2016. december 18., vasárnap

7. fejezet - Titkok és csókok

Sziasztok!
Nos közel másfél, talán kettő, esetleg három év kihagyás után ismét itt vagyok és bár nem számítottam rá, hogy maradt még olvasóm meglepetten tapasztaltam az előző másfél hete kirakott fejezethez érkező 2 kommentet. Elképesztően hálás vagyok és el sem tudom mondani mennyit jelent, hogy maradtak még olvasóim. 
Mentségek ezreivel jöhetnék miért nem folytattam a blogot, de amellett, hogy az életem elég mély ponton volt az elmúlt években és küzdöttem a gimi kemény elvárásaival (és az érettségiig még van 4 hónap) és a magánéleti problémáimmal, beismerem, hogy lusta is voltam belekezdeni egy-egy fejezetbe. Aztán pár hónapja a lassan szintén felnövő húgom kérlelésére és tanácsára, kezdtem el folytatni a Zac és Selia történetét. (Köszönet Gyöngyinek a leghűségesebb olvasómnak, a legnagyobb Zayn rajongónak és a legédesebb tesónak a földön).
De azért azt is meg kell említenem, hogy visszaolvasva a régen feltett fejezeteket örülök, hogy abbahagytam a blogot és 18 éves érettebb (haha) és tapasztaltabb fejjel írhatom tovább. Néhány helyen esküszöm fogtam a fejem, hogy hogyan írhattam ilyet, de végül a magam ostorozása helyett beláttam, hogy 15 éves fejjel nem is várhattam volna el magamtól egy minőségi és rendesen megírt történetet. 
Na mindegy, mielőtt befejezném a hatalmas monológomat amivel még önmagam is untatom annyit mondanék, hogy mint látjátok (akik maradtak) megváltoztattam a blog külsejét és igényesebb formát öltöttem neki, ahogy néhány szereplő is (Zacen és Selian kívül) új megtestesítő karaktert kapott.
Kérem, aki maradt kommenteljen akár csak 1 szót is, hogy tudjam itt van és olvassa a történetet. Köszönöm!
Puszi, Vanessa


Zac szemszöge

  - Salim... Salim én vagyok. - nyögöm ki számomra ismeretlen hangon. Nyelek egy nagyot és erőszakosan kezdem kenni a vajazókéssel a kenyeret. Honnan hallotta? Honnan tudja? Ugyan Zac... Nem olyan bonyolult kitalálni. Megint álmodban beszéltél. Most meg magadban. Hirtelen felszisszenek és ideges meredt tekintettel figyelem ahogy a vér lassan lecsorog az ujjamon. Senki sem ejtette ki a száján a nevem hosszú évek óta. Nem is akartam. Nem véletlen, hogy megváltoztattam. A Salim név számomra egyet jelent a gyötrelmes múlttal ami azzá tett aki most vagyok. Persze, Ő ezt nem tudhatta. Magam sem tudom, miért mondtam el neki vagy, hogy egyáltalán miért nem kaptam fel a vizet ahogy általában szoktam. Talán, mert megrémisztett a tudat ebben a pár napban, hogy meghalhat. De ez hülyeség. Annyi embert öltem meg... Mit számít ez az egy?
  - Zac... Zac te vérzel! - hallom meg Selia hangját magam mellett, aztán megérzem meleg ujjait ahogy körülfogják a karom. Feleszmélek a bambulásomból és megrázom a fejem.
  - Khm. - köhintek egyet és a táskámat megragadva a fürdőbe rohanok bekötözni a sebem, otthagyva őt nyilvánvalóan értetlenül és kíváncsian. Tudom, hogy ezernyi kérdés kavarog most benne és valószínűleg fel is fogja tenni őket, ha kimegyek innen. Azonban én nem óhajtok egyikre sem válaszolni. Semmi köze sem a múltamhoz sem a jelenemhez. Vagyis a jelenemhez annyiban, hogy az ő segítségével mentem ki magam a halálbüntetésből, amit egyébként teljes mértékben meg is érdemelnék, de nem félek bevallani magamnak, hogy kész vagyok életem végéig menekülni a rám váró megtorlás elől. A pokolban elég időm lesz elkárhozni meg hasonlók.

