2. fejezet - Szegd meg a szabályokat!

Sziasztok!

Egy kis változás lépett fel! Úgy volt, hogy Selia szemszögét Mizao írja, de sajnálatos módon a rengeteg tanulás és a többi blogja mellett nem tudja megírni:/ De elmondja az ötleteit és én leírom, ő meg belejavít:) Azért reméljük így is tetszeni fog és nem bánjátok, hogy egy darabik csak az én irományaim olvashatjátok://:D

puszi: Vanessa

 Selia szemszöge

Szeptember 27. A nap ami megváltoztatta az életem.

Felültem az ágyban és nyújtózkodtam egyet. Az ablakon át beszűrődő fény bántotta a szemem, de viszonylag hamar megszoktam. A tudat, hogy ez a nap is ugyanolyan unalmas és egyhangú lesz mint a többi, megijesztett.  Ha jobban belegondolok egyáltalán nem is én irányítom az életemet. Az apám eldönti, hogy mit tegyek és az úgy is lesz. Szabályok és korlátok között élem le az életem. Mindenki csak annyit lát, amennyit mutatok. Hogy Selia Martineznek tökéletes az élete. A focicsapat kapitányával jár, aki a helyi rendőrfőnök fia és a lányok álma. A pompon lányok csapatkapitánya és 16 éves kora ellenére a legnépszerűbb lány a gimiben. Az apja milliárdos és bármit megkap amit akar. De egyikük sem ismer igazán. Nem ismerik a bennem dúló harcot a között aki vagyok, és a között akinek lennem kellene..

Kísért egy érzés. Egy érzés, ami nem hagy nyugodni. Egy érzés, ami a hatalmába kerített. A vágy és a szenvedély. Hazudnék, ha azt mondanám szeretem Martint. Vele sosem éreztem, hogy tűzben ég a testem és a lelkem, és bármit megtennék, hogy érezhessem. Hogy a testem egyesüljön az övével. Én ezt nem érzem. Pedig mindennél jobban vágyom rá. Az elfojtott szenvedély lassan kitörni készül a lelkemben. Az kell, ami nem lehet az enyém. Az kell, amit nem szabad, hogy akarjak. Egy veszélyes és őrjítő srác aki előhozza belőlem azt a nőt aki szeretnék lenni. Egy szabályszegő, rossz lányt. Kalandra vágyom.

Az ébresztőm egy figyelmeztető pittyegést hallatott, mire én nyögtem egy nagyot és kikászálódtam az ágyból. Belenéztem a tükörbe. Egy félig mexikói, barna hajú, csokoládé barna szemű, egész szép arcú lány nézett vissza rám. De most kivételesen a magabiztosság és tartás helyett arca átvette a gyengeség formáját.. Szeme karikás volt, arca meggyötört. El is fordultam, hogy ne kelljen szembesülnöm a saját bizonytalanságommal. Gyorsan elkészültem és lassan lesétáltam a lépcsőn. Anya mindig azt mondta, hogy viselkedjek úgy ahogy az a származásomhoz illik. Finomkodva, méltóság teljesen. Akár egy hölgy. Eleget is tettem kérésének bár néha egészen nevetségesnek tartottam, hogy úgy viselkedek mint valami első osztálybeli dáma. Ez nem én voltam.

Helyet foglaltam az asztalnál és ölembe terítettem a szalvétát. Apa ott ült az asztalfőn és egy hatalmas újság terítette be az arcát.

   - Jó reggelt. - köszöntem illedelmesen mosolyogva, ahogy minden reggel.

   - Jó reggelt. - lapozott apa az újságban és rám sem emelve a tekintetét az éjszakámról érdeklődött.

   - Köszönöm szépen, remekül aludtam. - a világért sem vallottam volna be neki, hogy milyen kétségek gyötörnek,  a gondolataim a testi örömök felé kalandoznak és álmaimban is a mindent elsöprő mámor kísért.  - És te? - kérdeztem vissza miközben mosolyogva megköszöntem a házvezetőnőnek, Mary-nek a reggelit.

   - Én is, köszönöm a kérdésed. - tette le az újságot. - Ma be kell mennem a bíróságra. Nem maradok sokáig. Megleszel?

   - Persze apa. - bólintottam és beleittam a narancslevembe, amit Mary töltött ki nekem. - Ma találkoznék Martinnal. Együtt ebédelnénk. - tájékoztattam a mai programomról.

   - Szombat van, a jegyeid kiválók, nincs okom panaszra. Elmehetsz. - ment bele nagylelkűen és beleharapott a piritósába. Megtörölte a száját és így folytatta: - Azonban 6-ra gyere haza, mert a polgármester úr és a családja jön látogatóba.

