Közérdekű!

Sziasztok!

Tudom, hogy iszonyatosan rég jelentkeztem, amire nincs elfogadható mentség és remélem meg tudtok bocsátani. Ennek ellenére borzalmasan boldog vagyok, hogy ennyien iratkoztatok fel és több mint 10000-en láttátok a blogot!:'))) Köszönöm a kommenteket.:) Többször is elolvastam őket annyira örültem nekik és annyira jól estek.:)) Hálás vagyok értük.:) Tényleg.:)
Viszont most rossz hírekkel jövök.. Idén kezdtem el a gimit és nem nagyon van időm az írásra. Reggel ötkor kelek és 4-re érek haza, aztán pedig egy kislányra vigyázok estig, később pedig tanulás is elveszi a délutánjaimat. Rengeteg ismerkedős kirándulás lesz, szintén reggeltől estig. Imádok írni, de tényleg. Az egyetlen dolog a világon ami megnyugtat és amit szeretek. De úgy érzem nektek ártanék vele ha egy összecsapott és rövid fejezetet írnék nektek csakhogy hamar feltehessem. Ennek ellenére, nem fejezem be a blogot! Erről szó sincs. Csupán nem jut időm mostanában az írásra. A fejezetet elkezdtem és a felén túl vagyok. Viszont nem ígérem, hogy mikor fejezem be. Annyi biztos, hogy igyekszem vele. Remélem nem haragszotok és megértitek az indokaimat.
Sok sikert mindenkinek a sulihoz!

Puszi, Vanessa

5. fejezet - Gyógyíthatatlan sebek

Sziasztok!
Itt a fejezet (bár nem értem miért írom le mindig amikor látjátok). Remélem nem lett túl lapos mert hát.. a nagy meleg miatt nem igazán volt erőm írni. Örülök, hogy ezt a fejezetet sikerült megírnom. Na mindegy nem is szaporítom a szót. Itt a fejezet:)) Ez most kicsit eltér a történettől, mert inkább Zac múltjába nyerhettek betekintést.

A szereplők oldalt frissítettem és tettem idézeteket amik jobban jellemzik az adott szereplőt. Így talán jobban betekintést nyertek a hőseink életébe.

Puszi, Vanessa

Zac szemszöge

Össze vagyok zavarodva. Meglep, hogy Selia ennyire fel tudott dühíteni. Gyermekkorom óta egy nyugodt vérmérsékletű ember voltam. Senki és semmi nem tudott felidegesíteni egy emberen kívül.. Az ikertestvérem Rahim egyetlen szavával képes volt kihozni a sodromból, olyan szinten, hogy törni és zúzni is képes voltam. Viszont ő állt hozzám a legközelebb. Belelátott a lelkem legmélyébe és hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Nem mintha a vidámságot kérni kellett volna tőlem. Állandóan jó kedvem volt. Segítettem ahol csak kellett és rengeteget imádkoztam. (Egy igen vallásos pakisztáni családba születtem.) Mindenkit szerettem akit csak ismertem és egyetlen rossz érzés sem volt a lelkemben. Mindet kiűztem onnan, hogy csak a jó dolgoknak hagyjak helyet. Ettől függetlenül világméretű bajkeverő voltam, mint minden gyerek. Apám szerint nem voltam életrevaló. Azt mondta, hogy a fellegekben járok és képtelen vagyok reálisan nézni a világot. Igaz nem voltam szokványos kisfiú. Anya viszont büszke volt rám. "Egy angyalt neveltem.. Egy melegszívű és végtelenül csodálatos angyalt.." - mondogatta mindig. Én erre mindig csak mosolyogtam és nagyokat pislogtam. Aztán jöttek a gondok. Rahim beteg lett és nekünk nem volt pénzünk az ellátására. Apám egyszerű vasutas volt, anyám pedig otthon volt velünk. A bátyám elvett egy gazdag lány és elköltöztek. Azóta nem is láttuk. Egyedül maradtunk. Apát felemésztette a keserűség. Állandóan dolgozott, amikor pedig otthon volt akkor is ordított. De sosem ütött meg. Egyikünket sem.
Anya erősnek mutatta magát, de éjjelenként hallottam, ahogy a konyhában sír. (Kicsi lakásban laktunk, így mind a nappaliban aludtunk.) Még gyerek voltam, nagyon kis gyerek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi folyik körülöttem. Először azt hittem Rahim csak megfázott.. De egyik este hallottam, amint a szüleim arról beszélgetnek, hogy maximum 2 hónapja van hátra. Meg fog halni. A világ ott és akkor megszűnt körülöttem és nem hittem el amit hallok. Az én testvérem, az én Rahimom meg fog halni.
Egyre rosszabb lett a sorunk. Rahim egészsége egyre csak romlott, míg végül a fekvésen kívül másra képtelen volt. De én végig ott voltam mellette. Fogtam  a kezét beszéltem hozzá. 11 évesek voltunk amikor meghalt. A születésnapunk volt.

Január 24.-e volt. Multan-ban a tél a tetőfokára hágott és mindent beborított a jég. Kivételes volt, hiszen Multan-ban évek óta enyhék a telek. Takarókkal próbáltuk óvni magunk a fagy ellen. A mínusz fokok a házban is érzékelhetők voltak, mivel fűtés az nem volt. A falon lógó apró hőmérő "-1 fokot" mutatott. feljebb húztam a leheletvékony takarót magamon összeszorítottam a fogam. Ekkor vacogás félreérthetetlen hangját hallottam magam mögül. Átnéztem a vállam mögött és a testvérem vékony alakját pillantottam meg. A betegség miatt sokat fogyott és a színe is elment. Most reszketett és lila szája bizonyította, hogy nem bírja sokáig gyenge szervezete a hideget. Remegő kezekkel vettem le magamról az egyetlen - meleget biztosító - tárgyat és ugyancsak reszketve terítettem rá Rahimra. Tudtam, hogy sokat nem segít, de legalább kicsit enyhíthetek a szenvedésein. Vacogva feküdtem vissza és mozgattam a végtagjaimat, amit immár semmi sem védett. Kezemmel a karom dörzsölgettem és lehunytam a szemem. Egyre álmosabb lettem és egyre kevésbé érzékeltem a hideget. Lecsukódott a szemem és behódoltam az álmok adta megváltásnak...
   - Salim! Salim.. - hallottam valahol anyám kétségbeesett hangját. Hosszú percekbe telt, mire rájöttem, hogy felettem térdel és úgy szólongat. A szememre mintha nehéz ólomsúlyok ereszkedtek volna le. Nehézkesen, de végül sikerült kinyitnom. Nagyokat pislogtam és megláttam anyám megkönnyebbül arcát. - Kisfiam. Édes kisfiam.. - ölelt szorosan magához. - Azt hittem.. Hol a takaród? Meg is fagyhattál volna.
   - Rahim fázott. - pislogtam nagyokat.
   - Annyira büszke vagyok rád. - suttogta és csókot nyomott a picike arcomra. - Na milyen nap van ma?
   - Milyen? - ültem fel az ágyban. Anya elvette az asztalon lévő bögrét és a kezembe nyomta. A testem hálásan fogadta be a forró tejet, amit anyu készített.
   - Boldog szülinapot édesem! - húzott elő a háta mögül egy kis dobozkát, engem meg elfogott a rémület. Nem vehetett nekem semmit. Azt nem engedhettem. - Ez a kettőtök ajándéka Rahimmal. Nem sok, de nem minden  nap lesz 11 éves az ember. - gyülekeztek könnyek a szemében. Meg akartam mondani neki, hogy nem számít van-e ajándék vagy sem. De végül nem mondtam. Némán felálltam az ágyról és megmozgattam fagyott végtagjaimat. Kicsit zsibbadtam, de azért biztos lábakon mentem oda a kanapén fekvő öcsémhez és ültem le mellé az ágyra.
   - Nézd mit kaptunk öcskös. - vigyorogtam rá és meglóbáltam előtte a dobozkát. Féloldalasan elmosolyodott ami azt jelentette örül az ajándéknak. - Mit mondasz? Kibontsuk?  - kérdeztem, mire aprót bólintott. Lassan felemeltem a tetejét és szemügyre vettem a tartalmát. 2 bőrkarkötő ezzel a felirattal: ایک ساتھ. Ez urdu nyelven van és azt jelenti együtt. Őszinte áhítattal emeltem ki a dobozból és mutattam meg Rahimnak, akinek csillogott a szeme. Megfogtam elgémberedett karját és óvatosan rákötöttem a kezére, majd a sajátomra. 
   - Látod? Mi mindig testvérek leszünk. Ebben az életben is és a következőben is.  - mosolyogtam rá. 
   - Salim! - kiabált nekem anya a konyhából. Még egyszer ránéztem mosolygó testvéremre aztán kisiettem a konyhába. Anya megkért, hogy vigyem ki a szemetet, mert neki főznie kell. Vidáman fütyörészve fogtam meg a teli zacskót és futottam ki. Köszöntem a szomszédoknak és segítettem az öreg Jameel bácsinak behordani a csomagjait a házba. Körülbelül 10 perc múlva amikor bementem a nappali felé vettem az irányt. Már akkor volt valami rossz előérzetem, amit elhessegettem magamban. És itt minden összefolyt. Beléptem a nappaliba és megláttam Rahim testét a földön heverve. A szeme csukva volt és kinyújtott karja ernyedten hevert. Kétségbeesetten szaladtam oda és térdeltem fölé. 
   - Rahim!! Rahim! - rázogattam, de nem mozdult. - Anyaaa!! Apaaa!! - ordítottam nekik, mire anya a konyhából, apa meg a mosdóból szaladt rögtön a nappaliba. Amikor meglátták Rahimot anya felsikoltott, apa pedig sokkot kapott és megállt a nappali közepén a fia élettelen testét bámulva.
Anya térdrerogyott és az ölébe kapta az öcsémet. 
   - Kicsim. Kicsim. - zokogott Rahim nyakába temetve az arcát. 
   - Rahim! - kiabáltam és kitört belőlem a zokogás. - Öcsikém!
   - Gyere ki. - fogott meg valaki a vállamnál fogva. A szomszéd nő volt az aki gondolom meghallotta a kiáltozást, így bejött megnézni mi folyik itt.
   - Nem megyek! - téptem ki magam a szorításából, de ő csak azért is megfogott és kivitt a házból. Így utólag belátom, hogy csak a nagyobb sokktól akart megvédeni, de akkor egy boszorkánynak láttam. Leborultam a földre és keservesen sírni kezdtem. Bizonyára azért volt a teste a földön, mert szólni akart valakinek, hogy baj van! Mert nem volt ott senki mellette. Nekem kellett volna ott lennem. De nem! Én inkább segítettem anyának és a szomszéd bácsinak! Nem fogtam a kezét és nem voltam vele.. Pedig megígértem neki.
   - Az én hibám volt. - suttogtam magam elé, miközben sós könnyek áztatták el az arcom.