Miután kellően ellátom a sebet ráérősen szántom végig ujjamat még kissé nedves hajamon és belenézek a tükörbe. Ez így nem mehet tovább. Már így is túlságosan megnyíltam ennek a lánynak és félő, hogy még több belátása lesz az életembe ha nem szakítom el a köztünk lévő kapcsolat féleséget de azonnal. Megrázom a fejem és lerántom magamról a törölközőt. Magamra rángatom fekete farmerem és szürke pólóm.
  - Piszkosul megszedném magam modellként. - sóhajtok egyet. - Na majd a  következő életben. - kacsintok magamra 1000 wattos mosollyal. Kisétálva az ajtón meglátom a kreol bőrű lányt az ablakban állni egy csésze kávét szorongatva. Ajkaihoz emeleti a fehér porcelánt és nagyon kortyol.
  - Az az én kávém. - jegyzem meg mire megfordul.
  - Azt hittem nem jössz ki. - teszi le a csészét. Barna haja vállára omlik és hosszú pillái alól felnéz rám amíg elém nem lép és emeli fejét fel újra. A hangja nyugodt, tekintete fürkésző és kíváncsi.
  - Miért ne jöttem volna? - támaszkodok meg a fal mentén és billentem fejem enyhén félre.
  - Mert nem akarsz válaszolni a kérdéseimre. - közli egyszerűen és egészen közel lép hozzám. - Miért nem nyílsz meg? - simítja kezét enyhén borostás arcomra, - Talán segítene ha...
  - Nem. - ragadom meg a kezét és húzom le arcomról. - Nem akarom, hogy megismerj... Ha jót akarsz magadnak befogod a szád és nem kérdezel többet. Vagy a következő golyó a mellkasodban landol. - mondom lassú és kimért hangon. Selia szemében megcsillan egy könnycsepp mire szorításom kicsit lazább lesz, de nem engedem el. Mogyoró színű szemeit az enyémbe mélyeszti és suttogva szólal meg.
  - Próbállak megérteni téged... A lelked. De minden perccel egyre erősíted bennem a hitet abban, hogy egy lelketlen szörny vagy. - mondja undorral a hangjában és kirántja a karját enyéimből. Nézem ahogy a még kissé gyenge lány visszasétál az ágyba és a takarót magára húzva lehunyja pilláit. Összeszorított fogakkal ragadom meg a kapucnis pulcsim és csapom be magam mögött a bejárati ajtót. Szinte remeg a kezem ahogy próbálom meggyújtani a pulcsi zsebéből előrángatott cigarettát, de egy ideig úgy tűnt az ideg olyan mértékben feszít szét, hogy ez sem megy.
  - A faszom már az egészbe! - szisszenek fel és hajítom el a még teljesen épp csikket. Leülök és kezembe temetem az arcom. - Mondd meg, Rahim mit tegyek... - nézek fel az égre aztán hitetlenül elnevetem magam. Rahim... Hiszen Rahim akkor se tudna segíteni ha tényleg odafönn lenne. Gyerekként halt meg. Úgy is gondolkozna. Sokszor képzeltem el, milyen lenne ha nem halt volna meg. Milyen lenne az öcsém felnőttként. Külsőre mint én egyértelmű. De belsőre... Mindig úgy képzelem, hogy ő lenne a bölcsebb. Ő lenne aki visszahúz a földre ha valami hülyeséget csinálok. Már családja lenne. Egészen biztos vagyok benne. Felesége és egy tündéri kisbabája. Nekem is lehetne. Mindkettő... És talán egy napon lesz is. Bár erre csekély az esély, hiszen ismerve magam soha nem leszek képes 100%-ig megbízni senkiben. Talán Seliának igaza van. Valahol el kell kezdeni. Csak, hogy félek... Félek attól, hogy mi lesz ha megnyílok neki... Mert ha egyszer megnyílok neki fontos lesz nekem. Ő a túszom! Bármi történhet vele, bármikor előfordulhat, hogy meg kell ölnöm és mi lesz ha nem megy? Inkább ő halljon meg mint én. És egyébként is gyűlöl, undorodik tőlem és egy lelketlen szörnyetegnek tart. - jegyzem meg kissé sértettem magamban. - A francba Salim azért gondolja ezt, mert nem engeded, hogy megismerjen. - hallom meg az öcsém hangját magamban. Igaza van. Egy minimális infótól még nem leszünk "barinők" és talán még a lelkemen is könnyít. Megköszörülöm a torkom aztán felállok és bemegyek. Még mindig ott fekszik és bár nem alszik tekintete továbbra is csukva van. Angyali arca haja keresztezésében simul a párnának. Odalépek és kezem megemelem arca felé aztán félúton megállítom és inkább magam mellé rakom. Leülök mellé és malmozni kezdek ujjaimmal.