   - Hazaérek addigra. - biztosítottam. - És Martin hazakísér.

   - Rendben. - bólintott és csöndben folytattuk a reggelizést. Minden reggel ugyanaz. 16 éves vagyok és burokban nőttem fel. Semmit nem tudok a valóvilágról és hiába tagadnám, hogy mennyire aggaszt ez a tény.

Apa megköszönte a reggelit és sűrű elnézések közepette távozott itthonról. Én ugyanígy tettem és felmentem a szobámba. Kopogás hallatszott.

   - Gyere nyugodtan! - kiabáltam.

   - Jó reggelt Miss Martinez. Meghoztam a vasalt ruháit és betenném a szekrénybe. - mutatta fel a ruhákat az egyik szobalányunk.

   - Nyugodtan. Én úgyis menni készültem. - tápászkodtam fel az ágyamról.

                                                                          ***

   - Nekem nem tetszik az ötlet. - ráztam a fejem hevesen. Martinnal együtt ebédeltünk és felvetette azt a nagyszerű ötletét, miszerint együtt tölthetnénk a hétvégét. - Nem igazán szeretném veled tölteni a hétvégém ha nem haragszol. - tudom, hogy rosszindulatú vagyok, de már a kapcsolatunk eleje óta próbálok kicsikarni belőle egy veszekedést. De semmi. 1 éve vagyunk együtt és sosem veszekedtünk.

   - Semmi baj szívem. - kezdte el Martin a szokásos mézes-mázos beszédét. - Akkor máskor. Megértelek. Nem is kell fojtogató kapcsolatban élnünk. Ha lesz kedved találkozunk rendben? - mosolygott rám.

   - Rendben. - sziszegtem kínosan. Egy darabig turkáltam a villával a tányéromban, majd nem bírtam tovább. - Martin. Mennem kell. Elfelejtettem, hogy apa elküldött .. aaa.. A pékhez. - kezdtem bele a nagyon gyenge kibúvómba. Nem tehetek róla. Nem bírok tovább egy légtérben lenni vele. Nem tudom tovább fenntartani a tökéletes kapcsolat látszatát. Minden perccel egyre nő bennem az ellenszenv és az undor. Undorodom magamtól. Attól, ahogy saját magamnak hazudozok. És másoknak. Már mondtam Martinnak, hogy nem szeretem, de őt ez nem zavarta. Ameddig mi vagyunk a gimi álompárja semmi sem zavarja. Messzebb. Minél messzebb kerülni innen. Ezt akarom. Eközben üzenetem jött apától: "Ne menj egyedül sehová az egyik rab elszökött a börtönből, kerüld az eldugott utcákat. Maradj Martinnal."

Felgyorsítottam a lépteim és egy eldugott utcába kanyarodtam be. Csak azért is. Pont azért mert apa azt mondta ne menjek. Egyébként is.. Nem ez az egyetlen szűk utca Phonex-ben.. A szökött rab biztos, hogy nincs itt. A lábam a régi raktárház felé vitt. Gyermekkoromban mindig féltem ezen a helyen, de valahogy most úgy éreztem ha változást akarok ide kell jönnöm. Le kell győznöm a félelmet ami gyengévé tesz. Lassan a kilincshez nyúltam, de akkor hirtelen kinyílt az ajtó és hatalmas erővel nekem csattant. A fájdalomtól és az ajtócsapódás erejétől a földre zuhantam. Az ajtó mögül egy fiú/férfi lépett ki.

   - Nem tudsz odafigyelni bazd meg??! A kurva anyád nem tanított meg rá, hogy ne sétálj el egy rohadt ajtó előtt közvetlenül, mert fejenbasz a picsába is!!! - ordított rám, én meg összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Nem tetszett a stílusa. Alapból egy elnéző és kedves lánynak tartom magam, de ilyen hangnemet senkinek sem engedek meg.

   - Na és téged megtanított rendesen beszélni? A szókincsed példaértékű. - közöltem vele nyugodtan, direkt figyelve rá, hogy ne emeljem fel a hangomat. Végignéztem a srácon. 18-19 éves. Arab vagy valamilyen hasonló nemzetiségű. A karján tetoválások és borostás az arca. A ruhája nem mindennapi: egy fehér atléta és egy börtönruhának is beillő kezes lábas aminek a fölső része, lazán lóg a derekán. Első látásra is tipikus rosszfiú. Barna szeme magához vonzotta a tekintetem és nem tagadhattam, hogy észvesztően jól néz ki. Aztán észbe kapott és felsegített a földről. Jé. Tud illedelmes is lenni.