A temetésre sem volt pénzünk, így szégyen, nem szégyen kéregetnünk kellett az ismerősöktől. Alig vettek részt páran a temetésen. Szűk körben szerettük volna. Én egész idő alatt egy szót sem szóltam. Képtelen voltam.. Hónapokig hallgattam, amivel kikészítettem a szüleimet. Aggódtak, hogy komoly károsodás maradt az agyamban. És talán tényleg maradt. Még most is magamat okolom. Ha ott lettem volna, talán ez nem történik meg.
Onnantól kezdve viszont minden megváltozott. Anya nem zárkózott magába, hanem még inkább megerősödött és attól fogva ő is dolgozott. Apával próbáltak annyi pénzt összeszedni, amennyi elég ahhoz, hogy új életet kezdhessünk. Ezenkívül több időt szenteltek nekem és iskolába is beírattak, feláldozva a megtakarított pénzüket. 4 évig rendesen be is jártam de aztán...15 éves koromban ÉN változtam meg. Egyre kevesebbet, majd egyáltalán nem jártam be és hatalmas balhékba keveredtem. Inni kezdtem és lányokat szedtem fel egy-egy éjszakára, ami Pakisztánban az egyik főbűn. Beszereztem egy fegyvert is, amit bár nem használtam soha, mindig magamnál tartottam.  Anya és apa elszörnyedve nézték, hogy mi lett belőlem és akárhányszor megpróbáltak tenni ellene még inkább lázadtam. Aztán a szüleim azt a döntést hozták, hogy ideje elköltözni. 5 év alatt sikerült összegyűjteniük a pénzt arra, hogy Amerikába menjünk. Összeszedtük a holmink és egyenesen Phoenix-be indultunk. Részlet fizetésre vettünk egy kis lakást, ami egy nappaliból, egy konyhából és egy fürdőszobából állt, akárcsak odahaza Pakisztánban. Természetesen most sem jártam be az iskolába, pedig a szüleim betegre dolgozták magukat, hogy megszerezzék a tandíjra valót.
Gyűlöltem minden egyes napot Amerikában. Lenéztek minket a származásunk miatt és amiatt, hogy alig beszéltük a nyelvet. Amikor megérkeztünk rohamos tempóban tanulgattuk a könyvekből a nyelvet. Egyedül apa tudott valamennyire már régebbről. De mindegy volt. Így is tudták, hogy "mások" vagyunk. Az utcán beszólogattak és a vallásomra is kitértek. Na, nem mintha érdekelt volna. Leszartam mások véleményét. Igazából mindent leszartam. Senkinek sem Salimként mutatkoztam be, hanem Zac-ként. Elvégre a szüleimen kívül egyébként is mindenki Zacnek hívott.
Egy nap viszont máshogy alakult mint a többi. Anya és apa korán elmentek vásárolni, amit én egy biccentéssel le is reagáltam. Igazából örültem, hogy végre egyedül lehetek egy kicsit. De amikor este sem voltak otthon kezdtem megijedni. Idő volt, így elindultam a szokásos bandához, akikkel az éjszakákat töltöm. Zsebrevágott kézzel sétáltam a sötét utcán amikor egy sikátorban fekvő alakokat láttam meg. Megindultam feléjük, hogy megnézzem kik. És Ők voltak. Ott feküdtek a szüleim, körülöttük hatalmas vértócsa. A lábaim felmondták a szolgálatot és tehetetlenül rogytam a földre. Senkim sem maradt. Az öcsém meghalt, a szüleim meggyilkolták, a bátyám pedig kitudja hol van. Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Az egész testemben remegem és életemben másodjára tört rám a zokogás. Nem szívesen hagytam őket ott, de el kellett mennem hívni a rendőrséget.
És itt jött el az a pont, hogy tényleg elborult az agyam. Az első utam a hivatalba vezetett, ahol végleg átírattam a nevem Zacnek, majd eladtam a házat, aminek a részleti díját 3 hónapja fizettük ki végleg. Beköltöztem a banda "tömegszállására" és az összes értéktárgyunk (már ha azt annak lehet nevezni) eladtam. A pénzből vettem illegálisan egy pisztoly a másik helyett amit Pakisztánban kellett hagynom és a bosszút tervezgettem. Kiöltem magamból az érzéseket és új ember lettem. Név szerint Zac Denton. Ugyanis Salim Denton meghalt azon a napon, Január 24.-én.
Egy dolog volt, ami örömet okozott. A gyilkolás. Azt akartam, hogy más emberek is érezzék azt a fájdalmat, amit én éreztem aznap amikor a szüleim elvették tőlem. Így én is elvettem tőlük a szeretteiket. Nem válogattam. Nő, férfi, idős, fiatal, aki a kezem ügyére akadt mind megöltem. Kivéve a gyerekeket. de nem volt elég. 27 embert öltem meg mielőtt lesitteltek és ezért minden nap bűnhődök. A lelkiismeretem nem hagy nyugodni. A tudat, hogy egy szörnyeteg vagyok mardos belülről. És ez lett belőlem.. A melegszívű és tisztalelkű Salim Dentonból, egy gonosz és kegyetlen Zac Denton lett. Egy szívtelen ember akinek nincsenek érzései, mert kiölték belőle...

4. fejezet - Húzz engem a pokolba

Sziasztok!
Újra itt vagyok friss fejezettel. Őszíntén sajnálom a késést igyekszem hogy ilyen többé ne legyen. Annak, hogy ennyit késtem különböző okai vannak, amit nem szeretnék most taglalani.. Nem keresek mentségeket de nagyon sajnálom. Remélem továbbra is olvasni fogtok, mert sok meglepetést tartogatok számotokra..:)))
Amint azt majd olvashatjátok ez a fejezet nem igazán lesz vidám inkább sokkoló, de nem ez jellemzi majd a teljes blogot!:)

Puszi: Vanessa

Selia szemszöge

Hirtelen tompa ütést éreztem majd éles fájdalom hasított a vállamba, amitől ordítanom kellett. Behunytam a szemem és másik kezemet rászorítottam a vállamra amiből immár vörös vér csordogált. Összeszorítottam a fogam és erőtlenül hanyatlottam a földre. Nem a vállam miatti fájdalom miatt, hanem a lelkem fojtogató keserűsége végett. Rám lőtt. Zac rám lőtt. Tudtam, vagyis inkább sejtettem, hogy mikre képes de azt hittem belül más. Hogy ez a külső csak egy maszk, hogy elriasszon maga mellől mindenkit. Tévedtem. Ez nem álruha. A taszító erő ami Zacből jön az maga Zac. És én.. Azt hiszem félek tőle. Legalábbis most már igen. A korábban elhangzott szavaim mintha csak felelőtlenül a felszínre tört meggondolatlan szavak lettek volna. Egy KISLÁNY szavai. Mert ezzel a viselkedéssel csak ennyit bizonyítok. Hogy éretlen vagyok. Elrabolt egy bűnöző és én csak arra gondoltam, hogy most végre kitörhetek az életemből? Amivel mi is a baj? Vegyük csak számon.. Semmi! SEMMI AZ ÉG VILÁGON! Apa próbál mindent megadni nekem én meg csak nyafogok folyton. Pedig mindenem megvan. Tálcán kínálják nekem a tökéletes jövőt. De ennek most vége. Itt vagyok a sivatag közepén egy sorozat gyilkossal, a vállamból ömlik a vér és rettegek. A halál pusztító gondolata körülölelte az elmémet. Nem sírok! Főleg nem egy ilyen ember miatt. 8 éves korom óta nem jött könnycsepp az arcomra.
Összeszorítottam a szemem, olyannyira, hogy kis csillagokat láttam. Szaporábban vettem a levegőt és megpróbáltam nem ordítani a fájdalomtól.
Zac lassan leengedte a pisztolyt a kezével együtt és mélyen ülő barna szemét rám emelte. Élesen beszívta a levegőt és tett egy lépést felém.
   - Ne gyere a közelembe! - sziszegtem a fogaim között. Mint aki meg sem hallotta lépett egy újabbat. - Menj a közelemből te vadállat! - ordítottam most már reszketve. Zac dühösen sóhajtott egyet és megindult felém. Megremegtek a térdeim és az ereimben megfagyott a vér. Hátra felé kezdtem mászni a földön és azon gondolkoztam, hogy van az az ima amit az emberek a halálul előtt szoktak elmondani.. Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes... 
Miközben hátrafelé másztam észre sem vettem, hogy kövek vannak alattam. Hirtelen megbotlottam és egy ezredmásodperc alatt terültem el a földön. A karomon a szétnyílt sebbe kövek mentek bele és vágták a bőröm alatt megbújó húst. Nem tudom sikítottam vagy ordítottam-e.. Abban a pillanatban a fájdalmon kívül nem létezett más. Zac egy mélyről jövő sóhajt hallatott és mire feleszméltem már előttem térdelt. Gyengéden megfogta a karomat és megnézte a piszkos, véres sebet. Ellenkeztem volna, de minden erőm elhagyott. Nem értettem Zac viselkedését sem.. Lelőtt és most segít? Valószínűleg agybeteg a srác. Vagy egyszerűen pszichopata. Az is lehet, hogy a kettő egyszerre.
   - Húzz innen! - kiabáltam kikelve magamból. Soha senkivel nem beszéltem így, de azt hiszem egy ilyen helyzetben senki sem róhatja ezt fel nekem. Zac elvette a kezét a sebemről és hitetlenül nézett rám. Egy villám gyors mozdulattal felállt és hol a véres kezére, hol a pisztolyra meredt. Arca eltorzult és ha nem csak a szemem játszott velem határozottan állíthatom, hogy vicsorgott.
   - Legközelebb majd megtanulod befogni a szádat! - sziszegte és zsebrevágta a fegyvert. Erőteljesen megdörzsölte az arcát és válogatott, finomnak éppen nem mondható szavak kíséretében megint megindult felém. Próbáltam mozdulni, de nem volt erőm. A szemem félig lecsukódott és a fájdalom is kezdett megszűnni. Ahogy minden más is.
   - Mit akarsz? - suttogtam szinte hangtalanul.
   - Segíteni. Nem igen érsz nekem semmit holtan. - közölte miközben leguggolt és kezébe vette a karomat, ami már elvesztette bronzbarna színét és a bőröm a vastag vérréteg alatt hófehérre váltott.A vállam és a hajam is tapadt a vértől. Más esetben nyafogtam volna érte, ám most inkább azért aggódtam, hogy a hajam ne száradjon bele a sebbe a vállamon, mert nem épp a legkellemesebb érzés kivenni utána onnan. Óvatosan elengedte a karom és villám sebességgel felállt. Lehúzta magáról az övet és a karomra tekerte. Egyszerre csak éles szorítást és nyilaló fájdalmat éreztem a karomban.
   - Na ez egy darabig megállítja a vérzést, de a golyó benn van. Keresünk egy helyet ahol tűzet gyújthatok és kivehetem. Nem lesz kellemes. Arról nem is beszélve, hogy fertőtleníteni kell.. Nos.. Az sem lesz kellemes. - húzott fel a földről a másik karomnál fogva. - A lábad, ha jól látom nem sérült tehát gyalogolni tudsz. Gyerünk! - mordult rám. Erőt vettem magamon és felálltam, de amint ezt megtettem szédülés fogott el. Nem csoda, hisz vért is vesztettem és a seb is kezd elfertőződni. Az alsó ajkamba haraptam és hirtelen érezni kezdtem a vér sós ízét a számban. A fájdalom némileg észhez térített és csendben szemügyre vettem az elém táruló csodás kilátást. A sivatag mint az arany ragyogott és ahogy a nap rávetette nehéz sugarait a fény ezer csíkban szállt le a horizonton. Valahogy úgy tűnt mintha az útnak sose lenne vége. A tiszta kék ég gyémántszerűen fonta körbe a mindenséget és felhők selyemszalagjai választották szét. A levegő fülledt tisztasága már-már fullasztó hatást keltett és a forróság átjárt mindent.
Egy ezredmásodpercbe telt mire rájöttem milyen meleg is van. A hajam véres és izzadt csomókban tapadt össze, ahogy a testem többi része is. Napok óta nem volt alkalmam megfürödni és fogat mosni amitől hányingerem lett. A gyomrom morogni kezdett és a szám szárazabb volt mint a sivatag amin átvágtunk. Jobbnak láttam, ha nem gondolok arra mennyire pocsékul is nézhetek ki. Még jó, hogy apa és a barátaim nem látnak így.
Órákig gyalogoltunk, mire dél lett és a forróság tetőfokára hágott. Izzadságcseppek folytak le a homlokomról és reszketni kezdtem. Fáztam. (Nem mondanám, hogy ez természetes 40 fokban.) A seb és a környéke pedig égett. Nem tudtam mi lehet ez, de bármi is, biztos, hogy súlyosbodni fog... Az út csak nem akart megszűnni és ha nem látom a távolban a kanyargó betonutat, azt hittem volna, hogy a civilizáció megszűnik létezni. A hangulatot tetézte, hogy Zac egy árva szót sem szólt hozzám csak húzott az épp karomnál fogva. Lelőtt és még ő dühös? Egyre jobban gyűlölöm! A bilincs természetesen még mindig rajtam volt és valahogy most jobban szorított.
   - Zac.. - suttogtam olyan halkan, hogy az is kétséges, hogy meghallotta. - Zac..
   - Mi van? - kérdezte felém sem nézve.
   - Nagyon szorít a bilincs. - jegyeztem meg erőtlenül, szinte sóvárogva.
   - Azért mert még új. Ha sokáig hordod kitágul. - "oktatott ki" szórakozottan.
   - Nem vagy vicces Denton! - próbáltam annyira mérgesnek látszani, amennyire az állapotom engedte.
   - Nem? Pedig szinte teljesen biztos voltam benne. - ciccegett sértődötten.
   - Te hülye vagy! - nyögtem ki nagy nehezen.
   - Elszomorít, hogy ezt gondolod rólam. Én nem tartalak téged hülyének akkor sem ha ezzel a véleményemmel egyedül vagyok. - vonta meg a válát, bennem meg felment a pumpa.
   - Te semmit sem tudsz komolyan venni? - suttogtam(?).
   - Nem nagyon. Figyelj. Az élet egy buli. Csak te a tilólistán vagy. - mosolygott rám "kedvesen".
   - Seggfej. Tátom téged is jól megneveltek. - dünnyögtem az orrom alatt. Zac sóhajtva megfordult és vidáman a szemembe nézett. A pár órával ezelőtti dühös Zacnek nyoma sem volt.
   - Nézd virágom. Aki jó nevelést kap abból jó gyerek lesz. Aki rossz nevelést kap, abból meg jó fej. - tárta szét a karját. - Ezért vagyok én jó fej, és ezért vagy te.. Nos.. Khm.. Ilyen befásult, besavanyodott. - röhögött, de egy pillanattal később már a gondterheltnek és ijedtnek látszott a tekintete. - Úramisten! - indult vissza felém és két kezébe vette az arcomat. Ahol hozzáért az érdes keze a bőrömhöz, ott apró lángnyelvek indultak útra és égett a bőröm. Minden egyes érintése fájt.
   - Vörös a fejed és az egész arcod hámlik. Tűz forró vagy. - suttogta, nagy tenyerével a homlokomon. Megérintettem az arcom és sok kicsi, vékony bőr darab maradt a tenyeremben. Hirtelen elfogott a rémület és a hányinger. Zac óvatosan félresöpörte a hajam a vállamról és láttam rajta, hogy nem sok kell neki, hogy főbe lője saját magát. Aztán minden felgyorsult és szépen lassan elhomályosodott. Hallottam, hogy Zac arról magyaráz, hogy mivel órákig gyalogoltunk napszúrást kaptam (nem is kicsit) és még a vállamról is mondott valamit, de aztán elnyelt a sötétség.