  - A nevem a szüleim halála után változtattam meg. - sóhajtok fel és érzem ahogy a törékeny lány mögöttem felül. - Odahaza Pakisztánban a barátaim és az öcsém is Zacnek hívtak. Ez egyfajta becenév volt. De Salim néven jöttem a világra. Anyám adta. Azt jelenti, tiszta, tökéletes. Milyen kicseszettül ironikus. - nevetek fel kényszeredetten. - Mikor az testvérem meghalt rákban az Egyesült Államokba költöztünk és itt kezdtünk új életet. Én megalapoztam a mostanit, amíg a szüleim dolgoztak. - húzom el a szám kínosan. - Aztán egy nap hazafelé menet találtam rájuk. Megölték őket. Csak mert Pakisztániak. - felelem undorodva. - Megfogadtam, hogy elengedem a múltam. Azt aki régen voltam és azt aki lenni akartam. Zac akartam lenni... És az is lettem.
  - És ezért ölsz... - fejezi be halkan valahonnan mögülem. Lassan bólintok és hagyom had dolgozza fel az imént hallottakat, azonban erre nincs szükség.
  - Az én anyukám is meghalt. Tüdőrákban. - érzem meg leheletét nyakamban és kezeit mellkasom körül ahogy hátulról átölel. - Sajnálom a fájdalmat amit átéltél. Bár ismertelek volna. Bár segíthettem volna neked.
  - Most is segíthetsz. Csak feledtess el velem mindent. -  fordulok hátra és mélyesztem pillantásom az övébe. - Csak pár órára. Könyörgök. - suttogom a szavakat.
  - Pár órára? - nyel nagyot, mire bólintok. Arcom közelebb vonom az övéhez és engedélyére várva megállok. Alig telik el 5 másodperc és mézédes ajkai enyémen landolnak, lassú csókba zárva azokat. Vékony derekát megragadva közelebb vonom és könnyedén ültetem az ölembe. Kezem hátán simít végig, míg az övé hajamban turkál. A nyelvemmel végigszántok felső ajkán ezzel  elmélyítve csókunkat. Lehunyom a pilláim és a testem megremeg hiszen a börtönben eltöltött 2 év alatt nem értem nőhöz semmilyen formában. Ujjaim türelmetlenül marnak csípőjébe mire felszisszen.
  - Légy türelmes. - motyogja a számba.
  - Éveket vártam, ne kérj tőlem ilyet. - nevetek és ledöntöm a puha világoskék paplannal borított ágyra. Csókjainak édes íze elkábít és csak arra tudok gondolni, hogy végre teljesen az enyém legyen. Egy perc alatt találják meg ujjaim a blúza gombjait és rántják le róla az agyagot. Kissé eltávolodok tőle és megtámaszkodok feje mellett hosszú szempilláim elől lenézve rá. - Jézusom de gyönyörű vagy. - suttogom és ujjaim végighúzom mellei között le a hasán egészen a köldökéig, majd lehajolok és nyakára lehelek gyengéd csókokat. Érzem felgyorsult lélegzetvételét és ez arra késztet, hogy bőrébe mosolyogjak. Óvatosan háta mögé nyúlok és keresem a melltartó kapcsát, de hiába kutakodok sehol se találom.