   - Legközelebb tartsd nyitva azt a szép barna szemedet. - gúnyolódott pimasz mosollyal az arcán.

   - Te meg járj többet nyelvtan tanárhoz és fejezd be a sulit. - kontráztam. Vigyorogva végigmért amibe én belepirultam. Egy másodperc sem telt bele és elkapta a tekintetét mert a távolból szirénák hangja hallatszott. Odafordultam és jobban szemügyre vettem a tetoválásait majd tekintetem a nadrágjához tévedt amiből kikandikált egy fegyver. Ő a szökött rab. A felismerés szinte arcon csapott. Felötlött bennem a gondolat, hogy elfutok, de mielőtt megvalósíthattam volna behúzott a raktárházba, a falnak szorított és befogta a számat.

   - Egy szó és szétloccsantom a fejed. - szorította a fegyvert a fejemhez. Nagyon féltem, de ugyanakkor nem is. A halálfélelem ott motoszkált a gondolataim között, viszont a fiú közelsége teljesen megbénított. Levette a kezét a számról, ami nagyszerű esély lett volna, hogy kiabáljak a kint járőröző rendőröknek de nem tettem. A srác tekintete akarva-akaratlanul is az ajkaimra tévedt és elsötétült tekintettel nézte. Aztán hirtelen elkapta a tekintetét és kinézett a raktárház falán megbújó résen. Amikor már nem hallatszott a járőrkocsik hangja elengedett és előkapott a zsebéből egy bilincset, amit természetesen rátett a csuklóimra.

   - Mit csinálsz? - kerekedtek el a szemeim. Ezt nem teheti.

   - Ma itt éjszakázunk, holnap elmegyünk a motorig onnan pedig irány Pakisztán. - ismertette a teljességgel őrült tervét.

   - Én aztán nem.. Én nem megyek Pakisztánba! Haza akarok menni! Engedj el.. - keltem ki magamból. Ez nem lehet igaz. Elraboltak. Mi lesz apával és a barátaimmal? Az életemmel?? Te jó ég.. És ha meghalok? Sosem voltam egy hisztis lány, de ki ne borulna ki ha elrabolnák.

   - Kis naiv.. Azt hitted elengedlek? - nézett rám lesajnálóan. - Kurvára nem érdekel mit akarsz, láttál. Felismersz. Amúgy is kell egy túsz. Velem jössz és kész. Vagy itt helyben lepuffantalak. Te döntesz. - ajánlotta fel "nagylelkűen". Kész úriember. Még választási lehetőség is van. Egy kicsit cinikus vagyok. Egy kicsit...

   - Ezt akkor sem teheted! Személyesen ismerem a rendőrfőnököt és.. - kezdtem el a fenyegetőzést, amikor félbeszakított.

   - Még egy ok, hogy ne engedjelek el. - magyarázta. - A Salem-i boszorkányüldöző azonnal küldene a túlvilágra. - gúnyolódott a hadnagyon. Ez már azért több a soknál.

   - Salem hadnagy a neve és ne gúnyold ki! - szóltam rá élesen.

   - Tökmindegy. Elmegyek valami kajáért addig te szépen itt maradsz. - vette le a csuklómról az egyik bilincset és egy vasrúdra rakta. - Egy szökési kísérlet és agyonlőlek. - figyelmeztetett majd a fegyverrel a kezében kiment a raktárból. Természetesen minden fenyegetése ellenére megpróbáltam elszökni. Forgattam a csuklóm ahogy tudtam és csúsztattam ki a kézfejem a bilincsből, de nem szabadultam. Csak annyit értem el, hogy kidörzsöltem a csuklóm és vérzett. Arról nem is beszélve, hogy amikor hevesen rángattam belevertem a fejem a fölöttem lévő vasrúdba. De nem valami gyengén. Azt hittem ott menten elájulok. Szédültem és ha akartam se tudtam volna elszökni. Azt vártam, hogy a fiú - akinek bármilyen furcsa még mindig nem tudom a nevét - visszajöjjön. Egy örökké valóságnak tűnt míg megjelent velem szemben szatyrokkal és egy hatalmas táskával.

   - Nocsak, nocsak. Csak nem megpróbáltunk elszökni? - nézett a kidörzsölt karomra szórakozottan.

   - Ez teljesen abszurd. Engem várnak haza. Apa teljesen ki lesz akadva. Kérlek. Könyörgök. - álltam már a sírás határán. Lesajnálóan rám nézett és leült egy székre. Azonnal fel is pattant eszeveszett ordítások közepette.

