg csinálok enni. - lépett a dohányzóasztalhoz háttal nekem. Ahogy néztem erős, férfias vállát amit már tiszta póló takart eszembe jutott, a tekintete. A tekintete, ahogy a karkötőt szorongatva sírt. Aztán az azt követő éjszaka. Beszélt álmában... Hangokat és szavakat csak de így is kivettem belőle néhány dolgot. 
  - Zac? - kérdezem halkan
  - Hm? - kérdezi felém sem nézve
Habozok feltenni a kérdést, hiszen nemrégiben is a túlzott kíváncsiságom juttatott halálközelben és ismerve Zac-et kitudja mit vált ki belőle ha megkérdezem. Végül nyelek egyet és megszólalok. - Ki az a Salim? - kezében megáll a kés amivel a kenyeret vajazta és rezzenéstelenül áll. Percek telnek el, így és már azt hiszem nem válaszol, mikor meghallom halk, meggyötört hangját. - Salim... Salim én vagyok.



2014. április 19., szombat

Részlet a 6. fejezetből avagy a 6. fejezet eleje...

Sziasztok! 
Fogalmam sincs maradt-e egyáltalán olvasóm, de ha valami elképzelhetetlen és óriási csoda folytán maradt azoknak esedezem a bocsánatáért. Gondolom, nem lepek meg senkit azzal ha azt mondom meg fordult a fejemben, hogy nem folytatom tovább a blogot, de egyik nap feljöttem és láttam Bellboo üzenetét a chat-ben és annyira elérzékenyültem, hogy  valaki még érdeklődik a fejezet iránt, hogy leültem és írni kezdtem. 
Sajnos ez nem az egész fejezet csak az eleje de úgy éreztem muszáj nektek nyújtanom valamit. 
 Puszi, Vanessa


