Selia szemszöge
- Na sikerült végre ráhugyoznod? - támaszkodik a falnak és úgy néz engem. Felnézek rá és szemem könnyben úszik mire megfagy az ereiben a vér. - Terhes vagy? - köszörüli meg a torkát én pedig válaszra nyitom a szám.- Nem. - rázom a fejét mire megkönnyebbülten fújja ki a levegőt.
- Hát akkor miért sírsz? - lép oda hozzám zavartan.
- Nem is tudom. - szipogom. - A megkönnyebbüléstől. - sírom el magam újra mire magához ölel. Meglepetten kapom rá a tekintetem, de ő kerüli az enyém. Érdes ujjai hátamat simogatják, lehelete a hajam csiklandozza.
- Pedig szép gyerekünk lett volna. - röhög fel.
- Ez nem vicces. - lököm el idegesen nevetve. Egy önelégült félmosoly terül el az arcán és hatalmas szempillái alól engem vizslat.
- Most meg mi van? - vetem oda bunkón, de aztán rögtön le is sütöm a szemem. Selia... Tanuld meg, hogy fogd be a szád. Megint fel fogod bosszantani.
- Megnevettettelek. - mondja szórakozottan karba tett kézzel, mire felkapom a fejem. Ez a srác csupa meglepetés. Azt hittem ismerem annyira, hogy tudjam majd felkapja a vizet és megint fegyverrel kezd hadonászni, erre ő rácáfol és újfent bebizonyítja, hogy kiismerhetetlen.
- Nem rajtad nevettem. Sőt. - javítom magam. - Nem is nevettem. Az ideges röhögés nem őszinte.
- Mondj amit akarsz bébi, de mindketten tudjuk, hogy hatással vagyok az érzelmeidre, a viselkedésedre és minden megmozdulásodra. Mondjuk nem csodálom nézz már rám. - húzza ki magát és ujjaival végigszánt a haján.
- Te tényleg elhiszed, hogy egy isten vagy igaz? - szalad fel a szemöldököm.
- Miért, nem? - kapja ráma fejét. - Jól nézek ki. - mered rám. - Ugye? Selia... - nyögi ki nevem, mire majdnem felnevetek. - Szexi vagyok nem? Mondd már ki! - emeli meg a hangját teátrálisan, erősen túljátszva magát.
- Öööö... Persze. - vágom rá fura arccal. Alig fél órája a pokolba kívántam őt most mégis vevő vagyok az ócska humorára és még teszek is rá. Úgy tűnik a kiismerhetetlensége rám is ragadt, ugyanis kezdem idegennek érezni saját magam.
- Én is tudom, de jól esik hallani. - villant rám egy szexi mosolyt.
Megforgatom a szemeim és leülök egy, a sarokban levő rozoga sámlira. Kezem az arcomba temetem és végre nyugodtan fújom ki a levegőt. Nem vagyok terhes. Nem csinált fel egy szociopata vérszomjas gyilkos. Kezem elveszem az arcom elől és lehunyva a szemeim beletúrok sötét hajamba. Mikor újra kinyitom barnaságaimat tekintetem találkozik Zac tekintetével aki többé már nem a falat támasztja hanem alig 2 cm-re van tőlem és szemeit az enyémeken tartja. A fejét kissé félrebillenti és megrebegteti a hosszú pilláit ami kisfiúsan bájossá teszi a megjelenését annak ellenére, hogy teletetovált karján és mellkasán csak úgy feszül a póló, ami képtelen maga alá rejteni megfeszülő, duzzadt izmait. Keze felcsúszik és úgy érinti az én kézfejemet, hogy közben egy percre sem veszi le rólam a szemeit. Hirtelen kiráz a hideg és undorodva elhúzom az ujjaim övéi közül. Zac felsóhajt de egy centit se távolodik el tőlem.
- Selia. - ejti ki a nevem halkan mire a szívemet forróság önti el édes akcentusa hallatán. Bárhogyan is akarnám tagadni, nincs a világon aranyosabb dolog mint Zac angol kiejtése. - Sajnálom. - suttogja lehajtva a fejét.
- Mit? - kérdezem és engem is meglep hangom fagyossága.
- Ahogy azután viselkedtem, hogy elvettem a szüzességed. - emeli fel végre a fejét. - Nem voltam fair. Sajnálom. - ismétli meg én pedig hirtelen köpni, nyelni nem tudok. Miért mondja most ezeket nekem? Miért tartja ezt helytelennek, minden mást amit tett pedig helyesnek? Miért huny szemet az ölés felett ha közben azon az egyszerű dolgon kiborul, hogy lefeküdt egy 16 éves lánnyal?
- Zac. - kezdenék bele, de ő közbe szól.