   - Mi történt? - kérdeztem aggódva.

   - Rám lőttek. - legyintett mellékesen.

   - Mutasd. - kértem határozottan.

   - A seggem? - ráncolta össze a szemöldökét. - Mert oda lőttek.

   - Azt kezeld le magadnak. - ráztam hevesen a fejem, mire ő felnevetett. Nem tudom mi lehetett olyan vicces, de ha neki jó, hogy magában nevet... Elővett a zsebéből egy kést amin vöröses foltok éktelenkedtek.            -  Az jól látom, hogy v-v-vér? - kérdeztem dadogva.

   - Mit gondoltál miért keresnek a zsaruk? - tisztogatta tovább a kést.

   - Öltél már embert? - érdeklődtem.

   - Sorozatgyilkos vagyok. - közölte mintha ez teljesen természetes lenne. - Vagy még nem mondtam?

A tudat, hogy egy raktárházban vagyok megbénította az agyam és rettegéssel töltötte el azt. A bilincs sorosan a karomon volt és tisztában voltam bele, hogy a seb súlyosan is elfertőződhet. Egy apró mozdulat is fájdalmat okozott, mintha ezer apró kés szurkálna. A srác rám nézett és egy hatalmas sóhajjal odasétált. Bizonyára nagyon elege lehet belőlem. Leszedte a karomról a bilincset. Meg sem próbáltam elszökni. Esélytelen volt. Fel van készülve rá és úgy vélem gyorsabb is nálam. Engedelmesen hagytam, hogy leültessen a pokrócra és felé nyújtottam a kezem.

   - Lehet, hogy kicsit csípni fog. - figyelmeztetett suttogva. Borogatni kezdte a kezemet, ami nagyon csípett. A világért sem mutattam volna ki a gyengeségemet főleg nem neki, ezért beleharaptam ajkaimba és összeszorítottam a szemem. Elfordítottam a fejem.

   - Veled meg mi történt amíg én távol voltam? - kérdezte kedvesen. Tényleg. El is feledkeztem a fejemről. De mi ez a hirtelen jött kedvesség? Hová tűnt az a bunkó rosszfiú aki egy perccel ezelőtt volt?

   - Csak kicsit beütöttem a fejem. - hebegtem zavartan. Megmosolyogta lányos zavaromat és ujjaival finoman megérintette a sebemet. Egyetlen érintése olyan hullámot indított el a testemben, hogy magam sem fogtam fel igazán. Megremegett az egész testem és élveztem a pillanatot. A fiú mosolya hirtelen átváltott önelégült vigyorba. Kínzó lassúsággal a fülemhez hajolt és lágyan belesuttogott.

   - Ha most nem lennél ilyen állapotban hasznosabban és tölthetnénk az estét. - csókolt bele a nyakamba. A bőröm felforrósodott azon a helyen ahol ajkai megérintették a finom bőrfelületet és türtőztetnem kellett magam, hogy ne szaladjon ki egy hangos nyögés a torkomon. - Hogy hívnak? - távolodott el tőlem.

   - Selia. És téged? - kérdeztem vissza.

   - Selia? Az meg milyen név? Egyébként Zac. - Hm.. Zac. Tökéletesen illik rá a név.

   - Hány éves vagy? - folytattam a kivallatást.

   - Túl sok kérdés egyszerre. - nevetett fel. - Még a végén megfájdul a fejem. Te?

   - 15. - mondtam ki a korom, mire teljesen lefagyott, olyannyira, hogy talán lélegezni is elfelejtett. Nem tudom mi járhatott a fejében de hevesen rázni kezdte a fejét, mintha rossz gondolatokat akarna kiűzni onnan.

   - Zac? - szólítottam meg, hogy kicsit oldjam a beálló feszültséget.

   - Hm? - emelte rám tekintetét. A 2 barna szempár belefúrta tekintetét az enyémbe aminek következtében az idő megszűnt létezni és csak szemeinek huncut csillogása létezett számomra. Aztán észbe kaptam, hogy arra vár, hogy megszólaljak.

   - Ha már úgyis itt leszünk egy darabig.. Kérdezz-felelek? - vetettem fel a világ legszánalmasabb ötletét. Nem tudtam, mit mondjak de beégni se akartam ezért mondtam. De így csak jobban égettem magam. Zac is lesajnálóan nézett rám.

   - Ha jól gondolom ilyet a házibulikban szoktak a 16 évesek játszani nem? - alázott le azonnal. Nyeltem egy nagyot és megpróbáltam menteni a helyzetemet.