 Selia szemszöge


Álom és ébrenlét határán adtam át magam a szél gyengéd simításának a testem minden szegletén. Felüdülés volt ebben az óriási hőségben ez a lágy szellő. Meg akartam mozdítani a kezem, hogy kisöpörjek egy hajszálat a homlokomból, de akkor jutott eszembe, hogy nagy valószínűséggel ez nem lenne túl jó ötlet. A hűsítő szellő adta megkönnyebbülés egy perc alatt foszlott szerte és vette át a helyét a félelem. Eszembe jutottak a nemrég történtek és akarva-akaratlanul is kirázott a hideg. Már a puszta gondolat is remegéssel töltött el.. Meglőtt aztán kínzott. Akkor is ha megmentette az életem a "fájdalommal". Hiába szedte ki a golyót ha Ő okozta a sebet. Soha nem bocsátom meg neki. Soha.. Amint felépülök annyira, hogy a saját kezembe vegyem az irányítást megszököm. Kerül amibe kerül.. Ha azt így megtette a későbbiekben mikre lenne képes? Valószínűleg meg is ölne. Hideg vérrel, mindenféle lelkifurdalás nélkül. Hiszen eddig is ezt tette. Sorozatgyilkos.. Ő egy sorozatgyilkos.. - ismételgettem magamban. Nincsenek érzelmei. Általában az ilyen emberek tettei mögött valamiféle lelki okok vannak, amikre hivatkozva gyilkolnak csakhogy bosszút álljanak valamiért vagy valakiért. Habár ez csak az egyik véglet. A másik az az, hogy a gyilkosság és a vér puszta gondolatától is elönti őket a mámor és nem bírják megállni.. Ezeket nevezik pszichopatáknak. Ezek ellen küzd az apám éjjel-nappal szakadatlan. Az ilyenek nem emberek.. Mert miféle érző lény képes kioltani számos ártatlan és védtelen hozzá hasonló embert? Egy szörnyeteg.. Pont mint Zac...
Apropó Zac. Kinyitottam a szemem és olyat láttam amit azt hiszem soha nem fogok megérteni, megfejteni vagy felfogni. Az elrablóm a földön ült, kezében egy bőrkarkötőt szorongatva, miközben szeméből könnyek potyogtak. A fény még inkább kiemelte markáns arcának vonalait, amin most a megszokott gúny és hideg merevség helyett fájdalom tükröződött. Zavartan pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak, jól látom-e.
   - Te sírsz? - suttogtam erőtlenül. Zac hirtelen felkapta a fejét és keze ökölbe szorult elrejtve előlem a karkötőt.
   - Nem! - dörzsölte meg az arcát olyan erővel, hogy azt hittem nem marad rajta bőr. Idegbetegen felállt és a táskájához sietett ahonnan egy üveg vizet vett ki. - Tessék! - nyújtotta felém. Értetlenül néztem rá, mire felfogta, hogy nem tudok egyedül felülni és fekve nem lehet inni. Próbált óvatosan felemelni, de a jobb karom még így is sajgott. Amint az ajkaimhoz ért a hideg folyadék mohón inni kezdtem, és tudatosult bennem, hogy napok óta nem kapott a szervezetem semmilyen táplálékot. A gyomrom olyan hangosan korgott, hogy Zac összeráncolt szemöldökkel nézett.
   - Ne nézz, hanem hozz valamit enni. - nyögtem ki nagy nehezen. Furcsa tekintettel bólintott és a kezembe nyomott egy üres szelet kenyeret (?). - Mit kezdjek ezzel?
   - Edd meg. - nézett rám olyan "nem egyértelmű?" nézéssel.
   - Üresen? - képedtem el.
   - Már nem a kastélyban vagy hercegnő. Vagy megeszed vagy éhen halsz.. - vonta meg a vállát. "Boldog" vagyok, hogy visszatért a régi Zac és már nyoma sincs annak, hogy érző lény lenne... Erőt vettem magamon és szó szerint tömtem magamba a száraz szeletet. Levegőt sem vettem evés közben, amiből az lett, hogy köhögni kezdtem és fulladozni. A hátam veregetve tett "rendbe" Zac.
   - Már jobban vagy? - pislogott rám nagyokat azokkal a gyönyörű szemeivel.
   - Kicsit.. A vállam sem fáj már annyira. - köszörültem meg a torkom.