Kinyitottam a szemem, de nem szűnt meg a sötét. Nem láttam mást csak a feketeséget és éreztem a testemben végigfutó apró remegést. Akárhol is voltam, nem jó helyen. Felültem és megpróbáltam tapogatózni. A föld lucskos volt és bűzlött a savanyúság és a rezes hatás szagától. A kezemmel véletlenül beletenyereltem a földbe. Valami folyadék ragadt a kezemre. Egy kósza pillanatra felülkerekedett a szomjúság és a számhoz emeltem a víznek hitt dolgot. Amint az ajkamhoz ért sós ízt éreztem a számban. Ismerős volt ez a különös ízvilág, de nem tudtam hová tenni. Még sosem ittam ilyet régebben. Hirtelen a gyomrom émelyegni kezdett és felfelé kezdtem öklendezni a nemrég lenyelt folyadékot. Ebben a másodpercben felkapcsolódtak a villanyok, ezzel félhomályt varázsolva a helyiségbe. Lenéztem a padlóra és sikítottam egyet. Vörös folyadék borította a földet, a kezem és az arcom is. Már felismertem az ízt a számban. Vér. A hányinger felerősödött és úgy éreztem ott helyben elhányom magam. Hiába akartam nem bírtam felállni. Valami láthatatlan erő ott tartott a vértől lucskos talajon. Egy furcsa hang ütötte meg a fejem. Mintha egy kígyó sziszegett volna. Aztán hangok is csatlakoztak hozzá. Ide-oda kapkodtam a fejem, de nem láttam semmit. A testem ívben megfeszült.. Nem tudtam mire számítsak. Hirtelen megjelent egy alak a távolban. Fekete volt mint az éjszaka. Hátából angyal szerű szárnyak álltak ki, azzal a különbséggel, hogy teljesen feketék voltak. Akárcsak a köpeny, aminek csuklyáját a fejére húzta. Nem is nagyon bántam, hogy nem láttam az arcát. 
Amint az idegen belépett a terembe megfagyott a levegő. Lassú léptekkel közeledett felém és valami megcsillant a markában. Szaporábban vettem a levegőt és újra megpróbáltam felállni, de a testem megint cserben hagyott. Ahogy az idegen közelebb ért észrevettem, hogy a tárgy amit magánál tartott egy tőr volt, csillogó markolattal. Vékony penge volt és gyémántok borították a közepét. 
Az ismeretlen ebben a pillanatban lerántotta a fejéről a csuklyát és megláttam markáns arcának vonalát és az ismerős hollófekete hajat. Zac fagyosan nézett le rám, majd egy könnyed mozdulattal leguggolt, hogy egy vonalba kerülhessünk. Zac volt az, de valahogy mégse. A szeme most a szokásos csokibarna helyett sárga kígyószem volt és nyelve helyén is egy kígyó nyelve nyújtózkodott felém. Közelebb hajolt és sziszegő hangon suttogott a fülembe.
   - A halál, a legnagyobb kaland kezdete. - mondta és miközben beszélt éreztem a bőrömön nyálkás kígyónyelvét. Ezután mélyen a szemembe nézett és elvigyorodott. Ez a fajta vigyor akár a halál előjele is lehetett volna. Vérfagyasztó volt. Megfogta a tenyerem és lassan betűket vágott a bele. Z.D. Mint Zac Denton. Visszafojtottam a lélegzetem és Zac arcára néztem. Ő óvatosan elmosolyodott és egy gyors mozdulattal lerántotta a fejem a vérbe. Éreztem ahogy az orrom és a szám megtelik vérrel, majd éles fájdalom hasított a tüdőmbe. Az utolsó amit életemben láttam Zac mosolya volt...

(Előre szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy sokkoló tartalom következik!!)

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem narancssárgás színkavalkád járta át az eget, keveredve egy kis rózsaszínnel. Egy pillanatra megnyugodtam és úgy éreztem otthon vagyok Phoenix-ben, ahol apuval leülünk egy kis dombra és nézzük a gyönyörű naplementét. Gyakran tettük ezt meg és olyankor mindig újra éreztem, hogy van apám. Csak velem foglalkozott. Még a telefonját sem hozta magával. Anyu halála óta a munkába temetkezik és szinte meg is feledkezik arról, hogy van egy lánya. Kivéve minden nap ezt az egy órát. Fantasztikus érzés volt egy percre azt hinni minden rendben van és otthon vagyok.. Csakhogy a fájdalom visszahozott a valóságba. Meg persze Zac fölém tornyosuló alakja.
   - Kezdtem azt hinni, meghaltál. - fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. Mellette lobogott a frissen rakott tűz. Nem igen értettem ilyen forróságban miért gyújtott tüzet.
   - Mi történt? - kérdeztem erőtlenül.
   - Elájultál. 2 napja nem ettél, alig ittál és napszúrásod is van. Azért vagy mindenhol vörös és vagy egy réteg bőr lejött az arcodról. A válladon a seb el van fertőződve. - darálta egy szuszra.
   - Hogy érted? - rémültem meg.
   - Tele van kis kövekkel, porral és még számos szennyeződéssel. Szerencséd, hogy még nem kezdett gennyesedni, de az is csak idő kérdése. - vágott komoly fejet. Szerintem nagyon fontosnak érezte magát. Mint egy orvos vagy mi.
   - És most mi lesz? - néztem rá kétségbeesetten.
   - Kitisztítom. - vonta meg a vállát.
   - Alkohollal? Az nagyon fáj igaz? - emeltem meg kicsit a fejem.
   - Igaz. Majd' bepisilsz a fájdalomtól. De nem csak azt csinálom. - vette elő a kését.
   - Akkor hogy? - kerekedtek el a szemeim.
   - Először kiszedem a benn maradt golyót. - állt fel és vitte a kést a tűzhöz, ahol aztán belemártotta a pengét. Ekkor már éreztem, hogy ez nem egy könnyed tollpihére emlékeztető mutatvány lesz. Egész testemben remegtem és vártam, hogy mi következik. 5 perc múlva Zac felemelkedett és a forróra hevített késsel megindult felém. Lassan lehajolt és egy rongyot tett a szám elé.
   - Harapj rá. - tette a szám elé meglepően gyengéden. Ráharaptam, ahogy kérte, aztán szapora lélegzetvétellel vártam, hogy mit fog csinálni. Magához emelte a táskáját és kiemelt belőle egy üveg alkoholt. Furcsa mód miközben lemosta vele a kezét az járt a fejemben, hogy mi minden lehet még nála...
Mikor befejezte a kezei tisztogatását, megint felkapta a kést és mélyen a szemembe nézett. Mintha csak meg akarna nyugtatni. A kést a sebemhez emelte és hirtelen beleszúrta a kis mélyedésbe. Őrjítő fájdalom lett rajtam úrrá és ha lehet jobban ordítottam mint valaha. A fejemről verejték csöpögött, a vállamról pedig élénk vörös vér. Zac egy határozott mozdulattal végighúzta a kést a sérülésbe, aztán még egyszer egy X alakot húzva a lőtt sebbe. Egy percre sem hagytam abba az üvöltést és a sikítást. A másik kezemmel erőszakosan a földet markolásztam, aminek következtében majdnem tövig letört a körmöm. Bár nem láttam, de éreztem, hogy onnan is vér buggyan elő. Az a fájdalom eltörpült amellett amit a vállamnál éreztem. Ami ezután következett az szinte szavakba önthetetlen. Még egyszer belenyúlt a késsel a sebbe és megpróbálta kipiszálni a golyót. Eközben a kés éle érintette a húsomat is. Pár másodperc múlva - ami nekem hosszú óráknak tűnt - kitépte a hús börtönéből a golyót. Akkorát sikítottam, hogy a torkomba is fájdalom hasított, de nem érdekelt. Ezután a fájdalom némileg enyhült, de nem szűnt meg. Abbahagytam az ordítást és lecsukódott a szemem.

 Hol vagyok? - gondoltam magamban, körülnézve a helyen. Egy síkságon voltam, ahol semmi más nem volt csak fű és néhány szál pipacs. A levegő keveredett a virágok illatával kellemes hatást hagyva maguk után. A lágy szellő simogatta az arcomat és a nap melegsége cirógatta a bőröm. Észrevettem, hogy egy hófehér, bokáig érő ruha van rajtam és mezítláb vagyok. Elmosolyodtam és hagytam, hogy magával ragadjon a béke. Kinyújtottam mind a kettő karomat és elkezdtem pörögni. a szemem lehunyva nevettem el magam. A nagy forgás közepette elszédültem és ráestem a földre a fenekemmel. Megint nevetni kezdtem és levágtam magam a fűre, ami kellemesen csiklandozott. Aztán észrevettem a távolban egy sötét foltot. Jé, egy szikla - mosolyodtam el magamban és elindultam a tárgy felé. Ahogy egyre közeledtem a tárgy is sokkal pontosabban kirajzolódott előttem. Egy sír.. Megindultam felé és elolvastam a feliratot. Selia Martinez, 1997-2014. Sikítottam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Mi ez?? Lenéztem a kezemre és rémülten vettem tudomásul, hogy egyre halványabb majd eltűnik ahogy én magam is. Mi történik velem???

A szemem újfent kinyitva vettem tudomásul, hogy csak pár másodpercig voltam elájulva, mert a fájdalom nem szűnt meg és a vérzés sem állt el. Zac ijedten nézett engem majd megfogta az alkoholt és.. ráöntötte a nyílt sebbe. Nem kívánom senkinek azt azt érzést amikor az alkohol a gyulladt és véres húsához ér. Olyan volt mintha kívülről hallottam volna a saját hörgő üvöltésem. Rémes volt. És ez még semmi sem volt ahhoz képest ami ezután jött. Alkoholos kendővel letörölte a vért és elővette a pisztolyát. Kivett belőle egy töltényt amit szétszedett. A benne lévő puskaport a sérülésre szórta majd kezébe vett egy gyufát. Meggyújtotta és odatartotta a puskaporhoz. Azonnal berobbant a vállamon. A fájdalom akkora volt, hogy meg sem tudtam szólalni. Imádkoztam, hogy elájuljak, de nem tudtam. Csak azért sem. Semmire nem voltam képes, csak az égő fájdalmat érzékeltem. A halál is jobb lett volna. Kín. Ezt éreztem. Zac kitisztította a puskaport a sebből és bekötözte a vállam. A szemem félig lecsukódott és úgy éreztem lebegek. A lélegzetvételem helyreállt és a fájdalom is megszűnt.
   - Aludj el nyugodtan. Már nem lesz semmi baj. - simított ki egy tincset Zac a homlokomból és állt fel.
                                                            
                                                               

Részlet a 4. fejezetből!

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ennyit késlekedek a fejezettel, és sajnos most sem a teljeset hoztam hanem egy kis részletet belőle. Remélem meg udtok bocsátani és nem haragszotok nagyon.


Órákig gyalogoltunk, mire dél lett és a forróság tetőfokára hágott. Izzadságcseppek folytak le a homlokomról és reszketni kezdtem. Fáztam. (Nem mondanám, hogy ez természetes 40 fokban.) A seb és a környéke pedig égett. Nem tudtam mi lehet ez, de bármi is, biztos, hogy súlyosbodni fog... Az út csak nem akart megszűnni és ha nem látom a távolban a kanyargó betonutat, azt hittem volna, hogy a civilizáció megszűnik létezni. A hangulatot tetézte, hogy Zac egy árva szót sem szólt hozzám csak húzott az épp karomnál fogva. Lelőtt és még ő dühös? Egyre jobban gyűlölöm! A bilincs természetesen még mindig rajtam volt és valahogy most jobban szorított.
   - Zac.. - suttogtam olyan halkan, hogy az is kétséges, hogy meghallotta. - Zac..
   - Mi van? - kérdezte felém sem nézve.
   - Nagyon szorít a bilincs. - jegyeztem meg erőtlenül, szinte sóvárogva.
   - Azért mert még új. Ha sokáig hordod kitágul. - "oktatott ki" szórakozottan.
   - Nem vagy vicces Danton! - próbáltam annyira mérgesnek látszani, amennyire az állapotom engedte.
   - Nem? Pedig szinte teljesen biztos voltam benne. - ciccegett sértődötten.
   - Te hülye vagy! - nyögtem ki nagy nehezen.
   - Elszomorít, hogy ezt gondolod rólam. Én nem tartalak téged hülyének akkor sem ha ezzel a véleményemmel egyedül vagyok. - vonta meg a vállát, bennem meg felment a pumpa.
   - Te semmit sem tudsz komolyan venni? - suttogtam(?).
   - Nem nagyon. Figyelj! Az élet egy buli. Csak te a tiltólistán vagy. - mosolygott rám "kedvesen".
   - Seggfej. Tátom téged is jól megneveltek. - dünnyögtem az orrom alatt. Zac sóhajtva megfordult és vidáman a szemembe nézett. A pár órával ezelőtti dühös Zacnek nyoma sem volt.
   - Nézd virágom. Aki jó nevelést kap abból jó gyerek lesz. Aki rossz nevelést kap, abból meg jó fej. - tárta szét a karját. - Ezért vagyok én jó fej, és ezért vagy te.. Nos.. Khm.. Ilyen befásult, besavanyodott.