   - Öhm. Emlékeztetnélek, hogy 16 vagyok. - mondtam, ő meg elgondolkodott.

   - Na ide figyelj!! - kezdte. - Ha ezt bárkinek is elmondod agyonlőlek. - fenyegetett mire unottan néztem rá. Ez az "agyonlőlek" a kötőszava.

   - Már megint? - adtam hangot annak, mennyire unom. - Na?

   - Benne vagyok. - kacsintott rám.

   - De bármit lehet kérdezni? - alkudoztam.

   - Jó. Te kezdesz. - közölte. Elgondolkoztam, hogy mit kérdezhetnék. Hogy mi is az ami a legjobban érdekel.

   - Nos, hogy szöktél meg? - tértem a tárgyra. Mintha csak tudta volna, hogy ezt kérdezem szórakozottan megrázta a fejét.

   - Most adjam ki neked? Ez szakmai titok. - húzta az agyamat. Elővettem a megnyerő mosolyomat és úgy döntöttem hízelgek neki egy kicsit.

   - Megtiszteletetés lenne, ha megtudhatnám a titkodat. - azonnal megmosolyogta a kijelentésemet és úgy tett kint aki nagyon gondolkozik.

   - Mit tegyek veled te lány? - sóhajtotta.

   - Válaszolj a kérdésemre. - adtam meg a választ a költői kérdésére.

   - Sokan tartoznak nekem még régebbről. Köztük volt Emett Hanson is. Tudta, hogy nagy bajban lesz ha nem segít. Meg egyébként is voltunk olyan jóban. Sokszor húztam ki a bajból. Voltak összeköttetéseim a börtönben. Olyan emberek akikben volt annyi, hogy segítsenek a másikon. Mindenki csak annyit lát, hogy szörnyetegek vagyunk. Nincsenek érzéseink. De ez nem igaz! Mi is ismerjük a megbánás és a vezeklés gondolatát. Általában ezek mögött a tettek mögött - amikért le lettünk csukva - mélyebb és összetettebb dolgok állnak. De ne térjünk el az eredeti témától. Emett vállalta, hogy segít nekem megszökni. Beöltözött zsarunak és így. - vonta meg a vállát.

   - Miért szöktél meg? - faggattam tovább.

   - Mert. - vett egy nagy levegőt és láttam rajta, hogy érzékenyen érinti a téma. - Halálra ítéltek. Alig volt egy hónapom hátra.

   - Sajnálom. - mondtam alig hallhatóan.

   - Tökmindegy. - vette fel újra az álarcát. - Én kérdezek. - nyögött egy nagyot, és tisztán kivehető volt, hogy semmi kedve kérdezni. - Akkor egy sablon kérdés. Szűz vagy még? - az arcáról olyasmit olvastam le, hogy: "úgyis az vagy de azért megkérdezem".

   - Nem vagyok az. - vágtam rá. Nem tudom miért, hisz nem volt igaz. Nagyon is szűz vagyok még. Talán a bennem fellángoló harag mondatta velem. Nem szeretem ha előre rám ragasztják a jó kislány szerepet. Még ha igaz akkor is. Látszólag meglepte a válaszom mert elkerekedett szemmel nézett rám.

   - Tényleg? - ráncolta össze a szemöldökét.

   - Igen. - bólintottam határozottan.

   - Milyen volt a srác? - kérdezett rá hirtelen.

   - Nos, hát jó. Nagyon.. Jó. - hajtottam le a fejem zavartan.

   - Értem. - próbálta visszatartani a vigyorát.

   - Lehet egy kérdésem? - emeltem rá a tekintetem.

   - Nem. - rázta a fejét hevesen majd elnevette magát.

   - Ugye azt mondtad a tetteitek mögött mindig mélyebb dolog áll. Neked mi volt az okod? - kérdeztem mire elkomorodott és elborult az agya.

   - Nem kell, hogy megismerjük egymást!! Te a túszom vagy! Szóval kuss, mert még egy szó és a belsőségből külsőség lesz! - Elővette a bilincset és erőszakosan rátette a karomra. Egy könny csordult ki a szememből a fájdalomtól. Durván fellökött és kiviharzott a raktárból. Nem tudtam mire vélni a hangulat ingadozásait. Mit is várok? Egy gyilkosról van szó. Bár amit mondott az egészen a szívemig ért. Őt is elítélik mielőtt megismernék. Mint engem. Talán jobban hasonlítunk mint azt bármelyikünk gondolná.