   - Remek. - bólintott. - Akkor 2 óra múlva indulunk. Ha nem haragszol, nem várnám meg míg ránk találnak. - dünnyögte és sétált egy kicsit messzebb tőlem. A bőrkarkötő amit nemrég könnyezve szorongatott már a kezét díszítette és a ruháit is lecserélte amíg aludtam. Egy fekete farmernadrág volt rajta és egy fehér póló, ami kiemelte kreol bőrének árnyalatát és a póló ujja alatt rejtőző izomzatot. Képtelen vagyok felfogni, hogy valami ami ilyen gyönyörű.. Hogyan lehet rossz. Nézem és próbálom kitalálni mi történt vele. Mi történhet valakivel, ami arra készteti, hogy szörnyeteg legyen? Bárcsak belelátnék a fejébe...
   - Esteledik. Ma már mégsem indulunk el, de holnap korán reggel északnak megyünk. - biztosította ki a fegyverét, mire engem kirázott a hideg és eszembe jutott a perc amikor meghúzta a ravaszt és a golyó a fedetlen vállamban landolt. Nem tudom, mi lesz velem ez után.. Hogy túlélem-e. De ha kiszabadulok innen fogalmam sincs miképpen teszem magam túl ezen...
   - Rendben. - bólintottam nehézkesen. Zac felvont szemöldökkel meredt rám és barna szemét végig futtatta rajtam tetőtől talpig. Az arcom pírba borult és a gyomrom görcsölni kezdett, a bőröm pedig libabőrös lett tekintetétől. - Mi az? - néztem mélyen a szemébe kissé színpadias mozdulattal.
   - Szarul nézel ki. - jelentette ki olyan lazán mintha csak azt mondaná, hogy az ég kék.. A szemeim elkerekedtek és próbáltam megemészteni, hogy mit is mondott az előbb.
    - Elnézést de.. - nyögtem ki nagy nehezen ezt a fél mondatot amit Zac könnyű szerrel félbeszakított.
  - Jól hallottad. - ráncolta össze a szemöldökét. - Meg kellene fürödnöd. Elvégre vagy 4 napja nem zuhanyoztál. - röhögte el magát.
   - Csak úgy tájékoztatnálak, hogy a sivatag közepén nem igen volt módom zuhanyozni és fogat mosni.. - hadartam sértetten, de megint félbeszakított.
   - Ja tényleg a fogmosás.. - csapott a homlokára mintha elfelejtett volna valamit. - Az is rád férne. - bólintott, mire az agyam teljesen elborult. Hogy lehet valaki ennyire bunkó?
   - Pont te mondod? Te sem tetted meg egyiket sem 4 napja.. Vagy kitudja mióta! - fontam össze a karom a mellkasom előtt, de azonnal meg is bántam mert a sérült vállam olyan erővel kezdett hasogatni, hogy azt hittem menten elájulok. Szorosan lehunytam a szemem annyira, hogy kis csillagokat láttam. Nem mertem megmozdulni, mert féltem, hogy minden kis mozdulat nagyobb bajt okozhat. Ekkor érdes férfikéz fogta meg meglepően gyengéden a karomat.
   - Menthetetlen eset vagy. - súgta Zac mély, rekedtes hangon miközben meleg lehelete csiklandozta a bőrömet finoman megborzongatva vele a testem. Egyszerűen nem bírom felfogni miért csinálja ezt velem. Most meg miért kedves? Hiszen gyűlöl.. Egy egyszerű túsz vagyok neki, aki segít átjutni Pakisztánba vagy hova. Nem is gondoltam, hogy mást is jelenthetek. Még csak nem is ismer.. Én sem őt. És őszintén nem is akarom. És azt sem, hogy bármi közöm legyen hozzá. Csak haza szeretnék menni és elfelejteni ezt az egészet. Végleg.
 - Te sem vagy egyszerű. - suttogtam féloldalasan elmosolyodva. Vigyorogva megcsóválta a fejét, majd egy gyengéd mozdulattal a fülem mögé tűrt egy arcomba lógó tincset. - Miért csinálod ezt?
   - Mit? - csodálkozott.
   - Nem tudom pontosan mit akarsz tőlem, de elegem van a hangulatingadozásaidból. Idegbeteg vagy és lelősz aztán kedves vagy velem aztán meg segítesz.. Nincs elég agyi kapacitásom a hangulatingadozásaidhoz. Nem kell, hogy hozzám szólj. Nem kell, hogy beszélj velem, nem kell hogy kedves legyél. Csak ne tedd ezt. Ne zavarj össze. Épp elég ez az egész ami történt velem. Kérlek... - suttogtam kétségbeesve. Mélyen a szemembe nézett majd bólintott egyet. 