3. fejezet - Gondolkodj hidegvérrel

Sziasztok!
Először is borzasztóan hálásak vagyunk azért, hogy már a blog elején van 6 feliratkozónk és több mint 1000 (!!! TE JÓ ÉG)  oldalmegjelenítés:)) A kommentek pedig nagyon jól esnek.. Elmondani nem tudom mennyire boldoggá tettetek vele:) 
Másodszor sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a részt, de otthon hatalmas problémák vannak. Ott tart a dolog, hogy nem beszélek anyuval. Egy szót se. Egyáltalán.. Így értelemszerűen írni sem nagyon tudtam.. A húgom skarlátos.. Anyu dolgozott, apa pedig nem él velünk tehát nekem kell rá vigyáznom. Sokat is kell tanulnom és sokat jártam most orvoshoz a rejtélyes fejfájásom miatt és a gerincem miatt is.. Szóval sajnálom ha egy kicsit összecsapott lett a fejezet..:///
Na de nem is szaporítom tovább a szót:) Itt a fejezet és remélem elnyeri a tetszéseteket:)) Kommenteljetek légyszi:)) Negatív kritikákat is fogadok:))
Puszi, Vanessa 

Zac szemszöge

   - Bebizonyítsam az ellenkezőjét? - kérdezte kimérten. Felvontam a szemöldököm és úgy néztem le rá. Fogalmam sem volt, mire készül, de hagytam, had tegye.
   - Bizonyítsd! - suttogtam. Megemelte az apró, porcelánnak tűnő kezeit és félretolta a nyakához szorított kést. Mélyen a szemembe nézett és körbefonta a karját a nyakam körül. A szívem őrült erővel kezdett verni, a testem megfeszült, szaporábban vettem a levegőt és bőröm felforrósodott. Ajkával lágyan érintette az enyémet és nyelvét óvatosan átcsúsztatta az enyém mellé. A férfibörtön alatt nem volt alkalmam érezni a női test lágy melegét, sem ajkuk édes ízét a számban. 1 éve nem töltött el az a mindent túlszárnyaló mámor. Az önkontrol megszűnt létezni és már csak ajkának édes becézése és a bennem megbújó szüntelen vágy töltötte be a gondolataimat. A férfi énem rövidesen előbújt és nem tagadom többet akartam. Belemarkoltam formás fenekébe, ezzel közelebb húzva magamhoz. Kellemes bizsergető érzés járt át. Ajkam szinte tépte az övét és azt akartam soha ne érjen véget. De egyszer minden véget ér. Szirénák hangos zaja törte meg a pillanatot. Azonnal szétrebbentünk, igyekezetünk egyenletesen venni a levegőt és imádkoztunk, hogy szívünk ne üsse ki a mutatót. Lassan, de biztosan lenyugodtam és Selia üres tekintetével találtam szembe magam. 5 perce még dühös voltam erre a lányra. Olyasmiben kutakodott, ami nem az ő dolga. Az, hogy miért gyilkolok egyedül az én lelkem mázsás terhe. Nincs szükségem sajnálkozásra, esetleg szánalomra. Egy ilyen "finom hölgy" (na persze..) mint ő soha nem értené meg az árva pakisztáni fiú nyomorult történetét. Elvégre miért is érdekelné? Ki az akit egyáltalán érdekel? A nyomozókat sem érdekelte, amikor megtalálták a szüleim vérbe fagyott holttestét. Hát engem sem fog ezután. Sem a gyilkosság után mardosó bűntudat, sem a dermesztő sikolyok, sem az áldozat családjának szenvedése. Semmi..
Itt ez a lány.. Megölhetném, de nem teszem. Magam sem tudom miért. Talán igaza van és kell nekem. És most nem túszra gondolok. Azt bármikor találhatok akármelyik utcasarkon. A sors nem véletlenül sodorta mellém ŐT. Selia nem olyan, mint amilyennek elsőre ítéltem. Tagadhatatlanul csodaszép lány. Barna haja tökéletesen omlik a vállára, szeme úgy csillog, mint a gyémánt, ajkai vörösek akár a rózsa. Bőre barna, amiből arra következtetek, hogy latin-amerikai. Kívülről egy méltóság teljes lány, tartással. Nem mutatja, hogy fél, akkor sem ha retteg. A világért sem akarná, hogy gyengének lássák. Fenn akarja tartani a tökéletesség törékeny látszatát, ami egy rossz lépéssel törik szét, mint a porcelán.. De belülről.. Teljesen más. Teste remeg akár a nyárfalevél és az elfojtott érzései lassan utat törnek maguknak. Ideges ha valaki azt gondolja, apuci árnyékában van és ezt csak tetézik tettei. Lerí róla, hogy mindenáron be akarja bizonyítani az ellenkezőjét. Több rejlik benne. Ezt ő is tudja, csak sajnos a környezete nem. De én kihozom belőle azt a nőt aki valójában. Egy vad, céltudatos és szenvedélyes nőt faragok apuci kicsi lányából...
   - Ssss. - húztam végig mutatóujjam az ajkán, amikor a gyár előtt hajtott el néhány fehér-kék rendőrautó.
   - Nem akartam megszólalni... - kezdte el, de én egy újabb mozdulattal hallgattattam el. Ajkam rátapasztottam az övére.
   - Ssss. - ismételtem el magam pimasz mosollyal, mire Seila csak aranyosan próbálta elfojtani a vigyorát és lehajtotta rákvörös fejét. Megfogadtam, hogy nem kezdek ki vele, hisz csak 15 éves. Szinte gyerek. De képtelen vagyok rá. Nem tudom palástolni mennyire vonzódok ehhez a lányhoz és mennyire vágyom rá, hogy testem egyesüljön az övével. Ráadásul nem szűz már, tehát nem rontanám meg. Ha még az lenne egy percig sem gondolkoznék azon, hogy is vihetném ágyba. Nem! Azért ennyi még bennem is van.

Megragadtam a karjánál fogva és levezettem a keskeny vaslépcső rozsdás fokain. Minden lépésnél egyre instabilabb lett és félő volt, hogy beszakad alattunk. Mivel a legfelső emeletről jöttünk le vagy 9 méteres volt a lépcső és a talaj közötti hely. Selia egyre szaporábban vette a levegőt, térdei megremegtek és erősen markolta a kezemet. Aztán minden egybemosódott... A lépcsőfok amin Selia állt beszakadt, ő pedig egy sikítással megragadta a korlát egyik vasrúdját. Egy percre mindketten fellélegeztünk, de abban a pillanatban a korlát elmozdult a helyéről és a sikongató Seliát már csak egy kis ingatag vasrúd tartotta meg.

   - Engedd el! - nyújtottam felé a kezét, mire ő hevesen megrázta a fejét. - Csak így tudok segíteni. Bízz bennem. - néztem mélyen a szemébe. Ő pár másodperc gondolkodás után összeszorította a szemét és elengedte a korlátot. Villámgyorsan elkaptam a kezét és úgy húztam fel. Amikor lába ismét a talajhoz ért szorosan átölelt, én meg csak zavartan visszaöleltem. Új nekem ez a túlzott bizalom. De nagyon hamar véget is ért, ugyanis Selia egy határozott mozdulattal elengedett és egy hatalmas pofon csattant az arcomon.
   - Ezt mi a picsáért kaptam? - dörzsöltem fájdalmasan az arcom.
   - Te vezettél ide! Ott volt a másik lépcsősor is amin feljöttünk, de neked muszáj volt kerülőt tenned! Ha nem vagy ilyen felháborítóan gyenge elméjű akkor nem történt volna meg a baleset. - bökdöste a mellkasomat.
   - Oké. Oké. Nyugi. Csak nyugodj meg! Viszont most akármennyire is veszélyes gyorsan kell lefutnunk. A sikítozásod kilométerekre is hallatszódott. - mielőtt hevesen ellenkezni tudott volna elkezdtem futni amilyen gyorsan csak tudtam rántva magammal őt is. A fokok sorra estek be, bár volt amelyik megmaradt. Kifulladva, de hősiesen értünk le a földszintre.
   - Majdnem meghaltunk! - csattant fel Seila.
   - Dehogy haltunk meg majdnem. Túlreagálod. - legyintettem lesajnálóan. - A picsába. - sziszegtem amikor meghallottam a már jól ismert rendőrautók zenéjét, a szirénákat. Tisztában voltam vele, hogy innen már nem tudunk kijutni. Odasétáltam az ablakhoz és kinéztem. Körülbelül 5-en lehettek. Esetleg 6-an. Esélyük sincs ellenem.
   - Most mi lesz? - kérdezte Selia nyugodtan. Végülis neki mindegy. Ha elkaptak ő hazamehet, rám viszont a halál vár. Beültetnek egy székbe, lekötöznek és egy fecskendővel mérget juttatnak a szervezetembe. Vagy áramot vezetnek belém. Láttam már ilyet.

Jason rettegve meredt maga elé, szemei megteltek könnyel. Az, hogy őt sírni látom engem is elgyengített.  Az élet egy sakk játszma. Nem tudhatod mikor adnak neked sakk-mattot. Bármikor kiüthetik a bábudat. Jasonnek ma jött el a játék vége. Ahogy mondani szokták: Game Over... A börtönben ma a szokásosnál is nagyobb káosz volt. Készültek a mai kivégzésre. Jason a legjobb barátom és egyben egy újabb ember akit elveszítek. Frászt! Egy újabb személy, akit elvesznek tőlem!! Mint a szüleimet, a testvéreimet és Rahimot.. Rahim. Úgy hiányzik. Istenem. Ha csak még egyszer láthatnám a mosolygós szemét vagy az ártatlan tekintetét.. Csak egyszer.. Az életem is odaadnám érte. Jason nem pótolta a testvéremet de enyhíteni tudta a hiányát. 
   - Itt az idő. - jött elé egy őr. Nagy termete ellenére vékony, kislányos hangja volt. Némi együttérzést lehetett felfedezni a tekintetében, ami elég ritka. A többi zsaru ezzel az elvvel működik: "szemet szemért". Ahogy Buddha mondja: " A szemet szemért az egész világot vakká teheti".. Én is így gondolkozom. Sok rosszat tett Jason, de azzal, hogy megölik ugyanolyok mint mi. Semmivel sem különbek.
Jason felállt és átölelt. Nem érdekelt,hogy ez mennyire nem férfihoz méltó. Szorítottam őt amennyire csak lehetett. Az utolsó percei.. Nemsokára egy kósza emlék lesz. 
   - Szívás lesz nélküled itt ember. - veregettem meg a vállát mire elnevette magát.
   - Ennél szebb búcsút sem hallottam még. Vigyázz magadra. Ne hagyd magad! Neked élned kell!!! Találd meg ŐT. - nézett mélyen a szemembe.
   - Megtalálom. Ő a kulcs a változáshoz. Megálmodtam. Tudom, hogy él valahol.. Tisztában vagyok vele.
   - Hiszek benned haver. Örülök, hogy a barátomnak hívhattalak. - sétált ki az őrrel együtt a nehézkes, rácsos ajtón. A lábaim megremegtek és le kellet ülnöm egy kicsit. Az arcom a kezembe temettem és erőteljesen megdörzsöltem azt. Az ajtón Salem rendőrkapitány kopogott.
   - Mi akar? - morogtam dühösen. Rá vagyok a legkevésbé kíváncsi. Salem hadnagy messze a legkegyetlenebb ember a földön. Több embert kínozott és ölt meg "közvédelem" címszó alatt, mint mi együtt. És a legrosszabb, hogy ő meg sem bűnhődik érte. Fekete íriszében a kegyetlen megtorlás és a vérszomjas bosszú tükröződött vissza. Csak tudnám miért rajtam akarja mindenáron leverni.. 
   - Velem jössz. - utasított ellentmondást nem tűrően. Erőszakosan rászorította a karomra a bilincset szó szerint vonszolni kezdett a folyosón. Még visszagondolni is megalázó. Salem hadnagy mindig is úgy viselkedett velem mint a kutyákkal.. Egyszer..---- Nem bírok beszélni róla. Még akkor is kiráz a hideg ha eszembe jut. A fájdalom ami a mellkasom nyomja azóta a keserves nap óta egyre mélyebbre ássa magát. Akkor  féltem életemben először igazán. Rettegtem.
Egy terembe vezetett, ahol aztán ledobott a földre. Összeszorítottam a fogaim és feljebb kúsztam. Középen egy nagy szék volt körülötte pedig férfiak pakolgattak össze-vissza. Minden egyes négyzetméteren fegyveres fakabátok álltak és figyelték a termet. Sejtettem, hogy hol vagyunk.
   - Nem akarom látni!! - ráztam a fejem hevesen. - Vigyen el innen!!! Kérem. - fogtam könyörgőre.. Nem.. Nem akarom!! Miért teszi ezt?? 
Salem hadnagy megragadta a karom felrántott a földről és az állkapcsomat szorítva odafordította a fejem  a székhez. Éppen bevezették Jasont és leültették a székre. Nem vett észre. Szorosan rácsatolták a szíjakat és egy férfi lehajolva mondott neki valamit.
   - Ne!!!!! - szorítottam össze a szemem, de akkor egy erőteljes ütést éreztem a gyomromban. Összerogytam a fájdalomtól.
   - Nézd csak meg jól. - suttogta a fülembe Salem. - Csak idő kérdése és te is erre a sorsra jutsz.
Egy köntösbe vagy mibe öltöztetett ember sétált egy kapcsolóhoz és sejtelmesen vigyorgott. Lenyomta a kapcsolót és meghúzta a fogantyút. Jason teste remegni kezdett egyre gyorsabban és erőteljesebben. Szemei kiakadtak és ordított kínjában. Ezek szerint még nem adtak neki akkora löketet, hogy meghaljon. Kínozták. A kezében az erek megfeszültek és szinte könyörgött, hogy öljék végre meg.
   - Fejezzék be!!! - ordítottam, de meg sem hallották. Valószínűleg az üveg ami mögött voltunk hang szigetelt. Talán fél óra is eltelhetett így. Folyton csak "kis" löketet kapott, hogy fokozzák a szenvedéseit. Aztán végre megtették. Véget vetettek a kínjainak. Teste megint rázkódni kezdett és ahol testét a nagy mennyiségű áram érte enyhén füstölni kezdett. Lecsukódtak a szemei és teste is mozdulatlanná vált. Férfi létemre könnyezni kezdtem. Na nem azért mert ennyire érzékeny és gyenge vagyok.. Hisz magam is öltem már. Szemrebbenés nélkül. De más azt látni ha valaki hozzánk közel álló a szemünk előtt halt meg. A szüleim is előttem haltak meg és az öcsém haláltusáját is végignéztem.. Hónapokig tartó szenvedéseit. A szüleim se gyorsan haltak meg. Talán az volt a legvéresebb. De nem akarok rá gondolni. Salem hadnagy tudja. Így akar megtörni. Tisztában van vele, hogy ez nekem már sok. A két kezemmel belemarkoltam  a hajamba és keservesen zokogtam. Nem.. Nem bírom tovább. 