Akármi is az oka annak, hogy gyilkol, annyira fájdalmas az emléke, hogy még a gondolatába is beleborzong. Egy biztos. Bármilyen furcsán is hangzik már nem akarok elszökni. Válaszhatok. Hazamegyek és folytatom a "tökéletes" kis életem és apu árnyékában maradok vagy Zac-kel maradok és életem legnagyobb kalandjában lesz részem, még akkor is ha a vége talán nem Happy End. Én az utóbbi mellett döntöttem. Meg kell ismerjem a srácot. Most talán esélyem nyílik arra, hogy a magam ura legyek. Egy önálló Selia. Igen, ezt kell tennem.

Zac még mindig dühösen ért vissza és idegesen rágyújtott egy szál cigire miközben a falnak támaszkodott. Nem nézett rám. Mintha nem lennék rá méltó. Pár másodperccel később a telefonom kezdett pittyegni a zsebemben. Meg is feledkeztem arról, hogy itt van. Zac ellökte magát a faltól és felém közeledett. Megtapogatott és keze megállt a jobb farzsebemnél. Kivette a telefont és a kijelzőt nézte.

   - Ó, a drága apuci. Nyugtasd meg! - nyomta a fülemhez a telefont a másik kezével meg kést szorított a gyomromhoz.

   - Szia apa. - erőltettem nyugodtságot az hangomba. Szerencsére jól megy az érzelmeim álcázása, hiszem minden nap ezt teszem.

   - Selia hol vagy? Martin azt mondta, hogy elmentél kenyeret venni.

   - Igen, de az egyik barátnőm elhívott magukhoz. Elnézést, hogy nem szóltam. Legközelebb telefonálok. Ígérem.

   - Jól van. - enyhült meg a hangja. - Már ne gyere haza. Veszélyes. Érezd jól magad és viselkedj illően. Jó éjszakát. - kezdett el búcsúzkodni.

   - Jó éjszakát apa. - tettem le a telefont. Zac zsebre vágta a telefont majd végre hozzám szólt.

   - Van bankkártyád? - nézett unottan.

   - Van. A táskámban. - odament és megkereste. Amikor megtalálta a platina kártyámat egy laza mozdulattal kettétörte. Tátott szájjal néztem rá és fájdalmasan lesütöttem a szemem. Szegény kártya. A lelkem egy darabját törte szét - dramatizáltam túl magamban. Persze tudom miért tette. Ha használom le tudják nyomozni hol vagyunk. De akkor is! Zac megdörzsölte a tarkóját és hasra feküdt mellettem. 

   - Aludj. - parancsolt rám. - Hajnalban indulunk.

Ő hamar elaludt én viszont kétségek közt őrlődve forgolódtam. Tudom, hogy nem helyes amit teszek. Ezzel, hogy elfogadtam, hogy Zac-kel megyek fájdalmat okozok Martinnak, aki valamilyen szinten szeret, bár én őt nem. De legfőképp apának. Belegondolni sem merek, hogy mi lesz ha megtudja. Meghasad a szíve. Apa igyekszik a kemény és szigorú bírót játszani a világnak, de belülről nagyon sebezhető.. Anya halála óta. Ha engem is elveszít azt nem éli túl. De nem tehetek mást. Csak így élhetem a saját életem. A szokásos esti gondolat menetemet a mellettem lévő fiú szakította félbe, aki verejtékben úszva kiabált.

   - Zac. Zac. Zac!! - ébresztgettem, mire ő felült és maga elé meredve ült. - Mi a baj?

   - Semmi. - felelte szűkszavúan. Még mindig mérges volt rám ami keserűséggel töltött meg. Nem tettem semmi olyat, ami annyira szörnyű lett volna, hogy így reagáljon. Zac fájdalmasan felszisszent feltehetőleg a sajgó hátsófele miatt.

   - Mutasd! Hadd segítsek. - suttogtam halkan. Tényleg segíteni akartam neki.

   - Nem kell a segítséged! - fordult meg, de megint összeszorította a fogát a fájdalomtól. - Jó. De ne gondold azt, hogy ettől megváltozik bármi is! - szorította meg a csuklómat, ami égető érzést vont maga után. Leszedte rólam a bilincset én pedig elővettem a szatyorból a gyógyszereket.

   - Vedd le a gatyád! - utasítottam. Ő nem volt valami szégyenlős típus tehát azonnal megtette, de engem elöntött a pír. Nem tagadom, hogy mennyire nagyon zavarban voltam. Gyorsan megcsináltam, amit kellett és zavartan elkaptam a fejem.  - Még egy darabig fájni fog, de begyógyul.