2013. szeptember 3., kedd

Közérdekű!

Sziasztok!

Tudom, hogy iszonyatosan rég jelentkeztem, amire nincs elfogadható mentség és remélem meg tudtok bocsátani. Ennek ellenére borzalmasan boldog vagyok, hogy ennyien iratkoztatok fel és több mint 10000-en láttátok a blogot!:'))) Köszönöm a kommenteket.:) Többször is elolvastam őket annyira örültem nekik és annyira jól estek.:)) Hálás vagyok értük.:) Tényleg.:)
Viszont most rossz hírekkel jövök.. Idén kezdtem el a gimit és nem nagyon van időm az írásra. Reggel ötkor kelek és 4-re érek haza, aztán pedig egy kislányra vigyázok estig, később pedig tanulás is elveszi a délutánjaimat. Rengeteg ismerkedős kirándulás lesz, szintén reggeltől estig. Imádok írni, de tényleg. Az egyetlen dolog a világon ami megnyugtat és amit szeretek. De úgy érzem nektek ártanék vele ha egy összecsapott és rövid fejezetet írnék nektek csakhogy hamar feltehessem. Ennek ellenére, nem fejezem be a blogot! Erről szó sincs. Csupán nem jut időm mostanában az írásra. A fejezetet elkezdtem és a felén túl vagyok. Viszont nem ígérem, hogy mikor fejezem be. Annyi biztos, hogy igyekszem vele. Remélem nem haragszotok és megértitek az indokaimat.
Sok sikert mindenkinek a sulihoz!