   - Zaac.. Hahóóó.. Mi lesz? - lengette Selia a kezét a szemem előtt.
   - Mi lenne? - kérdeztem vissza. - Majd én megmutatom nekik, ki az a Zac Danton.
Az ajtó hirtelen kivágódott és 5 zsaru lépett be fegyverrel a kezükben. Mikor megláttak megremegtek és elbizonytalanodtak. Féltek tőlem és jól is tették.
   - F-f-f-f-f-f-fel a kezek-k-kel. - dadogott össze vissza az egyikük.
   - Javaslom, hogy előbb keress fel egy logopédust. - húztam meg a ravaszt. Selia fülsiketítő sikoltozásba kezdett, a többi rendőr pedig lefagyva bámult társa élettelen testére. Végül az egyikük észbe kapott és dühödten rám emelte a fegyverét. Hosszú bajsza elrontotta az összhatást, na nem mintha bajusz nélkül annyira ijesztő lenne. Egy volt a baj. A másik három is felnézett, náluk viszont gépfegyver volt.
   - Nyomáááás! - kiabáltam Seliának és a fal mögé futottunk miközben a golyózápor egyre sűrűbben esett. - Hogy vetnek a katolikusok keresztet? - nyeltem nagyot.
   - Homlok, szívtájéka, balváll, jobbváll. - közölte én meg kivételesen katolikus módra imádkoztam. Hátha a keresztények istene megvéd. Óvatosan kihajoltam a fal mögül és 3-mat lőttem.. Mielőtt visszahajoltam láttam, hogy az egyiket sikerült eltalálnom. A mellkasom egyenletlen ütemben emelkedett akárcsak Seliának. Felötlött bennem a gondolat, hogy nem bírok el velük de el is vetettem 2 oknál fogva. 1. Nem fogok Jason sorsára jutni. 2. Meg kell találnom ŐT. Nem élhetek úgy, hogy nem tudom él-e..
Maradt még három. Ordítva kiszaladtam a fal mögül és eresztettem el vagy 6 golyót. Még egyet eltaláltam, egyet sikeresen megsebesítettem. A lábát találtam el, ő pedig egy nagy puffanással elterült a földön. Kezét sajgó lábára szorította, amiből úgy ömlött a vér mintha öntenék. Az utolsó tehetetlenül állt ott és elernyedt kezeiből kiesett a fegyver. Határozottan megindultam felé, mire hátrálni kezdett. Elérkezett a pont, amikor nem tudott tovább menni, ugyanis a fal meggátolta ebben. Hogy egyenrangúak legyünk félredobtam a pisztolyt. Öklömet a magasba emeltem, a srác (lehetett 20 éves) tehetetlenül az arcához emelte a kezét, én pedig gyomorszájon vágtam. Láthatóan nem számított erre, mert egy nyögés közepette lerogyott a földre. Megragadtam az alkalmat és lábammal erőteljesen fejberúgtam. Vér csordogált le az arcán és összeszorította a fogait a fájdalomtól. Megfogtam a pólója gallérját és úgy állítottam fel a földről. Kezeim pólójáról a nyakára vándoroltak és annál fogva emelték fel. Próbálta kiszabadítani magát, de ezzel csak annyit ért el, hogy jobban szorítottam. Elkezdett krákogni és kétségbeesetten próbált levegőt venni, nem sok sikerrel. Szemei megdermedtek ernyedten hullott a karjaimra. Egy nem túl finom mozdulattal félrevágtam a testét és szembe néztem a sebesülttel aki éppen lőni készült.
   - Remélem nem gondoltad komolyan. - mivel a pisztolyt eldobtam egy út volt. Előkaptam a kést és felé dobtam. Pont 2 szeme közötti pontot érte a találat. Ráérősen odasétáltam és kihúztam a fejéből a késemet. Megtöröltem a pólóm aljába és hátrafordultam. Selia kezét a szájára tapasztotta, gondolom ezzel egy sikolyt elnyomva.
   - Te.. Te.. Te agyonverted azt a srácot. És.. fejbe dobtad késsel a másikat. - kezdte hisztérikusan felfogni a helyzetet.
   - Aha. Na. Akkor az van, hogy most megint rohanás van. Át a városhatáron. - közöltem a tényeket, de mivel nem mozdult megint csak vonszoltam magam után. - Nem sok kell és ránk találnak. Még most sem félsz tőlem. - kérdeztem lihegve, futás közben.
   - Nem. - közölte határozottan én meg hitetlenül elnevettem magam. Megálltam az ajtó előtt és megragadva a karját magamhoz húztam. Ajkam szenvedélyesen tépte az övét és miközben ő a hajamba túrt és benyúlva a pólója alá a hátát kezdtem simogatni. Mint a drog úgy hatott rám ez a lány. Nem létezett jó vagy rossz. Nem létezett megbánás vagy bosszúvágy. Csak ő és én. A tűz amit lángra lobbant bennem. Azonban hideg fejjel kell gondolkodnom. Nehézkesen elváltam ajakitól, amik még nedvesek voltak csókjainktól. Nem tudtam magam türtőztetni és újra lecsaptam azokra. Derekánál fogva még közelebb vontam magamhoz. Nyelveink gyilkos táncot jártak és az önkontrol teljesen megszűnt. Csókunknak a levegőhiány vetett véget. Homlokom az övének döntöttem és szaporán vettem a levegőt.
   - Ennek még lesz folytatása. - ziháltam elakadó lélegzettel. Selia behunyta a szemét és alsó ajkába harapott. Féltem, hogy ezt már nem élem túl. Gyorsan elkaptam a tekintetem és a motor felé vettem az irányt. A lány egy szó nélkül követett. Mintha már nem is akarna megszökni. Velem akarna tartani. De ezek csak az én képzelgéseim. Elvégre ki az aki egy bűnözővel akarna élni? Senki.
Felült a hátam mögé és átkarolta a derekamat. Gázt adtam a motornak és száguldottam. Imádok motorozni. Kikapcsol az agyam és a gyötrő gondolatok helyét átveszi a mámor. A szél az arcomba csap, a tér és az idő megszűnik létezni. Kitisztul a fejem. A fájdalom elpárolog és boldog vagyok! Utoljára akkor motoroztam amikor az öcsém élt. 2 és fél éve. Akkor voltam utoljára igazán boldog. Onnantól a napok összemosódtak és keserűség ölelte át a szívemet, lelkemet. Tiszta szívből egy csepp erőltetetség nélkül elmosolyodtam és élveztem az életet. Egyre nagyobbra vettem a sebességet észre sem véve, hogy nem vagyok egyedül. Megláttam a megye határt és határtalan megkönnyebbülés fogott el. Egyre közelebb a célomhoz. Semmi sem állíthat meg. Visszamegyek Pakisztánba és új életet kezdek. Szabad leszek testestül, lelkesül és jobb embert faragok magamból. Olyan embert akire büszke lehet Rahim... Mielőtt meghalt volna együtt terveztük, hogy majd közösen megnyitjuk az éttermünket. Rahim és Salim étterme. Öm.. Említettem már, hogy nem Zac az igazi nevem? Hát akkor most említem. Salim Danton az eredeti nevem. Nem röhögni! Kb. 6 éves lehettem amikor kezembe akadt az utcán egy újság. Megláttam ezt a nevet és közöltem anyuékkal, hogy engem mostantól így hívnak. Nem lelkesedtek az ötletért mondván, hogy pakisztáni vagyok nem amerikai tehát ne is akarjak azzá válni. Rajtuk kívül azonban mindenki Zac-nek hívott. A testvéreim is. Megszoktam. Már egyáltalán nem használom a Salim nevet. Egyébként sem szerettem soha. Ne mindegy. A lényeg az, hogy közösen tervezgettük a jövőnk, akkor is ha mind a ketten tudtuk ő azt már nem éri meg. De megígértem neki! Megnyitom azt az éttermet ha az lesz az utolsó tettem akkor is.
Nem tudom mióta mehettünk, de egy fél órája biztosan. Az Arizona Állam egyik részén fekvő sivatagon mentünk Keresztül már egy jó ideje. A levegő a megszokottkPhoenix-i forrósághoz képest is perzselő volt. Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy kerültünk ide. Férfiasan bevallom eléggé felelőtlen voltam, ugyanis nem figyeltem az utat. Körülöttünk csak a pusztaság és gyéren néhány kaktusz terült el. A civilizáció jelét csak a megjelölt autó útvonal mutatta. De ha az nem lett volna ott félő, hogy abszolút eltévedek.
A motor hirtelen lelassított, majd fogta magát és leállt. Volt egy rossz előérzetem, de reméltem, hogy másról van szó és tévedek. Óvatosan a motorra néztem és lemondóan bólintottam. De igazam volt. Mint mindig. Leszálltam a motor hátuljáról és idegesen dörzsöltem a tarkóm.
   - Mi történt? - szállt le Selia is.
   - Kifogyott a benzin. - bólintottam.
   - Ugye most csak szórakozol? - kerekedtek ki a szemei, mire én egy lesajnáló pillantással jutalmaztam. Nem vagyok az a szórakozós típus. Gondolom ezt már észrevette. Magamban szitkozódva vizsgálgattam a motort mintha csak benzin kerülne bele ha nézem.
   - Gyalog megyünk tovább. - közöltem.
   - És mégis merre? Hm? Tudod merre kell menni? És egyáltalán hova is viszel? Afganisztánba?  - kapta fel a vizet.
   - Pakisztánba. - motyogtam. - De ha nem tetszik agyon is lőhetlek! - ordítottam rá.
   - Fejezd már be! Ez a mániád! Vonzódsz az agyakhoz vagy mi bajod van??
   - Kuss!! - emeltem magasba a kezem, amikor halk zenét hallottam Selia felől. - Ez mi a fasz?
   - A mobilom. - halászta ki a készüléket a farzsebéből. - Martin az. A barátom. - kikaptam a kezéből a telefont és ránéztem a képernyőre. Egy hívóképen ők ketten voltak, ahogy smárolnak. Fintorogva nyomtam meg a fogadás gombot.
   - Szia cica. - szóltam bele nőies hangon.
   - Selia hol vagy?
   - Betájoljam? Valahol a lábam között. De most dolga van!  - vigyorogtam.
   - És odaadnád???? - rikácsolt a telefonba.
   - Miért nem ezzel kezdted? Természetesen nem. - közöltem vele a tényeket.
   - Tudom, hogy nálad van!! Engedd el! Különben nagyon megbánod! - mutatta a kemény gyereket.
   - Na ide figyelj buzikám. Nem érdekel a fenyegetésed. Legfőképpen te nem érdekelsz. Szóval foghatod a kis a fenyegetéses, feldughatod a seggedbe és utána ki is szarhatod! Világos? - mondtam hidegvérrel.
  - És neked világos amit most mondani fogok fiam. - szólt bele egy idegen hang a telefonba. - Ha egy ujjal is hozzáérsz a lányomhoz nem csak, hogy a villamosszéken végzed, de garantálom, hogy az utolsó perceid keservesebben legyenek mint Carlosé a mészárosé. Ha csak egy haja szála máshogy áll mint ahogy elment esküszöm, hogy még a pokolban is kivételezett helyed lesz!
   - Egyszer fogom elmondani. Nem akarom bántani a lányát de ha kényszerítenek megteszem. Ha utánam jönnek esküszöm itt helyben golyót eresztek a fejébe.
   - Nem mondom, hogy Salem hadnagy nem megy maga után, de elintézhetek egy kis előnyt! Csak ne bántsa.
   - Mi a trükk? - tértem a lényegre.
   - Nincs trükk.. Úgy készülj, hogy már elindultak utánatok. És mivel nem tudják pontosan merre vagytok sokan vannak mindenfele. És.. - kezdte volna el de a vonal megszakadt.
   - Mit mondott az apám? Ő volt az? - lökött rajtam egyet Selia. - Miért nem hagytad, hogy beszéljek vele????
   - Kussoljál már be!! - szóltam rá erélyesen. - Mert.
Megszeppenve elfordította a fejét és csöndben mentünk a sivatagon át. A lábam fájt és melegem volt. Felnéztem a nap csodálatos sugaraira, majd a mellettem lépkedő lányra. Selia is olyan mint a nap. Feltölt energiával, de olykor le is szívja azt. Életadó, de el is veheti az életet, amit ajándékba ad. Melegíti a szívem. Gyönyörű és csodálatos. Örülök, hogy itt van velem. De ezt neki sosem vallanám be. Egyrészt a bennem lévő makacsság, csökönnyösség miatt, másrészt azért mert tudom, hogy félreértené. Nem is ismerem. Nem táplálok iránta gyengéd érzelmeket. Az igazat megvallva még nem voltam szerelmes. Pakisztánban csak pakisztáni lányok vannak, ők meg nem az eseteim. Tisztában vagyok vele, hogy furcsán hangzik, de akkor sem. Aztán pár éve Amerikába költöztünk. Sok lányt használtam ki csak a szex miatt, de nem is bánom. A legkisebb dolog amire most szükségem van az a szerelem. De Selia megadhatja nekem azt ami most kell! Egy szenvedélyes, kötöttség nélküli kapcsolatot.
   - Miért haragudtál rám tegnap este? - törte meg a csendet.
   - Mikor? - értetlenkedtem.
   - Hát amikor rákérdeztem, hogy miért gyilkolsz. - elevenítette fel a tegnapi kérdését, bennem meg újra felment a pumpa.
   - Mert olyasmiben kutakodsz ami nem a te dolgod! - szorítottam ökölbe a kezem.
   - Talán segítene ha kiadnád magadból. - próbálkozott.
   - Mondom nem!!! - vesztettem el a türelmem és előrántva a pisztolyt rászegeztem. - Miért kell minden elrontanod? Miért kellett ezt? - néztem rá kétségbeesetten és meghúztam a ravaszt..