  - Hol a pokolban van a..? - ráncolom a szemöldököm, mire felkuncog.
  - Elől kapcsos. - nevet fel édes hangján mire én is nevetve rázom meg a fejem. Előre húzom kezemet és szemem mellkasára szegezve simítom le róla a pamut puha anyagát. A pupillám kitágul és beszívom a levegőt. Lehajolok és gyengéden tapasztom ajkaim forró bőre, ezzel egy halk nyögést kicsalva belőle. Ellene nyomom a csípőm és érzem, ahogy a testem minden porcikája megfeszül az övével egyetemben. Kezei hajamba siklanak és erősen meghúzzák azt ezzel egy mély morgást kicsalva belőlem. Kezeim oldalán simítanak végig míg nyelvem bimbójával játszik, aztán végigszánt hasa édes bőrén. Megemeli a csípőjét, hogy könnyedén lehúzhassam róla a farmer anyagát és a fehér szatén bugyit. Megnedvesítem alsó ajkam és úgy nézek a csak miattam izgalomba kerülő nőiességére. Megpróbálja összeszorítani a lábát, de én megakadályozom és mosolyogva felnézek rá.
  - Olyan zavarban vagy mintha életedben először látna valaki meztelenül. - rázom a fejem az ő feje pedig hátradől. Lélegzetem csikizte a központját így nem kínozva tovább nyelvem öléhez illesztem.
  - Salim... - nyögi ki az igazi nevem.
  - Ezt mondd még egyszer. -  kérek halkan, újra végigszántva rajta. Olyan régen hallottam a nevem valaki szájából, hogy szinte el is felejtettem, hogyan hangzik.
  - Salim. - nyögi ki újra, mire elvigyorodok és még erősebben kezdek dolgozni a nedves ölén. Nem sok idő telik el és szinte remegve robban szét ujjaim és ajkaim között. Felmászom hozzá és fürkészni kezdem enyhén kipirult arcát és ziháló ajkait amik nemrég még kéjesen nyögték a nevem. Apró csókot nyomok ajkaira és végigsimítok rajtuk. Kinyitja a gyönyörű szinte már fekete szemeit és lábát átvetve rajtam fordít a helyzetünkön.  Ráül a csípőmre és nyakamhoz hajolva apró harapást hagy a bőrömön.
  - Bébi, a tűzzel játszol. - simítok végig fenekén.
  - Érzem is, hogy nemsokára robban. - kuncog és vezeti le apró kezét kemény férfiasságomhoz. Elvigyorodok ő pedig újfent csókolni kezdi bőröm kezével pólón alját gyűri fel. Segítek neki lehúzni a vékonyka anyagot és élvezem ahogy ujjai és körme végigszántják mellkasom és hasam, ezzel elérve, hogy izmaim megfeszüljenek érintése alatt. Remeg a keze ahogy eltávolítja rólam a farmerem és nedves nyelvét végighúzva felsőtestemen megérkezik boxerem korcához. Ujjait az anyagba akasztja és lehúzza, majd látva a már igencsak kemény alsó felem kitágul a szeme.
  - Nem kell ha nem akarod. - billentem oldalra a fejem és látva hezitálását fordítok a helyzetünkön. Adok egy puszit ajkaira majd megcsókolom hátha ezzel lenyugtatom kicsit reszkető testét. Nyelvünk szenvedélyes csatát vív egymással, és ezt a pillanatot választom arra, hogy egy határozott lökéssel elmerüljek benne. Selia halkan felnyög azonban nem az élvezettől hanem a fájdalomtól. Abban a percben felfogom eddigi félelme, aggodalma és a reakciója okát. Azonban ezen a ponton már az sem érdekel, hogy egy szűz lányt "tettem éppen nővé". Tudva a titkát már lassabban kezdek mozogni odafigyelve rá, hogy neki és épp olyan élvezetes legyen az együttlét mint nekem. Nemsokára lábait derekam köré fonja és még közelebb von magához. Az agyam teljesen kiüresedik, a szoba felforrósodik és hangos nyögéseink borítják be az egészet. Az orrom megtelik az édes illatával, fülem a hangjával, testem pedig újra és újra egyesül az övével. Pár percbe telik és érzem amint izmai összeszorulnak rajtam ezzel engem is átrepítve a csúcson. Lihegve borulok mellé és igyekszem rendezi a légzésemet. Mikor ez sikerül felkapom ruháim és idegesen ráncigálom fel magamra.