Puszi, Vanessa

2013. július 30., kedd

5. fejezet - Gyógyíthatatlan sebek

Sziasztok!
Itt a fejezet (bár nem értem miért írom le mindig amikor látjátok). Remélem nem lett túl lapos mert hát.. a nagy meleg miatt nem igazán volt erőm írni. Örülök, hogy ezt a fejezetet sikerült megírnom. Na mindegy nem is szaporítom a szót. Itt a fejezet:)) Ez most kicsit eltér a történettől, mert inkább Zac múltjába nyerhettek betekintést.

A szereplők oldalt frissítettem és tettem idézeteket amik jobban jellemzik az adott szereplőt. Így talán jobban betekintést nyertek a hőseink életébe.

Puszi, Vanessa

Zac szemszöge

Össze vagyok zavarodva. Meglep, hogy Selia ennyire fel tudott dühíteni. Gyermekkorom óta egy nyugodt vérmérsékletű ember voltam. Senki és semmi nem tudott felidegesíteni egy emberen kívül.. Az ikertestvérem Rahim egyetlen szavával képes volt kihozni a sodromból, olyan szinten, hogy törni és zúzni is képes voltam. Viszont ő állt hozzám a legközelebb. Belelátott a lelkem legmélyébe és hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Nem mintha a vidámságot kérni kellett volna tőlem. Állandóan jó kedvem volt. Segítettem ahol csak kellett és rengeteget imádkoztam. (Egy igen vallásos pakisztáni családba születtem.) Mindenkit szerettem akit csak ismertem és egyetlen rossz érzés sem volt a lelkemben. Mindet kiűztem onnan, hogy csak a jó dolgoknak hagyjak helyet. Ettől függetlenül világméretű bajkeverő voltam, mint minden gyerek. Apám szerint nem voltam életrevaló. Azt mondta, hogy a fellegekben járok és képtelen vagyok reálisan nézni a világot. Igaz nem voltam szokványos kisfiú. Anya viszont büszke volt rám. "Egy angyalt neveltem.. Egy melegszívű és végtelenül csodálatos angyalt.." - mondogatta mindig. Én erre mindig csak mosolyogtam és nagyokat pislogtam. Aztán jöttek a gondok. Rahim beteg lett és nekünk nem volt pénzünk az ellátására. Apám egyszerű vasutas volt, anyám pedig otthon volt velünk. A bátyám elvett egy gazdag lány és elköltöztek. Azóta nem is láttuk. Egyedül maradtunk. Apát felemésztette a keserűség. Állandóan dolgozott, amikor pedig otthon volt akkor is ordított. De sosem ütött meg. Egyikünket sem.
Anya erősnek mutatta magát, de éjjelenként hallottam, ahogy a konyhában sír. (Kicsi lakásban laktunk, így mind a nappaliban aludtunk.) Még gyerek voltam, nagyon kis gyerek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi folyik körülöttem. Először azt hittem Rahim csak megfázott.. De egyik este hallottam, amint a szüleim arról beszélgetnek, hogy maximum 2 hónapja van hátra. Meg fog halni. A világ ott és akkor megszűnt körülöttem és nem hittem el amit hallok. Az én testvérem, az én Rahimom meg fog halni.
Egyre rosszabb lett a sorunk. Rahim egészsége egyre csak romlott, míg végül a fekvésen kívül másra képtelen volt. De én végig ott voltam mellette. Fogtam  a kezét beszéltem hozzá. 11 évesek voltunk amikor meghalt. A születésnapunk volt.