2. fejezet - Szegd meg a szabályokat!

Sziasztok!

Egy kis változás lépett fel! Úgy volt, hogy Selia szemszögét Mizao írja, de sajnálatos módon a rengeteg tanulás és a többi blogja mellett nem tudja megírni:/ De elmondja az ötleteit és én leírom, ő meg belejavít:) Azért reméljük így is tetszeni fog és nem bánjátok, hogy egy darabik csak az én irományaim olvashatjátok://:D

puszi: Vanessa

 Selia szemszöge

Szeptember 27. A nap ami megváltoztatta az életem.

Felültem az ágyban és nyújtózkodtam egyet. Az ablakon át beszűrődő fény bántotta a szemem, de viszonylag hamar megszoktam. A tudat, hogy ez a nap is ugyanolyan unalmas és egyhangú lesz mint a többi, megijesztett.  Ha jobban belegondolok egyáltalán nem is én irányítom az életemet. Az apám eldönti, hogy mit tegyek és az úgy is lesz. Szabályok és korlátok között élem le az életem. Mindenki csak annyit lát, amennyit mutatok. Hogy Selia Martineznek tökéletes az élete. A focicsapat kapitányával jár, aki a helyi rendőrfőnök fia és a lányok álma. A pompon lányok csapatkapitánya és 16 éves kora ellenére a legnépszerűbb lány a gimiben. Az apja milliárdos és bármit megkap amit akar. De egyikük sem ismer igazán. Nem ismerik a bennem dúló harcot a között aki vagyok, és a között akinek lennem kellene..

Kísért egy érzés. Egy érzés, ami nem hagy nyugodni. Egy érzés, ami a hatalmába kerített. A vágy és a szenvedély. Hazudnék, ha azt mondanám szeretem Martint. Vele sosem éreztem, hogy tűzben ég a testem és a lelkem, és bármit megtennék, hogy érezhessem. Hogy a testem egyesüljön az övével. Én ezt nem érzem. Pedig mindennél jobban vágyom rá. Az elfojtott szenvedély lassan kitörni készül a lelkemben. Az kell, ami nem lehet az enyém. Az kell, amit nem szabad, hogy akarjak. Egy veszélyes és őrjítő srác aki előhozza belőlem azt a nőt aki szeretnék lenni. Egy szabályszegő, rossz lányt. Kalandra vágyom.

Az ébresztőm egy figyelmeztető pittyegést hallatott, mire én nyögtem egy nagyot és kikászálódtam az ágyból. Belenéztem a tükörbe. Egy félig mexikói, barna hajú, csokoládé barna szemű, egész szép arcú lány nézett vissza rám. De most kivételesen a magabiztosság és tartás helyett arca átvette a gyengeség formáját.. Szeme karikás volt, arca meggyötört. El is fordultam, hogy ne kelljen szembesülnöm a saját bizonytalanságommal. Gyorsan elkészültem és lassan lesétáltam a lépcsőn. Anya mindig azt mondta, hogy viselkedjek úgy ahogy az a származásomhoz illik. Finomkodva, méltóság teljesen. Akár egy hölgy. Eleget is tettem kérésének bár néha egészen nevetségesnek tartottam, hogy úgy viselkedek mint valami első osztálybeli dáma. Ez nem én voltam.

Helyet foglaltam az asztalnál és ölembe terítettem a szalvétát. Apa ott ült az asztalfőn és egy hatalmas újság terítette be az arcát.

   - Jó reggelt. - köszöntem illedelmesen mosolyogva, ahogy minden reggel.

   - Jó reggelt. - lapozott apa az újságban és rám sem emelve a tekintetét az éjszakámról érdeklődött.

   - Köszönöm szépen, remekül aludtam. - a világért sem vallottam volna be neki, hogy milyen kétségek gyötörnek,  a gondolataim a testi örömök felé kalandoznak és álmaimban is a mindent elsöprő mámor kísért.  - És te? - kérdeztem vissza miközben mosolyogva megköszöntem a házvezetőnőnek, Mary-nek a reggelit.

   - Én is, köszönöm a kérdésed. - tette le az újságot. - Ma be kell mennem a bíróságra. Nem maradok sokáig. Megleszel?

   - Persze apa. - bólintottam és beleittam a narancslevembe, amit Mary töltött ki nekem. - Ma találkoznék Martinnal. Együtt ebédelnénk. - tájékoztattam a mai programomról.

   - Szombat van, a jegyeid kiválók, nincs okom panaszra. Elmehetsz. - ment bele nagylelkűen és beleharapott a piritósába. Megtörölte a száját és így folytatta: - Azonban 6-ra gyere haza, mert a polgármester úr és a családja jön látogatóba.

   - Hazaérek addigra. - biztosítottam. - És Martin hazakísér.

   - Rendben. - bólintott és csöndben folytattuk a reggelizést. Minden reggel ugyanaz. 16 éves vagyok és burokban nőttem fel. Semmit nem tudok a valóvilágról és hiába tagadnám, hogy mennyire aggaszt ez a tény.

Apa megköszönte a reggelit és sűrű elnézések közepette távozott itthonról. Én ugyanígy tettem és felmentem a szobámba. Kopogás hallatszott.

   - Gyere nyugodtan! - kiabáltam.

   - Jó reggelt Miss Martinez. Meghoztam a vasalt ruháit és betenném a szekrénybe. - mutatta fel a ruhákat az egyik szobalányunk.

   - Nyugodtan. Én úgyis menni készültem. - tápászkodtam fel az ágyamról.

                                                                          ***

   - Nekem nem tetszik az ötlet. - ráztam a fejem hevesen. Martinnal együtt ebédeltünk és felvetette azt a nagyszerű ötletét, miszerint együtt tölthetnénk a hétvégét. - Nem igazán szeretném veled tölteni a hétvégém ha nem haragszol. - tudom, hogy rosszindulatú vagyok, de már a kapcsolatunk eleje óta próbálok kicsikarni belőle egy veszekedést. De semmi. 1 éve vagyunk együtt és sosem veszekedtünk.

   - Semmi baj szívem. - kezdte el Martin a szokásos mézes-mázos beszédét. - Akkor máskor. Megértelek. Nem is kell fojtogató kapcsolatban élnünk. Ha lesz kedved találkozunk rendben? - mosolygott rám.

   - Rendben. - sziszegtem kínosan. Egy darabig turkáltam a villával a tányéromban, majd nem bírtam tovább. - Martin. Mennem kell. Elfelejtettem, hogy apa elküldött .. aaa.. A pékhez. - kezdtem bele a nagyon gyenge kibúvómba. Nem tehetek róla. Nem bírok tovább egy légtérben lenni vele. Nem tudom tovább fenntartani a tökéletes kapcsolat látszatát. Minden perccel egyre nő bennem az ellenszenv és az undor. Undorodom magamtól. Attól, ahogy saját magamnak hazudozok. És másoknak. Már mondtam Martinnak, hogy nem szeretem, de őt ez nem zavarta. Ameddig mi vagyunk a gimi álompárja semmi sem zavarja. Messzebb. Minél messzebb kerülni innen. Ezt akarom. Eközben üzenetem jött apától: "Ne menj egyedül sehová az egyik rab elszökött a börtönből, kerüld az eldugott utcákat. Maradj Martinnal."

Felgyorsítottam a lépteim és egy eldugott utcába kanyarodtam be. Csak azért is. Pont azért mert apa azt mondta ne menjek. Egyébként is.. Nem ez az egyetlen szűk utca Phonex-ben.. A szökött rab biztos, hogy nincs itt. A lábam a régi raktárház felé vitt. Gyermekkoromban mindig féltem ezen a helyen, de valahogy most úgy éreztem ha változást akarok ide kell jönnöm. Le kell győznöm a félelmet ami gyengévé tesz. Lassan a kilincshez nyúltam, de akkor hirtelen kinyílt az ajtó és hatalmas erővel nekem csattant. A fájdalomtól és az ajtócsapódás erejétől a földre zuhantam. Az ajtó mögül egy fiú/férfi lépett ki.

   - Nem tudsz odafigyelni bazd meg??! A kurva anyád nem tanított meg rá, hogy ne sétálj el egy rohadt ajtó előtt közvetlenül, mert fejenbasz a picsába is!!! - ordított rám, én meg összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Nem tetszett a stílusa. Alapból egy elnéző és kedves lánynak tartom magam, de ilyen hangnemet senkinek sem engedek meg.

   - Na és téged megtanított rendesen beszélni? A szókincsed példaértékű. - közöltem vele nyugodtan, direkt figyelve rá, hogy ne emeljem fel a hangomat. Végignéztem a srácon. 18-19 éves. Arab vagy valamilyen hasonló nemzetiségű. A karján tetoválások és borostás az arca. A ruhája nem mindennapi: egy fehér atléta és egy börtönruhának is beillő kezes lábas aminek a fölső része, lazán lóg a derekán. Első látásra is tipikus rosszfiú. Barna szeme magához vonzotta a tekintetem és nem tagadhattam, hogy észvesztően jól néz ki. Aztán észbe kapott és felsegített a földről. Jé. Tud illedelmes is lenni.

   - Legközelebb tartsd nyitva azt a szép barna szemedet. - gúnyolódott pimasz mosollyal az arcán.

   - Te meg járj többet nyelvtan tanárhoz és fejezd be a sulit. - kontráztam. Vigyorogva végigmért amibe én belepirultam. Egy másodperc sem telt bele és elkapta a tekintetét mert a távolból szirénák hangja hallatszott. Odafordultam és jobban szemügyre vettem a tetoválásait majd tekintetem a nadrágjához tévedt amiből kikandikált egy fegyver. Ő a szökött rab. A felismerés szinte arcon csapott. Felötlött bennem a gondolat, hogy elfutok, de mielőtt megvalósíthattam volna behúzott a raktárházba, a falnak szorított és befogta a számat.