- Még nem fejeztem be. - rázza meg a fejét. - Oka van mindennek amit teszek akár rólad, akár másokról legyen szó, de amit akkor veled tettem... A viselkedésem egyszerűen még számomra is érthetetlen. Nem tudom, mi ütött belém, vagy, hogy miért gondoltam helytelennek amit tettem. A picsába is, hiszen gyilkos vagyok! Nem kellene egy kislány ártatlanságán kiborulnom ennyire - nevet fel kínosan de valamiért úgy érzem hazudik. Nem véletlenül akadt ki ennyire és nem véletlenül húzta fel magát nem is olyan régen mikor szóba hoztam, hogy esetleg molesztálták kiskorában. Biztos vagyok benne, hogy beletrafáltam, és abban is, hogy nem a megbánás vezérelte mikor bocsánatot kért. Nem akarta, hogy tovább feszegessem a témát. Azt szerette volna, ha elhiszem minden szavát, csakhogy átlátok a hazug arca által keresztezett őszinte tekintetén. Ennek ellenére, most mégse szólok ezzel kapcsolatban egy szót sem, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy félek. Zac maga a ketyegő bomba ami újra és újra készen áll felrobbanni, bármikor ha a múltjáról vagy bármi olyan dologról kérdezek ami nem az én dolgom. Nem akarok meghalni. Nem akarom, hogy újra meglőjön. És ha ehhez kussolnom kell hát legyen.
- Nem vagyok kislány. - mondom hát merészen a szemébe nézve miközben szándékosan reagálok mondandójának kizárólag erre a részére.
- Nem, valóban nem. - húzza mosolyra telt, nedves ajkait és úgy mér végig. - Szívesen. - szélesedik ki a vigyora.
- Mit? - rökönyödök meg. Zac lassan feláll és mögém lép. Mikor félresöpri a hajam és a nyakamhoz érnek ajkai felforrósodik a bőröm, azonban a gyengéd érintés nem végződik csókban hanem tovább vándorol a fülemhez.
- Hogy nővé tettelek. - suttogja rekedt, mély hangon a fülembe minden szónál egyre halkabban. A testem már az emlék hatására is izzani kezd és szinte ordít azért, hogy Zac édes becéző ajkai simogassák minden centiméterét, de az eszem és a szívem is hevesen tiltakozik a vágyaim ellen. Mikor aztán beleharap a fülcimpámba és kissé meghúzza azt egy halk nyögés csúszik ki ajkaim közül.
Egy másodperc sem telik el és Zac egy hatalmas vigyorral az arcán távolodik el tőlem. Az agyamat beborító köd hirtelen semmivé foszlik és legszívesebben letörölném az önelégült fejéről a mosolyt. Hatalmas erőfeszítésembe telik, hogy lenyeljem amit mondani akarok neki, de tekintetem keményen rászegezem. Ő még mindig vigyorogva bámul az arcomba, de szerencsére hamar megunja és kissé félrebillentett fejjel felnevet és lehajol a táskája és szatyrai közé.
- Hoztam friss kaját. Remélem ez jobban ínyedre lesz mint a száraz kenyér. - nyújt felém egy rántott húsos szendvicset. Azonnal felcsillan a szemem és mohón kapok a kezei között tartott élelem után, amit gondolom akkor szerzett amit alig negyed órával ezelőtt kinn volt.
- Na és... - kezdek bele. - Mi lenne a nagyszabású terved? Hogyan jutsz el innen Pakisztánba? - érdeklődök gúnyos mosollyal. Mintha fel sem ismerte volna a hanglejtésem lazán leül mellém és megvonja a vállát.
- Elmegyünk egészen Floridáig ahol egy járat elvisz Európába, onnan pedig egyenesen Pakisztán a cél.
- Jézusom 2 gépen át fogsz áthurcolni retekországba? - kerekedik el a szemem és kiszárad a torkom belegondolva abba, hogy mennyire távol leszek az otthonomtól, az apámtól, a biztonságtól.
- Nem... Csak én megyek Európába. - közli rám sem nézve, mire kifut a vér a mellkasomból.
- Istenem... Egy mocskos floridai vízparton fogod elásni a rothadó hullám egy jelöletlen helyen ahol senki sem találja meg a testem. - kapok hirtelen hányingert és már egy falat sem csúszik le a szendvicsből. Sőt ellenkezőleg... Mintha jönne felfelé az egész.