  - Salim én... - kezd neki a lány.
  - Ne hívj így. - ordítok rá, most már szitokszóként hallva a saját nevem szájából.
  - Zac.. - szólít meg újra.
  - Fogd már be. - szólok rá. - Jézusom megrontottam egy gyereket. - mondom szinte öklendezve a szavakat. - Öltözz fel. - vetem oda neki mint egy olcsó kurvának és indulok újra lezuhanyozni, lemosni magamról az elmúlt 40 percet.

2016. december 5., hétfő

6. fejezet - A szavak súlya

Selia szemszöge

Álom és ébrenlét határán adtam át magam a szél gyengéd simításának a testem minden szegletén. Felüdülés volt ebben az óriási hőségben ez a lágy szellő. Meg akartam mozdítani a kezem, hogy kisöpörjek egy hajszálat a homlokomból, de akkor jutott eszembe, hogy nagy valószínűséggel ez nem lenne túl jó ötlet. A hűsítő szellő adta megkönnyebbülés egy perc alatt foszlott szerte és vette át a helyét a félelem. Eszembe jutottak a nemrég történtek és akarva-akaratlanul is kirázott a hideg. Már a puszta gondolat is remegéssel töltött el.. Meglőtt aztán kínzott. Akkor is ha megmentette az életem a "fájdalommal". Hiába szedte ki a golyót ha Ő okozta a sebet. Soha nem bocsátom meg neki. Soha.. Amint felépülök annyira, hogy a saját kezembe vegyem az irányítást megszököm. Kerül amibe kerül.. Ha azt így megtette a későbbiekben mikre lenne képes? Valószínűleg meg is ölne. Hideg vérrel, mindenféle lelkifurdalás nélkül. Hiszen eddig is ezt tette. Sorozatgyilkos.. Ő egy sorozatgyilkos.. - ismételgettem magamban. Nincsenek érzelmei. Általában az ilyen emberek tettei mögött valamiféle lelki okok vannak, amikre hivatkozva gyilkolnak csakhogy bosszút álljanak valamiért vagy valakiért. Habár ez csak az egyik véglet. A másik az az, hogy a gyilkosság és a vér puszta gondolatától is elönti őket a mámor és nem bírják megállni.. Ezeket nevezik pszichopatáknak. Ezek ellen küzd az apám éjjel-nappal szakadatlan. Az ilyenek nem emberek.. Mert miféle érző lény képes kioltani számos ártatlan és védtelen hozzá hasonló embert? Egy szörnyeteg.. Pont mint Zac...
Apropó Zac. Kinyitottam a szemem és olyat láttam amit azt hiszem soha nem fogok megérteni, megfejteni vagy felfogni. Az elrablóm a földön ült, kezében egy bőrkarkötőt szorongatva, miközben szeméből könnyek potyogtak. A fény még inkább kiemelte markáns arcának vonalait, amin most a megszokott gúny és hideg merevség helyett fájdalom tükröződött. Zavartan pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak, jól látom-e.
   - Te sírsz? - suttogtam erőtlenül. Zac hirtelen felkapta a fejét és keze ökölbe szorult elrejtve előlem a karkötőt.