Zac tudomást sem vett rólam, csak visszafeküdt és azon nyomban el is aludt. Semmi köszönöm vagy egy mosoly. Úgy néz ki a jó modor nem a legfőbb tulajdonsága. Nem is baj. Ahogy elnéztem az alvó srácot, ahogy békésen szuszog, a szempillái néha megremegnek és hevesebben kezd verni a szívem. A borostás arca még szexibb külsőt varázsol neki. A tetoválásai meg egyszerűen magukkal ragadnak. Kaland kellett? Megkaptam. És nem csak ezt. Hanem egy olyan fiút is amilyen az álmaimban szerepelt. Egy vad, veszélyes és szenvedélyes srácot.

Egy kéz ragadta meg a derekam és rántott le az ágyra. Odaszorított és hevesen megcsókolt. Nyelvével kérés nélkül bebocsátást nyert. Lassan, érzékien csókolt meg, majd áttért a nyakam kényeztetésére. Zac lassan felült és lehúzta magáról a pólóját. Megbabonázva néztem tökéletes testének vonalait. Fordítottam a helyzeten és megcsókoltam. Úgy csókoltuk egymást, mintha miénk lett volna az egész világ. A tűz szétáradt a testemben és kizártam a külvilágot. Zac maga alá gyűrt és a fülem mögötti érzékeny pontot kezdte kényeztetni. Aprókat nyögtem, mire ő elvigyorodott. Egyre lejjebb haladt a testemen és megállapodott a hasamon. Nem időzött el sokat, hanem lejjebb és lejjebb csókolt, míg el nem ért az érzékeny pontomig-----

   - Csipkerózsika! - rázogatott Zac. Csak egy álom volt. Egy felettébb különös álom. Gyakran álmodom ilyeneket, de ezúttal Zac is csatlakozott. Ezt nem tudom elhinni. Miért álmodom ilyeneket? Nem vagyok teljesen épelméjű.. Zavartan az említettre néztem ő meg unottan közölte, hogy készüljek mert 5 perc és indulunk. Az épületen belül még sötétség uralkodott, egyedül a réseken beszűrődő fény.

   - Van itt valahol egy fürdőszoba? - kérdeztem reménykedve.

   - Hogyne. Pedikűr szalon is. - nézett rám lesajnálóan. - Így is csini a pofid de gyere mert még most le kell lépnünk. - játszotta meg magát. Nem értettem miért. Mivel a bilincset elfelejtette visszatenni viszonylag könnyen feltápászkodtam. Már amennyire a sajgó csuklóm megengedte. Kíváncsi lettem volna, hogy lenyugodott-e, de nem mertem megkérdezni. Ahogy látom heves vérmérsékletű és felettébb veszélyes. Pedig azt is megkérdeztem volna tőle, hogy mit tart a táskájában. Noha gyermekkoromban megtanítottak rá, hogy ne üssem bele az orrom abba, ami nem az én dolgom, de ember vagyok és a velem született tulajdonságok között a kíváncsiság is helyet foglalt.. A lényeg az, hogy nem kérdeztem meg. Helyette csendben elindultam utána. Mielőtt kiléptünk volna a nehéz vasajtón Zac körülnézett, hogy tiszta-e a levegő. Aztán mintha villám csapott volna le az égből hátrafordult és újra rátette a bilincset a kezemre. Kezdem unni. Miért nem érti meg, hogy nem akarok elszökni?! Megragadta a karomat és elkezdett maga után húzni a csendes utcán. A ködtől alig lehetett látni és harmatcseppek borítottak mindent. A nap felkelőben volt, és az ég vörös-sárga- lila és rózsaszínben pompázott. Még sosem keltem olyan korán, hogy lássam ezt a káprázatos természeti csodát. Fantasztikus látvány. Zac is elbambult egy pillanatra és a napra emelte a tekintetét, mintha csak a nap sugaraiból merítene energiát, hogy átvészelhesse az elkövetkezendő próbákat. Becsukta a szemét, de abban a pillanatban ki is nyitotta és futásnak eredt. A karomnál fogva ráncigált diktálva a futás ütemét. 2 utcányi loholás után egy rendőr autót vettünk észre a sarkon, így irányt változtattunk és egy másik utcánál próbálkoztunk. Ott is vagy 4 rendőr támaszkodott a kocsinak és beszélgettek. Elbújtunk egy fal mögé, ami eltakart minket. Tisztán hallottam miről beszélnek a rendőrök. Tegnap meghalt egy férfi és az elkövető Zac Danton hírhedt sorozagyilkos. Az a Zac akivel tőlük 3 méterre állok. Zac elvesztette a türelmét és megint megfordult. A következő utcában már szerencsésebbek voltunk. Csak egy rendőr figyelte a területet. Már fordultam is vissza, hogy keressünk egy másik utcát, de Zac a kényelmesebb utat választotta. Előhúzta a fegyverét és rálőtt a férfira. Be kellett fognom a szám, hogy ne sikítsak egy nagyot. Teljesen lesokkolt a látvány. A fogvatartóm mit sem törődve az állapotommal még gyorsabbra vette a tempót. Egy kávézó előtt állt meg és egy kulcsot húzott elő a zsebéből. Csak akkor vettem észre, hogy egy motor is van a közelünkben. Zac ráült a motorra és sokat sejtetően rám nézett. Tudtam mit akar. Felültem a háta mögé és jó szorosan átkaroltam. Elfordította a kulcsot és elindultunk. Eleinte féltem, de aztán a mámor teljesen elborította az agyam. Éreztem, hogy szabad vagyok. Hogy nincsenek határok és enyém a világ. Bármit megtehetek amit csak szeretnék. Becsuktam a szemem és addig élveztem a pillanatot, amíg szirénák hangja nem rázott ki a gondolataimból.