- Ne légy már ennyire ostoba. - horkant fel. - Nem öllek meg. Ha minden a terv szerint halad a határnál elengedlek, hogy hazamehess. Minden a szerencsétlen apádon és a nyáltenger pasid szadista apján múlik. Ha nem köpnek a levesembe, akkor nem kell meghalnod. - köpi felém a szavakat aztán hátrafekszik a szalmák tetejére. Karját hátra teszi és összefonja a tarkója mögött, pólója kissé felcsúszik, így teljes a rálátásom kidolgozott hasfalára. Szempillája megrebben csukott szemhéja aljában, szavai pedig a fülemben égnek. El fog engedni. Illetve szándékában áll. Minden az apámon múlik, és tudom, hogy ő nem olyan forró fejű. Tisztában van a kockázattal és tudja, mit nem tehet, ha meg akarja menteni az életem. Paul Salem már teljesen más tészta. A rendőrfőnököt nem érdeklem, célja csakis Zac elfogása és biztos vagyok benne, hogy ha az apám nem lenne az esküdt bíróság elnöke és nem járnék a fiával, akkor nyugodt szívvel áldozna fel csak hogy elkaphasson egy szökött rabot. Martin nem hasonlított az apjára. Lehet őt unalmasnak nevezni, vagy merevnek, de minden tulajdonságában az anyjára ütött. Kedves volt, udvarias és őszinte. Egy rossz szavam nem lehetett rá ennek ellenére fojtogatott a kapcsolatunk. Szeret, de én nem szeretem viszont. Egy bűnözőnek előbb odaadtam magam, mint neki és ettől csak még inkább érzem, hogy nem érdemlem meg.
De nemsokára láthatom. Ahogy az apámat is. Apa. Csak most, hogy ilyen intenzívem része a gondolataimnak jövök rá, hogy mennyire hiányzik. A gondolat, hogy talán soha többé nem láthatom mardos belülről és megfakasztják a könnycsatornáim. Hagyom, hogy a sós könnyek eláztatják az arcom és a helységet nemsokára a szüntelen szipogásaim töltik be.
Lehunyom a szemem, mikor meghallom a szalma halom moccanását és Zac lépteit egyre közelebb.
- Megint mi van? - szólal meg rekedtesen. Felkapom rá a fejem és homályosan, a nedves szemem mögül meredek a rideg, mégis megcsillanó csokoládé szempárba.
- Semmi. -rázom a fejem. - Akár vissza is mehetsz dögleni az előző helyedre. Sőt fel sem kell ébredned. - motyogom de tisztában vagyok vele, hogy hallotta.
Másodpercek múlva nagy lábai erősen csattannak a kőpadlón és teste forrósága egyre közelebb ér hozzám. A légzésem szapora és csak az jár a fejemben, hogy túlfeszítettem a húrt és most meg fog ütni. Biztos, hogy a keze csattanni fog rajtam.
Már a szemem is lehunytam és felkészültem a fájdalomra, mikor az előttem álló férfi feje egy magasságba kerül az enyémmel, lábai behajlítva guggolnak, meleg keze egyenesen az arcomra simul.
- Mi a baj? - kérdezi meg újra, ezúttal azonban őszinte érdeklődést fedezek fel a hangjában.
- Hiányzik apa. - szipogok mint egy kislány, de nem érdekel. Ha 30 éves felnőtt nő lennék, akkor is normális lenne a viselkedésem. De nem vagyok felnőtt. A gyerekkor végén és a felnőttkor küszöbén álló kamasz vagyok. Csak lézengek a két ajtó között és az egyiket képtelen vagyok elhagyni a másikba pedig még nem merek belépni.
Zac egy szót sem szól, csak érdes mancsaival simogatja az a pirosló arcomat. A sírás lassan enyhül és, a könnyeim is kezdenek elapadni. A fekete hajú srác kezeit felváltják puha, meleg ajkai és apró csókot nyom a bőrömre. A levegő benn akad a tüdőmbe és hirtelen minden bajom elfelejtem a meglepetettségtől. Ujjait végigszántja az arcomon, megsimítja ajkaim majd levezeti a nyakamra és cirógatni kezdi. A légzésem egyre szaporább és ez ösztönzi arra, hogy ajkaival lassan közelítsen a nyakam felé. A percek amíg odaér hosszú óráknak tűnnek, de végül csókjai elérik a bőröm és nyelvét kidugva végighúzza a nyakam ívén.
- Zac, mit csinálsz? - préselem ki magamból ezt a három szót és próbálom nem megadni neki azt az örömet, hogy felnyögök, annak ellenére, hogy minden vágyam megtenni.
- Ugyan Selia. - lehelete égeti minden porcikám, ahogy lassan tagolva, rekedtes hangon motyog. - Csak elfeledtetem veled a fájdalmat. Ahogy te is megtetted nekem nemrég. - harap bele a nyakam érzékeny bőrébe gyengéden. Az ellenállásom gyengül, de az eszemben cseng a vészjelző. Nem engedhetem ezt megtörténni újra. Azonban mi van ha a beleegyezésem nélkül is megteszi?
A testem egyik részét a félelem, a másikat pokoli erős vágy járja át. Ezektől függetlenül tudom, mit kell tennem.
- Zac, ne! Kérlek hagyd abba! - teszem a kezem a mellkasára és próbálom eltolni, de teste túl erősnek bizonyul az én gyenge végtagjaimmal szemben.
- Biztos vagyok benne, hogy egy percen belül meggondolod magad. - húzza féloldalas mosolyra az ajkait. A tekintete csak úgy izzik és nem látok benne mást, csak az előbb történtek folytatását a szemében tükröződni, ami remegésre készteti a testem.