Január 24.-e volt. Multan-ban a tél a tetőfokára hágott és mindent beborított a jég. Kivételes volt, hiszen Multan-ban évek óta enyhék a telek. Takarókkal próbáltuk óvni magunk a fagy ellen. A mínusz fokok a házban is érzékelhetők voltak, mivel fűtés az nem volt. A falon lógó apró hőmérő "-1 fokot" mutatott. feljebb húztam a leheletvékony takarót magamon összeszorítottam a fogam. Ekkor vacogás félreérthetetlen hangját hallottam magam mögül. Átnéztem a vállam mögött és a testvérem vékony alakját pillantottam meg. A betegség miatt sokat fogyott és a színe is elment. Most reszketett és lila szája bizonyította, hogy nem bírja sokáig gyenge szervezete a hideget. Remegő kezekkel vettem le magamról az egyetlen - meleget biztosító - tárgyat és ugyancsak reszketve terítettem rá Rahimra. Tudtam, hogy sokat nem segít, de legalább kicsit enyhíthetek a szenvedésein. Vacogva feküdtem vissza és mozgattam a végtagjaimat, amit immár semmi sem védett. Kezemmel a karom dörzsölgettem és lehunytam a szemem. Egyre álmosabb lettem és egyre kevésbé érzékeltem a hideget. Lecsukódott a szemem és behódoltam az álmok adta megváltásnak...
   - Salim! Salim.. - hallottam valahol anyám kétségbeesett hangját. Hosszú percekbe telt, mire rájöttem, hogy felettem térdel és úgy szólongat. A szememre mintha nehéz ólomsúlyok ereszkedtek volna le. Nehézkesen, de végül sikerült kinyitnom. Nagyokat pislogtam és megláttam anyám megkönnyebbül arcát. - Kisfiam. Édes kisfiam.. - ölelt szorosan magához. - Azt hittem.. Hol a takaród? Meg is fagyhattál volna.
   - Rahim fázott. - pislogtam nagyokat.
   - Annyira büszke vagyok rád. - suttogta és csókot nyomott a picike arcomra. - Na milyen nap van ma?
   - Milyen? - ültem fel az ágyban. Anya elvette az asztalon lévő bögrét és a kezembe nyomta. A testem hálásan fogadta be a forró tejet, amit anyu készített.
   - Boldog szülinapot édesem! - húzott elő a háta mögül egy kis dobozkát, engem meg elfogott a rémület. Nem vehetett nekem semmit. Azt nem engedhettem. - Ez a kettőtök ajándéka Rahimmal. Nem sok, de nem minden  nap lesz 11 éves az ember. - gyülekeztek könnyek a szemében. Meg akartam mondani neki, hogy nem számít van-e ajándék vagy sem. De végül nem mondtam. Némán felálltam az ágyról és megmozgattam fagyott végtagjaimat. Kicsit zsibbadtam, de azért biztos lábakon mentem oda a kanapén fekvő öcsémhez és ültem le mellé az ágyra.
   - Nézd mit kaptunk öcskös. - vigyorogtam rá és meglóbáltam előtte a dobozkát. Féloldalasan elmosolyodott ami azt jelentette örül az ajándéknak. - Mit mondasz? Kibontsuk?  - kérdeztem, mire aprót bólintott. Lassan felemeltem a tetejét és szemügyre vettem a tartalmát. 2 bőrkarkötő ezzel a felirattal: ایک ساتھ. Ez urdu nyelven van és azt jelenti együtt. Őszinte áhítattal emeltem ki a dobozból és mutattam meg Rahimnak, akinek csillogott a szeme. Megfogtam elgémberedett karját és óvatosan rákötöttem a kezére, majd a sajátomra. 
   - Látod? Mi mindig testvérek leszünk. Ebben az életben is és a következőben is.  - mosolyogtam rá. 
   - Salim! - kiabált nekem anya a konyhából. Még egyszer ránéztem mosolygó testvéremre aztán kisiettem a konyhába. Anya megkért, hogy vigyem ki a szemetet, mert neki főznie kell. Vidáman fütyörészve fogtam meg a teli zacskót és futottam ki. Köszöntem a szomszédoknak és segítettem az öreg Jameel bácsinak behordani a csomagjait a házba. Körülbelül 10 perc múlva amikor bementem a nappali felé vettem az irányt. Már akkor volt valami rossz előérzetem, amit elhessegettem magamban. És itt minden összefolyt. Beléptem a nappaliba és megláttam Rahim testét a földön heverve. A szeme csukva volt és kinyújtott karja ernyedten hevert. Kétségbeesetten szaladtam oda és térdeltem fölé. 
   - Rahim!! Rahim! - rázogattam, de nem mozdult. - Anyaaa!! Apaaa!! - ordítottam nekik, mire anya a konyhából, apa meg a mosdóból szaladt rögtön a nappaliba. Amikor meglátták Rahimot anya felsikoltott, apa pedig sokkot kapott és megállt a nappali közepén a fia élettelen testét bámulva.
Anya térdrerogyott és az ölébe kapta az öcsémet. 
   - Kicsim. Kicsim. - zokogott Rahim nyakába temetve az arcát. 
   - Rahim! - kiabáltam és kitört belőlem a zokogás. - Öcsikém!
   - Gyere ki. - fogott meg valaki a vállamnál fogva. A szomszéd nő volt az aki gondolom meghallotta a kiáltozást, így bejött megnézni mi folyik itt.
   - Nem megyek! - téptem ki magam a szorításából, de ő csak azért is megfogott és kivitt a házból. Így utólag belátom, hogy csak a nagyobb sokktól akart megvédeni, de akkor egy boszorkánynak láttam. Leborultam a földre és keservesen sírni kezdtem. Bizonyára azért volt a teste a földön, mert szólni akart valakinek, hogy baj van! Mert nem volt ott senki mellette. Nekem kellett volna ott lennem. De nem! Én inkább segítettem anyának és a szomszéd bácsinak! Nem fogtam a kezét és nem voltam vele.. Pedig megígértem neki.
   - Az én hibám volt. - suttogtam magam elé, miközben sós könnyek áztatták el az arcom.