   - A picsába. - kiabálta Zac és előnyúlt a fegyveréért. A mámort leváltotta a rémület és reszketve kapaszkodtam még jobban Zac-be. Gázt adott a motornak és sikerült lehagynunk a rendőröket. De mindketten tudtuk, hogy ez csak időleges és a rendszámot is megjegyezték. Megint egy sikátorban kötöttünk ki. Úgy tűnik ez már egy bevált hely lett. Zac letette a motort és maga után húzva egy újabb régi gyárba vezetett. Megint. Nem is tudtam, hogy ennyi elhagyatott épület van Phonex-ben. Felmentünk a lépcsőn a legfölső emeletre és egy eldugott sarokban húzódott meg. Zac egy kést szorított a torkomhoz.

   - Apuci már biztosan értesült róla, hogy a kicsi lányát elrabolták. Valószínű keres. Semmilyen kis játékot nem űzhetsz mert ha meg is szöksz megtalállak. És megöllek. Érted? - nézett a szemembe.

   - Nem félek tőled. - álltam a tekintetét.

   - Pedig jobban tennéd. - szorította erősebben a kést.

   - Ha megakarnál ölni rég megtetted volna. Ismerd be, hogy nem akarsz megölni. - szembesítettem a tényekkel.

   - Miért ne akarnálak? Azt hiszed annyira ismersz? Fogalmad sincs róla mennyire veszélyes vagyok. - suttogta.

   - Jó emberismerő vagyok. Téged is egy-kettőre megfejttettelek. Mutatod a kemény rosszfiút, de belül ugyanolyan vagy mint én. Sebezhető. Vannak érzéseid és belül igenis egy jó ember vagy, aki rossz döntéseket hoz. Eszed ágában sincs megölni mert kellek neked. - fejtettem ki neki a gondolataimat róla.

   - Én is kivesézzelek? - mért végig.

   - Igen. - bólintottam.

   - Apuci tökéletes kislánya aki bárkit és bármit megkap amit szeretne. Félsz mindentől és mindenkitől, tökéletes a kényelmes kis életed és korlátolt vagy. Nem mersz kockáztatni. - minden egyes szava szíven ütött. Még senki sem mondott ilyet nekem. Gyűlölöm ha ezt gondolják rólam. Eszembe jutott valami.

Gyerünk Selia! Bizonyítsd be, hogy nem vagy korlátolt! Engedd el magad.. Szegd meg a szabályokat! Csak így szabadulhatsz meg a falaktól amik köréd épültek!!

  - Bebizonyítsam az ellenkezőjét? - kérdeztem minden bátorságom összeszedve.

   - Bizonyítsd. - vonta fel Zac a szemöldökét. Remegő kezekkel toltam el a nyakamtól a kést és fontam a karom a nyaka köré. Lassan közelebb hajoltam hozzá és ajkam az övére tapasztottam. Meglepődött de viszonozta a csókot. Beleharapott az alsó ajkamba mire nyögtem egyet. Megemelt a fenekemnél fogva és még jobban elmélyítette az így is szenvedélyes csókunkat. Ő is és is hevesebben vettük a levegőt. A tűz amit eddig nem engedtem kiszabadulni a lelkemből most utat tört magának és mint ezer pillangó repült szabadjára...