   - Nem! - dörzsölte meg az arcát olyan erővel, hogy azt hittem nem marad rajta bőr. Idegbetegen felállt és a táskájához sietett ahonnan egy üveg vizet vett ki. - Tessék! - nyújtotta felém. Értetlenül néztem rá, mire felfogta, hogy nem tudok egyedül felülni és fekve nem lehet inni. Próbált óvatosan felemelni, de a jobb karom még így is sajgott. Amint az ajkaimhoz ért a hideg folyadék mohón inni kezdtem, és tudatosult bennem, hogy napok óta nem kapott a szervezetem semmilyen táplálékot. A gyomrom olyan hangosan korgott, hogy Zac összeráncolt szemöldökkel nézett.
   - Ne nézz, hanem hozz valamit enni. - nyögtem ki nagy nehezen. Furcsa tekintettel bólintott és a kezembe nyomott egy üres szelet kenyeret (?). - Mit kezdjek ezzel?
   - Edd meg. - nézett rám olyan "nem egyértelmű?" nézéssel.
   - Üresen? - képedtem el.
   - Már nem a kastélyban vagy hercegnő. Vagy megeszed vagy éhen halsz.. - vonta meg a vállát. "Boldog" vagyok, hogy visszatért a régi Zac és már nyoma sincs annak, hogy érző lény lenne... Erőt vettem magamon és szó szerint tömtem magamba a száraz szeletet. Levegőt sem vettem evés közben, amiből az lett, hogy köhögni kezdtem és fulladozni. A hátam veregetve tett "rendbe" Zac.
   - Már jobban vagy? - pislogott rám nagyokat azokkal a gyönyörű szemeivel.
   - Kicsit.. A vállam sem fáj már annyira. - köszörültem meg a torkom.
   - Remek. - bólintott. - Akkor 2 óra múlva indulunk. Ha nem haragszol, nem várnám meg míg ránk találnak. - dünnyögte és sétált egy kicsit messzebb tőlem. A bőrkarkötő amit nemrég könnyezve szorongatott már a kezét díszítette és a ruháit is lecserélte amíg aludtam. Egy fekete farmernadrág volt rajta és egy fehér póló, ami kiemelte kreol bőrének árnyalatát és a póló ujja alatt rejtőző izomzatot. Képtelen vagyok felfogni, hogy valami ami ilyen gyönyörű.. Hogyan lehet rossz. Nézem és próbálom kitalálni mi történt vele. Mi történhet valakivel, ami arra készteti, hogy szörnyeteg legyen? Bárcsak belelátnék a fejébe...
   - Esteledik. Ma már mégsem indulunk el, de holnap korán reggel északnak megyünk. - biztosította ki a fegyverét, mire engem kirázott a hideg és eszembe jutott a perc amikor meghúzta a ravaszt és a golyó a fedetlen vállamban landolt. Nem tudom, mi lesz velem ez után.. Hogy túlélem-e. De ha kiszabadulok innen fogalmam sincs miképpen teszem magam túl ezen...
   - Rendben. - bólintottam nehézkesen. Zac felvont szemöldökkel meredt rám és barna szemét végig futtatta rajtam tetőtől talpig. Az arcom pírba borult és a gyomrom görcsölni kezdett, a bőröm pedig libabőrös lett tekintetétől. - Mi az? - néztem mélyen a szemébe kissé színpadias mozdulattal.
   - Szarul nézel ki. - jelentette ki olyan lazán mintha csak azt mondaná, hogy az ég kék.. A szemeim elkerekedtek és próbáltam megemészteni, hogy mit is mondott az előbb.
    - Elnézést de.. - nyögtem ki nagy nehezen ezt a fél mondatot amit Zac könnyű szerrel félbeszakított.
  - Jól hallottad. - ráncolta össze a szemöldökét. - Meg kellene fürödnöd. Elvégre vagy 4 napja nem zuhanyoztál. - röhögte el magát.
   - Csak úgy tájékoztatnálak, hogy a sivatag közepén nem igen volt módom zuhanyozni és fogat mosni.. - hadartam sértetten, de megint félbeszakított.
   - Ja tényleg a fogmosás.. - csapott a homlokára mintha elfelejtett volna valamit. - Az is rád férne. - bólintott, mire az agyam teljesen elborult. Hogy lehet valaki ennyire bunkó?