   - Egy szó és szétloccsantom a fejed. - szorította a fegyvert a fejemhez. Nagyon féltem, de ugyanakkor nem is. A halálfélelem ott motoszkált a gondolataim között, viszont a fiú közelsége teljesen megbénított. Levette a kezét a számról, ami nagyszerű esély lett volna, hogy kiabáljak a kint járőröző rendőröknek de nem tettem. A srác tekintete akarva-akaratlanul is az ajkaimra tévedt és elsötétült tekintettel nézte. Aztán hirtelen elkapta a tekintetét és kinézett a raktárház falán megbújó résen. Amikor már nem hallatszott a járőrkocsik hangja elengedett és előkapott a zsebéből egy bilincset, amit természetesen rátett a csuklóimra.

   - Mit csinálsz? - kerekedtek el a szemeim. Ezt nem teheti.

   - Ma itt éjszakázunk, holnap elmegyünk a motorig onnan pedig irány Pakisztán. - ismertette a teljességgel őrült tervét.

   - Én aztán nem.. Én nem megyek Pakisztánba! Haza akarok menni! Engedj el.. - keltem ki magamból. Ez nem lehet igaz. Elraboltak. Mi lesz apával és a barátaimmal? Az életemmel?? Te jó ég.. És ha meghalok? Sosem voltam egy hisztis lány, de ki ne borulna ki ha elrabolnák.

   - Kis naiv.. Azt hitted elengedlek? - nézett rám lesajnálóan. - Kurvára nem érdekel mit akarsz, láttál. Felismersz. Amúgy is kell egy túsz. Velem jössz és kész. Vagy itt helyben lepuffantalak. Te döntesz. - ajánlotta fel "nagylelkűen". Kész úriember. Még választási lehetőség is van. Egy kicsit cinikus vagyok. Egy kicsit...

   - Ezt akkor sem teheted! Személyesen ismerem a rendőrfőnököt és.. - kezdtem el a fenyegetőzést, amikor félbeszakított.

   - Még egy ok, hogy ne engedjelek el. - magyarázta. - A Salem-i boszorkányüldöző azonnal küldene a túlvilágra. - gúnyolódott a hadnagyon. Ez már azért több a soknál.

   - Salem hadnagy a neve és ne gúnyold ki! - szóltam rá élesen.

   - Tökmindegy. Elmegyek valami kajáért addig te szépen itt maradsz. - vette le a csuklómról az egyik bilincset és egy vasrúdra rakta. - Egy szökési kísérlet és agyonlőlek. - figyelmeztetett majd a fegyverrel a kezében kiment a raktárból. Természetesen minden fenyegetése ellenére megpróbáltam elszökni. Forgattam a csuklóm ahogy tudtam és csúsztattam ki a kézfejem a bilincsből, de nem szabadultam. Csak annyit értem el, hogy kidörzsöltem a csuklóm és vérzett. Arról nem is beszélve, hogy amikor hevesen rángattam belevertem a fejem a fölöttem lévő vasrúdba. De nem valami gyengén. Azt hittem ott menten elájulok. Szédültem és ha akartam se tudtam volna elszökni. Azt vártam, hogy a fiú - akinek bármilyen furcsa még mindig nem tudom a nevét - visszajöjjön. Egy örökké valóságnak tűnt míg megjelent velem szemben szatyrokkal és egy hatalmas táskával.

   - Nocsak, nocsak. Csak nem megpróbáltunk elszökni? - nézett a kidörzsölt karomra szórakozottan.

   - Ez teljesen abszurd. Engem várnak haza. Apa teljesen ki lesz akadva. Kérlek. Könyörgök. - álltam már a sírás határán. Lesajnálóan rám nézett és leült egy székre. Azonnal fel is pattant eszeveszett ordítások közepette.

   - Mi történt? - kérdeztem aggódva.

   - Rám lőttek. - legyintett mellékesen.

   - Mutasd. - kértem határozottan.

   - A seggem? - ráncolta össze a szemöldökét. - Mert oda lőttek.

   - Azt kezeld le magadnak. - ráztam hevesen a fejem, mire ő felnevetett. Nem tudom mi lehetett olyan vicces, de ha neki jó, hogy magában nevet... Elővett a zsebéből egy kést amin vöröses foltok éktelenkedtek.            -  Az jól látom, hogy v-v-vér? - kérdeztem dadogva.

   - Mit gondoltál miért keresnek a zsaruk? - tisztogatta tovább a kést.

   - Öltél már embert? - érdeklődtem.

   - Sorozatgyilkos vagyok. - közölte mintha ez teljesen természetes lenne. - Vagy még nem mondtam?

A tudat, hogy egy raktárházban vagyok megbénította az agyam és rettegéssel töltötte el azt. A bilincs sorosan a karomon volt és tisztában voltam bele, hogy a seb súlyosan is elfertőződhet. Egy apró mozdulat is fájdalmat okozott, mintha ezer apró kés szurkálna. A srác rám nézett és egy hatalmas sóhajjal odasétált. Bizonyára nagyon elege lehet belőlem. Leszedte a karomról a bilincset. Meg sem próbáltam elszökni. Esélytelen volt. Fel van készülve rá és úgy vélem gyorsabb is nálam. Engedelmesen hagytam, hogy leültessen a pokrócra és felé nyújtottam a kezem.

   - Lehet, hogy kicsit csípni fog. - figyelmeztetett suttogva. Borogatni kezdte a kezemet, ami nagyon csípett. A világért sem mutattam volna ki a gyengeségemet főleg nem neki, ezért beleharaptam ajkaimba és összeszorítottam a szemem. Elfordítottam a fejem.

   - Veled meg mi történt amíg én távol voltam? - kérdezte kedvesen. Tényleg. El is feledkeztem a fejemről. De mi ez a hirtelen jött kedvesség? Hová tűnt az a bunkó rosszfiú aki egy perccel ezelőtt volt?

   - Csak kicsit beütöttem a fejem. - hebegtem zavartan. Megmosolyogta lányos zavaromat és ujjaival finoman megérintette a sebemet. Egyetlen érintése olyan hullámot indított el a testemben, hogy magam sem fogtam fel igazán. Megremegett az egész testem és élveztem a pillanatot. A fiú mosolya hirtelen átváltott önelégült vigyorba. Kínzó lassúsággal a fülemhez hajolt és lágyan belesuttogott.

   - Ha most nem lennél ilyen állapotban hasznosabban és tölthetnénk az estét. - csókolt bele a nyakamba. A bőröm felforrósodott azon a helyen ahol ajkai megérintették a finom bőrfelületet és türtőztetnem kellett magam, hogy ne szaladjon ki egy hangos nyögés a torkomon. - Hogy hívnak? - távolodott el tőlem.

   - Selia. És téged? - kérdeztem vissza.

   - Selia? Az meg milyen név? Egyébként Zac. - Hm.. Zac. Tökéletesen illik rá a név.

   - Hány éves vagy? - folytattam a kivallatást.

   - Túl sok kérdés egyszerre. - nevetett fel. - Még a végén megfájdul a fejem. Te?

   - 15. - mondtam ki a korom, mire teljesen lefagyott, olyannyira, hogy talán lélegezni is elfelejtett. Nem tudom mi járhatott a fejében de hevesen rázni kezdte a fejét, mintha rossz gondolatokat akarna kiűzni onnan.

   - Zac? - szólítottam meg, hogy kicsit oldjam a beálló feszültséget.

   - Hm? - emelte rám tekintetét. A 2 barna szempár belefúrta tekintetét az enyémbe aminek következtében az idő megszűnt létezni és csak szemeinek huncut csillogása létezett számomra. Aztán észbe kaptam, hogy arra vár, hogy megszólaljak.

   - Ha már úgyis itt leszünk egy darabig.. Kérdezz-felelek? - vetettem fel a világ legszánalmasabb ötletét. Nem tudtam, mit mondjak de beégni se akartam ezért mondtam. De így csak jobban égettem magam. Zac is lesajnálóan nézett rám.

   - Ha jól gondolom ilyet a házibulikban szoktak a 16 évesek játszani nem? - alázott le azonnal. Nyeltem egy nagyot és megpróbáltam menteni a helyzetemet.

   - Öhm. Emlékeztetnélek, hogy 16 vagyok. - mondtam, ő meg elgondolkodott.

   - Na ide figyelj!! - kezdte. - Ha ezt bárkinek is elmondod agyonlőlek. - fenyegetett mire unottan néztem rá. Ez az "agyonlőlek" a kötőszava.

   - Már megint? - adtam hangot annak, mennyire unom. - Na?

   - Benne vagyok. - kacsintott rám.

   - De bármit lehet kérdezni? - alkudoztam.

   - Jó. Te kezdesz. - közölte. Elgondolkoztam, hogy mit kérdezhetnék. Hogy mi is az ami a legjobban érdekel.

   - Nos, hogy szöktél meg? - tértem a tárgyra. Mintha csak tudta volna, hogy ezt kérdezem szórakozottan megrázta a fejét.

   - Most adjam ki neked? Ez szakmai titok. - húzta az agyamat. Elővettem a megnyerő mosolyomat és úgy döntöttem hízelgek neki egy kicsit.

   - Megtiszteletetés lenne, ha megtudhatnám a titkodat. - azonnal megmosolyogta a kijelentésemet és úgy tett kint aki nagyon gondolkozik.

   - Mit tegyek veled te lány? - sóhajtotta.

   - Válaszolj a kérdésemre. - adtam meg a választ a költői kérdésére.

   - Sokan tartoznak nekem még régebbről. Köztük volt Emett Hanson is. Tudta, hogy nagy bajban lesz ha nem segít. Meg egyébként is voltunk olyan jóban. Sokszor húztam ki a bajból. Voltak összeköttetéseim a börtönben. Olyan emberek akikben volt annyi, hogy segítsenek a másikon. Mindenki csak annyit lát, hogy szörnyetegek vagyunk. Nincsenek érzéseink. De ez nem igaz! Mi is ismerjük a megbánás és a vezeklés gondolatát. Általában ezek mögött a tettek mögött - amikért le lettünk csukva - mélyebb és összetettebb dolgok állnak. De ne térjünk el az eredeti témától. Emett vállalta, hogy segít nekem megszökni. Beöltözött zsarunak és így. - vonta meg a vállát.

   - Miért szöktél meg? - faggattam tovább.

   - Mert. - vett egy nagy levegőt és láttam rajta, hogy érzékenyen érinti a téma. - Halálra ítéltek. Alig volt egy hónapom hátra.

   - Sajnálom. - mondtam alig hallhatóan.

   - Tökmindegy. - vette fel újra az álarcát. - Én kérdezek. - nyögött egy nagyot, és tisztán kivehető volt, hogy semmi kedve kérdezni. - Akkor egy sablon kérdés. Szűz vagy még? - az arcáról olyasmit olvastam le, hogy: "úgyis az vagy de azért megkérdezem".

   - Nem vagyok az. - vágtam rá. Nem tudom miért, hisz nem volt igaz. Nagyon is szűz vagyok még. Talán a bennem fellángoló harag mondatta velem. Nem szeretem ha előre rám ragasztják a jó kislány szerepet. Még ha igaz akkor is. Látszólag meglepte a válaszom mert elkerekedett szemmel nézett rám.

   - Tényleg? - ráncolta össze a szemöldökét.

   - Igen. - bólintottam határozottan.

   - Milyen volt a srác? - kérdezett rá hirtelen.

   - Nos, hát jó. Nagyon.. Jó. - hajtottam le a fejem zavartan.

   - Értem. - próbálta visszatartani a vigyorát.

   - Lehet egy kérdésem? - emeltem rá a tekintetem.

   - Nem. - rázta a fejét hevesen majd elnevette magát.

   - Ugye azt mondtad a tetteitek mögött mindig mélyebb dolog áll. Neked mi volt az okod? - kérdeztem mire elkomorodott és elborult az agya.

   - Nem kell, hogy megismerjük egymást!! Te a túszom vagy! Szóval kuss, mert még egy szó és a belsőségből külsőség lesz! - Elővette a bilincset és erőszakosan rátette a karomra. Egy könny csordult ki a szememből a fájdalomtól. Durván fellökött és kiviharzott a raktárból. Nem tudtam mire vélni a hangulat ingadozásait. Mit is várok? Egy gyilkosról van szó. Bár amit mondott az egészen a szívemig ért. Őt is elítélik mielőtt megismernék. Mint engem. Talán jobban hasonlítunk mint azt bármelyikünk gondolná.