A temetésre sem volt pénzünk, így szégyen, nem szégyen kéregetnünk kellett az ismerősöktől. Alig vettek részt páran a temetésen. Szűk körben szerettük volna. Én egész idő alatt egy szót sem szóltam. Képtelen voltam.. Hónapokig hallgattam, amivel kikészítettem a szüleimet. Aggódtak, hogy komoly károsodás maradt az agyamban. És talán tényleg maradt. Még most is magamat okolom. Ha ott lettem volna, talán ez nem történik meg.
Onnantól kezdve viszont minden megváltozott. Anya nem zárkózott magába, hanem még inkább megerősödött és attól fogva ő is dolgozott. Apával próbáltak annyi pénzt összeszedni, amennyi elég ahhoz, hogy új életet kezdhessünk. Ezenkívül több időt szenteltek nekem és iskolába is beírattak, feláldozva a megtakarított pénzüket. 4 évig rendesen be is jártam de aztán...15 éves koromban ÉN változtam meg. Egyre kevesebbet, majd egyáltalán nem jártam be és hatalmas balhékba keveredtem. Inni kezdtem és lányokat szedtem fel egy-egy éjszakára, ami Pakisztánban az egyik főbűn. Beszereztem egy fegyvert is, amit bár nem használtam soha, mindig magamnál tartottam.  Anya és apa elszörnyedve nézték, hogy mi lett belőlem és akárhányszor megpróbáltak tenni ellene még inkább lázadtam. Aztán a szüleim azt a döntést hozták, hogy ideje elköltözni. 5 év alatt sikerült összegyűjteniük a pénzt arra, hogy Amerikába menjünk. Összeszedtük a holmink és egyenesen Phoenix-be indultunk. Részlet fizetésre vettünk egy kis lakást, ami egy nappaliból, egy konyhából és egy fürdőszobából állt, akárcsak odahaza Pakisztánban. Természetesen most sem jártam be az iskolába, pedig a szüleim betegre dolgozták magukat, hogy megszerezzék a tandíjra valót.
Gyűlöltem minden egyes napot Amerikában. Lenéztek minket a származásunk miatt és amiatt, hogy alig beszéltük a nyelvet. Amikor megérkeztünk rohamos tempóban tanulgattuk a könyvekből a nyelvet. Egyedül apa tudott valamennyire már régebbről. De mindegy volt. Így is tudták, hogy "mások" vagyunk. Az utcán beszólogattak és a vallásomra is kitértek. Na, nem mintha érdekelt volna. Leszartam mások véleményét. Igazából mindent leszartam. Senkinek sem Salimként mutatkoztam be, hanem Zac-ként. Elvégre a szüleimen kívül egyébként is mindenki Zacnek hívott.
Egy nap viszont máshogy alakult mint a többi. Anya és apa korán elmentek vásárolni, amit én egy biccentéssel le is reagáltam. Igazából örültem, hogy végre egyedül lehetek egy kicsit. De amikor este sem voltak otthon kezdtem megijedni. Idő volt, így elindultam a szokásos bandához, akikkel az éjszakákat töltöm. Zsebrevágott kézzel sétáltam a sötét utcán amikor egy sikátorban fekvő alakokat láttam meg. Megindultam feléjük, hogy megnézzem kik. És Ők voltak. Ott feküdtek a szüleim, körülöttük hatalmas vértócsa. A lábaim felmondták a szolgálatot és tehetetlenül rogytam a földre. Senkim sem maradt. Az öcsém meghalt, a szüleim meggyilkolták, a bátyám pedig kitudja hol van. Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Az egész testemben remegem és életemben másodjára tört rám a zokogás. Nem szívesen hagytam őket ott, de el kellett mennem hívni a rendőrséget.
És itt jött el az a pont, hogy tényleg elborult az agyam. Az első utam a hivatalba vezetett, ahol végleg átírattam a nevem Zacnek, majd eladtam a házat, aminek a részleti díját 3 hónapja fizettük ki végleg. Beköltöztem a banda "tömegszállására" és az összes értéktárgyunk (már ha azt annak lehet nevezni) eladtam. A pénzből vettem illegálisan egy pisztoly a másik helyett amit Pakisztánban kellett hagynom és a bosszút tervezgettem. Kiöltem magamból az érzéseket és új ember lettem. Név szerint Zac Denton. Ugyanis Salim Denton meghalt azon a napon, Január 24.-én.
Egy dolog volt, ami örömet okozott. A gyilkolás. Azt akartam, hogy más emberek is érezzék azt a fájdalmat, amit én éreztem aznap amikor a szüleim elvették tőlem. Így én is elvettem tőlük a szeretteiket. Nem válogattam. Nő, férfi, idős, fiatal, aki a kezem ügyére akadt mind megöltem. Kivéve a gyerekeket. de nem volt elég. 27 embert öltem meg mielőtt lesitteltek és ezért minden nap bűnhődök. A lelkiismeretem nem hagy nyugodni. A tudat, hogy egy szörnyeteg vagyok mardos belülről. És ez lett belőlem.. A melegszívű és tisztalelkű Salim Dentonból, egy gonosz és kegyetlen Zac Denton lett. Egy szívtelen ember akinek nincsenek érzései, mert kiölték belőle...