   - Pont te mondod? Te sem tetted meg egyiket sem 4 napja.. Vagy kitudja mióta! - fontam össze a karom a mellkasom előtt, de azonnal meg is bántam mert a sérült vállam olyan erővel kezdett hasogatni, hogy azt hittem menten elájulok. Szorosan lehunytam a szemem annyira, hogy kis csillagokat láttam. Nem mertem megmozdulni, mert féltem, hogy minden kis mozdulat nagyobb bajt okozhat. Ekkor érdes férfikéz fogta meg meglepően gyengéden a karomat.
   - Menthetetlen eset vagy. - súgta Zac mély, rekedtes hangon miközben meleg lehelete csiklandozta a bőrömet finoman megborzongatva vele a testem. Egyszerűen nem bírom felfogni miért csinálja ezt velem. Most meg miért kedves? Hiszen gyűlöl.. Egy egyszerű túsz vagyok neki, aki segít átjutni Pakisztánba vagy hova. Nem is gondoltam, hogy mást is jelenthetek. Még csak nem is ismer.. Én sem őt. És őszintén nem is akarom. És azt sem, hogy bármi közöm legyen hozzá. Csak haza szeretnék menni és elfelejteni ezt az egészet. Végleg.
 - Te sem vagy egyszerű. - suttogtam féloldalasan elmosolyodva. Vigyorogva megcsóválta a fejét, majd egy gyengéd mozdulattal a fülem mögé tűrt egy arcomba lógó tincset. - Miért csinálod ezt?
   - Mit? - csodálkozott.
   - Nem tudom pontosan mit akarsz tőlem, de elegem van a hangulatingadozásaidból. Idegbeteg vagy és lelősz aztán kedves vagy velem aztán meg segítesz.. Nincs elég agyi kapacitásom a hangulatingadozásaidhoz. Nem kell, hogy hozzám szólj. Nem kell, hogy beszélj velem, nem kell hogy kedves legyél. Csak ne tedd ezt. Ne zavarj össze. Épp elég ez az egész ami történt velem. Kérlek... - suttogtam kétségbeesve. Mélyen a szemembe nézett majd bólintott egyet.

A nap már felmenőben van és Zac a tegnap esti kirohanásom óta egy szót sem szólt hozzám. Nem mintha akartam volna, csak furcsa volt, hogy hirtelen már nem hallom a gúnyos beszólásait, a lekezelő szavakat amiket hozzám intéz. A karom nem igazán lett jobban de hála a víznek és a tegnapi kenyérnek már, nem érzem a gyomromban keletkezett szorító fájdalmat. Azonban az arcom vörös színe és fájdalmas lüktetése nem sejtetett semmi jót rám nézve. Nem csoda, hiszen nem maradt rajta bőr se jóformán. 
  - Uram isten. - nyögök fel mikor megpróbálok felállni és saját gondatlanságom és feledékenységem miatt a sebesült karomra támaszkodok. 
  - Ne bénázz már. - hallom meg Zac hangját és nemsokára ujjait érzem a csuklómon. Segít felállni én pedig a lendülettől neki dőlök. 
  - Hányingerem van. - fintorodok el.
  - Tőlem? - ráncolja Zac a homlokát, de nem tol el magától. 
  - Nem... Vagyis igen, de most épp nem. Inkább magamtól. A szagomtól, az arcomtól, meg attól ahogy most kinézek. - hajtom le a fejem.
  - Így is gyönyörű vagy. - hallom Zac suttogó hangját. Hosszú pilláim alól felnézek rá és szólásra nyitom a szám, de ő megelőz. - Mármint kevésbé vagy lepusztult, mint tegnap. 
Mélyen beszívom a levegőt. Hogy lehet valaki akkora tapló? Így is a padlón vagyok de ő újra és újra belém rúg. 
  - Készülj lelkileg. Indulunk. És Pakisztán messze van. - szedi össze a táskáját és a karom megragadva indulunk el a sivatagot kettészelő kopár úton. Felnézek az égre de rögtön megbánom. A nap égető sugarai égetni kezdik a maradék bőrfelületet az arcomon. Kigurul egy könnycsepp ahogy arra gondolok, hogy 2 napja ilyenkor a puha ágyamban feküdtem, élvezve a hétvégi későn kelést. Lehet, hogy unalmas volt az életem, de tökéletes. Hálátlan voltam érte... Hát tessék. 