Akármi is az oka annak, hogy gyilkol, annyira fájdalmas az emléke, hogy még a gondolatába is beleborzong. Egy biztos. Bármilyen furcsán is hangzik már nem akarok elszökni. Válaszhatok. Hazamegyek és folytatom a "tökéletes" kis életem és apu árnyékában maradok vagy Zac-kel maradok és életem legnagyobb kalandjában lesz részem, még akkor is ha a vége talán nem Happy End. Én az utóbbi mellett döntöttem. Meg kell ismerjem a srácot. Most talán esélyem nyílik arra, hogy a magam ura legyek. Egy önálló Selia. Igen, ezt kell tennem.

Zac még mindig dühösen ért vissza és idegesen rágyújtott egy szál cigire miközben a falnak támaszkodott. Nem nézett rám. Mintha nem lennék rá méltó. Pár másodperccel később a telefonom kezdett pittyegni a zsebemben. Meg is feledkeztem arról, hogy itt van. Zac ellökte magát a faltól és felém közeledett. Megtapogatott és keze megállt a jobb farzsebemnél. Kivette a telefont és a kijelzőt nézte.

   - Ó, a drága apuci. Nyugtasd meg! - nyomta a fülemhez a telefont a másik kezével meg kést szorított a gyomromhoz.

   - Szia apa. - erőltettem nyugodtságot az hangomba. Szerencsére jól megy az érzelmeim álcázása, hiszem minden nap ezt teszem.

   - Selia hol vagy? Martin azt mondta, hogy elmentél kenyeret venni.

   - Igen, de az egyik barátnőm elhívott magukhoz. Elnézést, hogy nem szóltam. Legközelebb telefonálok. Ígérem.

   - Jól van. - enyhült meg a hangja. - Már ne gyere haza. Veszélyes. Érezd jól magad és viselkedj illően. Jó éjszakát. - kezdett el búcsúzkodni.

   - Jó éjszakát apa. - tettem le a telefont. Zac zsebre vágta a telefont majd végre hozzám szólt.

   - Van bankkártyád? - nézett unottan.

   - Van. A táskámban. - odament és megkereste. Amikor megtalálta a platina kártyámat egy laza mozdulattal kettétörte. Tátott szájjal néztem rá és fájdalmasan lesütöttem a szemem. Szegény kártya. A lelkem egy darabját törte szét - dramatizáltam túl magamban. Persze tudom miért tette. Ha használom le tudják nyomozni hol vagyunk. De akkor is! Zac megdörzsölte a tarkóját és hasra feküdt mellettem. 

   - Aludj. - parancsolt rám. - Hajnalban indulunk.

Ő hamar elaludt én viszont kétségek közt őrlődve forgolódtam. Tudom, hogy nem helyes amit teszek. Ezzel, hogy elfogadtam, hogy Zac-kel megyek fájdalmat okozok Martinnak, aki valamilyen szinten szeret, bár én őt nem. De legfőképp apának. Belegondolni sem merek, hogy mi lesz ha megtudja. Meghasad a szíve. Apa igyekszik a kemény és szigorú bírót játszani a világnak, de belülről nagyon sebezhető.. Anya halála óta. Ha engem is elveszít azt nem éli túl. De nem tehetek mást. Csak így élhetem a saját életem. A szokásos esti gondolat menetemet a mellettem lévő fiú szakította félbe, aki verejtékben úszva kiabált.

   - Zac. Zac. Zac!! - ébresztgettem, mire ő felült és maga elé meredve ült. - Mi a baj?

   - Semmi. - felelte szűkszavúan. Még mindig mérges volt rám ami keserűséggel töltött meg. Nem tettem semmi olyat, ami annyira szörnyű lett volna, hogy így reagáljon. Zac fájdalmasan felszisszent feltehetőleg a sajgó hátsófele miatt.

   - Mutasd! Hadd segítsek. - suttogtam halkan. Tényleg segíteni akartam neki.

   - Nem kell a segítséged! - fordult meg, de megint összeszorította a fogát a fájdalomtól. - Jó. De ne gondold azt, hogy ettől megváltozik bármi is! - szorította meg a csuklómat, ami égető érzést vont maga után. Leszedte rólam a bilincset én pedig elővettem a szatyorból a gyógyszereket.

   - Vedd le a gatyád! - utasítottam. Ő nem volt valami szégyenlős típus tehát azonnal megtette, de engem elöntött a pír. Nem tagadom, hogy mennyire nagyon zavarban voltam. Gyorsan megcsináltam, amit kellett és zavartan elkaptam a fejem.  - Még egy darabig fájni fog, de begyógyul.

Zac tudomást sem vett rólam, csak visszafeküdt és azon nyomban el is aludt. Semmi köszönöm vagy egy mosoly. Úgy néz ki a jó modor nem a legfőbb tulajdonsága. Nem is baj. Ahogy elnéztem az alvó srácot, ahogy békésen szuszog, a szempillái néha megremegnek és hevesebben kezd verni a szívem. A borostás arca még szexibb külsőt varázsol neki. A tetoválásai meg egyszerűen magukkal ragadnak. Kaland kellett? Megkaptam. És nem csak ezt. Hanem egy olyan fiút is amilyen az álmaimban szerepelt. Egy vad, veszélyes és szenvedélyes srácot.

Egy kéz ragadta meg a derekam és rántott le az ágyra. Odaszorított és hevesen megcsókolt. Nyelvével kérés nélkül bebocsátást nyert. Lassan, érzékien csókolt meg, majd áttért a nyakam kényeztetésére. Zac lassan felült és lehúzta magáról a pólóját. Megbabonázva néztem tökéletes testének vonalait. Fordítottam a helyzeten és megcsókoltam. Úgy csókoltuk egymást, mintha miénk lett volna az egész világ. A tűz szétáradt a testemben és kizártam a külvilágot. Zac maga alá gyűrt és a fülem mögötti érzékeny pontot kezdte kényeztetni. Aprókat nyögtem, mire ő elvigyorodott. Egyre lejjebb haladt a testemen és megállapodott a hasamon. Nem időzött el sokat, hanem lejjebb és lejjebb csókolt, míg el nem ért az érzékeny pontomig-----

   - Csipkerózsika! - rázogatott Zac. Csak egy álom volt. Egy felettébb különös álom. Gyakran álmodom ilyeneket, de ezúttal Zac is csatlakozott. Ezt nem tudom elhinni. Miért álmodom ilyeneket? Nem vagyok teljesen épelméjű.. Zavartan az említettre néztem ő meg unottan közölte, hogy készüljek mert 5 perc és indulunk. Az épületen belül még sötétség uralkodott, egyedül a réseken beszűrődő fény.

   - Van itt valahol egy fürdőszoba? - kérdeztem reménykedve.

   - Hogyne. Pedikűr szalon is. - nézett rám lesajnálóan. - Így is csini a pofid de gyere mert még most le kell lépnünk. - játszotta meg magát. Nem értettem miért. Mivel a bilincset elfelejtette visszatenni viszonylag könnyen feltápászkodtam. Már amennyire a sajgó csuklóm megengedte. Kíváncsi lettem volna, hogy lenyugodott-e, de nem mertem megkérdezni. Ahogy látom heves vérmérsékletű és felettébb veszélyes. Pedig azt is megkérdeztem volna tőle, hogy mit tart a táskájában. Noha gyermekkoromban megtanítottak rá, hogy ne üssem bele az orrom abba, ami nem az én dolgom, de ember vagyok és a velem született tulajdonságok között a kíváncsiság is helyet foglalt.. A lényeg az, hogy nem kérdeztem meg. Helyette csendben elindultam utána. Mielőtt kiléptünk volna a nehéz vasajtón Zac körülnézett, hogy tiszta-e a levegő. Aztán mintha villám csapott volna le az égből hátrafordult és újra rátette a bilincset a kezemre. Kezdem unni. Miért nem érti meg, hogy nem akarok elszökni?! Megragadta a karomat és elkezdett maga után húzni a csendes utcán. A ködtől alig lehetett látni és harmatcseppek borítottak mindent. A nap felkelőben volt, és az ég vörös-sárga- lila és rózsaszínben pompázott. Még sosem keltem olyan korán, hogy lássam ezt a káprázatos természeti csodát. Fantasztikus látvány. Zac is elbambult egy pillanatra és a napra emelte a tekintetét, mintha csak a nap sugaraiból merítene energiát, hogy átvészelhesse az elkövetkezendő próbákat. Becsukta a szemét, de abban a pillanatban ki is nyitotta és futásnak eredt. A karomnál fogva ráncigált diktálva a futás ütemét. 2 utcányi loholás után egy rendőr autót vettünk észre a sarkon, így irányt változtattunk és egy másik utcánál próbálkoztunk. Ott is vagy 4 rendőr támaszkodott a kocsinak és beszélgettek. Elbújtunk egy fal mögé, ami eltakart minket. Tisztán hallottam miről beszélnek a rendőrök. Tegnap meghalt egy férfi és az elkövető Zac Danton hírhedt sorozagyilkos. Az a Zac akivel tőlük 3 méterre állok. Zac elvesztette a türelmét és megint megfordult. A következő utcában már szerencsésebbek voltunk. Csak egy rendőr figyelte a területet. Már fordultam is vissza, hogy keressünk egy másik utcát, de Zac a kényelmesebb utat választotta. Előhúzta a fegyverét és rálőtt a férfira. Be kellett fognom a szám, hogy ne sikítsak egy nagyot. Teljesen lesokkolt a látvány. A fogvatartóm mit sem törődve az állapotommal még gyorsabbra vette a tempót. Egy kávézó előtt állt meg és egy kulcsot húzott elő a zsebéből. Csak akkor vettem észre, hogy egy motor is van a közelünkben. Zac ráült a motorra és sokat sejtetően rám nézett. Tudtam mit akar. Felültem a háta mögé és jó szorosan átkaroltam. Elfordította a kulcsot és elindultunk. Eleinte féltem, de aztán a mámor teljesen elborította az agyam. Éreztem, hogy szabad vagyok. Hogy nincsenek határok és enyém a világ. Bármit megtehetek amit csak szeretnék. Becsuktam a szemem és addig élveztem a pillanatot, amíg szirénák hangja nem rázott ki a gondolataimból.

   - A picsába. - kiabálta Zac és előnyúlt a fegyveréért. A mámort leváltotta a rémület és reszketve kapaszkodtam még jobban Zac-be. Gázt adott a motornak és sikerült lehagynunk a rendőröket. De mindketten tudtuk, hogy ez csak időleges és a rendszámot is megjegyezték. Megint egy sikátorban kötöttünk ki. Úgy tűnik ez már egy bevált hely lett. Zac letette a motort és maga után húzva egy újabb régi gyárba vezetett. Megint. Nem is tudtam, hogy ennyi elhagyatott épület van Phonex-ben. Felmentünk a lépcsőn a legfölső emeletre és egy eldugott sarokban húzódott meg. Zac egy kést szorított a torkomhoz.

   - Apuci már biztosan értesült róla, hogy a kicsi lányát elrabolták. Valószínű keres. Semmilyen kis játékot nem űzhetsz mert ha meg is szöksz megtalállak. És megöllek. Érted? - nézett a szemembe.

   - Nem félek tőled. - álltam a tekintetét.

   - Pedig jobban tennéd. - szorította erősebben a kést.

   - Ha megakarnál ölni rég megtetted volna. Ismerd be, hogy nem akarsz megölni. - szembesítettem a tényekkel.

   - Miért ne akarnálak? Azt hiszed annyira ismersz? Fogalmad sincs róla mennyire veszélyes vagyok. - suttogta.

   - Jó emberismerő vagyok. Téged is egy-kettőre megfejttettelek. Mutatod a kemény rosszfiút, de belül ugyanolyan vagy mint én. Sebezhető. Vannak érzéseid és belül igenis egy jó ember vagy, aki rossz döntéseket hoz. Eszed ágában sincs megölni mert kellek neked. - fejtettem ki neki a gondolataimat róla.

   - Én is kivesézzelek? - mért végig.

   - Igen. - bólintottam.

   - Apuci tökéletes kislánya aki bárkit és bármit megkap amit szeretne. Félsz mindentől és mindenkitől, tökéletes a kényelmes kis életed és korlátolt vagy. Nem mersz kockáztatni. - minden egyes szava szíven ütött. Még senki sem mondott ilyet nekem. Gyűlölöm ha ezt gondolják rólam. Eszembe jutott valami.

Gyerünk Selia! Bizonyítsd be, hogy nem vagy korlátolt! Engedd el magad.. Szegd meg a szabályokat! Csak így szabadulhatsz meg a falaktól amik köréd épültek!!

  - Bebizonyítsam az ellenkezőjét? - kérdeztem minden bátorságom összeszedve.

   - Bizonyítsd. - vonta fel Zac a szemöldökét. Remegő kezekkel toltam el a nyakamtól a kést és fontam a karom a nyaka köré. Lassan közelebb hajoltam hozzá és ajkam az övére tapasztottam. Meglepődött de viszonozta a csókot. Beleharapott az alsó ajkamba mire nyögtem egyet. Megemelt a fenekemnél fogva és még jobban elmélyítette az így is szenvedélyes csókunkat. Ő is és is hevesebben vettük a levegőt. A tűz amit eddig nem engedtem kiszabadulni a lelkemből most utat tört magának és mint ezer pillangó repült szabadjára...