  - Kaphatok vizet? - suttogom halkan.
  - Nem, be kell osztani - közli Zac rám sem nézve.
  - Kérlek. - könyörgök, de Zac nem felel. Egyre inkább érzem, ahogy a lábaim elgyengülnek és a szédülés úrrá lesz rajtam. - Zac... Zac...
  - Kussolj már el. - mordul rám, de ebben a percben engem elnyel a sötétség. 


Amint kinyitom a szemem érzem, hogy ólomsúly nehezedik rá. A testem minden porcikája tiltakozik az ébredés ellen, de az ösztöneimnek nem engedhetek. Lassan megrebegtetem a pilláim, hogy kiűzzem az álmot és körülnézek. Egy szobában vagyok. A falakat barna tapéta borítja ami leginkább a 80-as évekre emlékeztet. A helységben nincs más, csak egy ősrégi tv, egy kis komód, dohányzó asztal és egy ágy amin fekszem. Istenem el sem hiszem, hogy megmenekültem. Mert csak ez lehet a magyarázat. Valaki megmentett. A lámpa a komódon sárgás világítást kölcsönzött a szobának és az ablakon megáradó sötétségből arra következtettem, hogy este van. 
Próbáltam felülni, de olyan éles fájdalom hasított minden porcikámba, amit az ájulásom előtt sem éreztem. Tehetetlenül felnyögtem és visszahuppantam az ágyra. Az arcomra kaptam a kezem és meglepődve, ám de boldogan tapasztaltam, hogy nyoma sincs a lehámlott vörös arcomnak. A szám sem volt többé kicserepesedve, de a gyomrom pokolian korgott. Ekkor kinyílt a szoba másik végében lévő ajtó és Zac lépett ki rajta vizes testtel, hajjal, törölközővel derekán. 
  - Azt hittem már örökké ki leszel ütve. - szólalt meg rekedtes hangján.
  - Szóval... Nem... Nem mentettek meg? - kérdezem már a sírás határán.
  - De igen... Én.. - von vállat Zac és leül mellém. - Miután kiütötted magad kénytelen voltam egész nap ölben vinni téged. Kurva nehéz vagy mellesleg. - teszi hozzá bunkón - Szerencsédre találtam egy kisebb kamionos pihenőt. Lekezeltem rendesen a sebeid, megfürdettelek, sőt a fogad is megmostam. - kulcsolja össze kezét tarkóján és pedig ezeknek még a gondolatára is belepirulok.
  - Te..Megfürdettél? - dadogok.
  - Ahham. - vigyorodik el. - 3 napig ki voltál ütve. Kezdtem aggódni szépségem. 
  - Meddig leszünk itt? - kérdezem halkan.
  - Amíg nem leszel jobban - simítja fülem mögé a hajam. - Szóval pihenj amíg csinálok enni. - lépett a dohányzóasztalhoz háttal nekem. Ahogy néztem erős, férfias vállát amit már tiszta póló takart eszembe jutott, a tekintete. A tekintete, ahogy a karkötőt szorongatva sírt. Aztán az azt követő éjszaka. Beszélt álmában... Hangokat és szavakat csak de így is kivettem belőle néhány dolgot. 
  - Zac? - kérdezem halkan
  - Hm? - kérdezi felém sem nézve
Habozok feltenni a kérdést, hiszen nemrégiben is a túlzott kíváncsiságom juttatott halálközelben és ismerve Zac-et kitudja mit vált ki belőle ha megkérdezem. Végül nyelek egyet és megszólalok. - Ki az a Salim? - kezében megáll a kés amivel a kenyeret vajazta és rezzenéstelenül áll. Percek telnek el, így és már azt hiszem nem válaszol, mikor meghallom halk, meggyötört hangját. - Salim... Salim én vagyok.