5. fejezet - Gyógyíthatatlan sebek

Sziasztok!
Itt a fejezet (bár nem értem miért írom le mindig amikor látjátok). Remélem nem lett túl lapos mert hát.. a nagy meleg miatt nem igazán volt erőm írni. Örülök, hogy ezt a fejezetet sikerült megírnom. Na mindegy nem is szaporítom a szót. Itt a fejezet:)) Ez most kicsit eltér a történettől, mert inkább Zac múltjába nyerhettek betekintést.

A szereplők oldalt frissítettem és tettem idézeteket amik jobban jellemzik az adott szereplőt. Így talán jobban betekintést nyertek a hőseink életébe.

Puszi, Vanessa

Zac szemszöge

Össze vagyok zavarodva. Meglep, hogy Selia ennyire fel tudott dühíteni. Gyermekkorom óta egy nyugodt vérmérsékletű ember voltam. Senki és semmi nem tudott felidegesíteni egy emberen kívül.. Az ikertestvérem Rahim egyetlen szavával képes volt kihozni a sodromból, olyan szinten, hogy törni és zúzni is képes voltam. Viszont ő állt hozzám a legközelebb. Belelátott a lelkem legmélyébe és hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Nem mintha a vidámságot kérni kellett volna tőlem. Állandóan jó kedvem volt. Segítettem ahol csak kellett és rengeteget imádkoztam. (Egy igen vallásos pakisztáni családba születtem.) Mindenkit szerettem akit csak ismertem és egyetlen rossz érzés sem volt a lelkemben. Mindet kiűztem onnan, hogy csak a jó dolgoknak hagyjak helyet. Ettől függetlenül világméretű bajkeverő voltam, mint minden gyerek. Apám szerint nem voltam életrevaló. Azt mondta, hogy a fellegekben járok és képtelen vagyok reálisan nézni a világot. Igaz nem voltam szokványos kisfiú. Anya viszont büszke volt rám. "Egy angyalt neveltem.. Egy melegszívű és végtelenül csodálatos angyalt.." - mondogatta mindig. Én erre mindig csak mosolyogtam és nagyokat pislogtam. Aztán jöttek a gondok. Rahim beteg lett és nekünk nem volt pénzünk az ellátására. Apám egyszerű vasutas volt, anyám pedig otthon volt velünk. A bátyám elvett egy gazdag lány és elköltöztek. Azóta nem is láttuk. Egyedül maradtunk. Apát felemésztette a keserűség. Állandóan dolgozott, amikor pedig otthon volt akkor is ordított. De sosem ütött meg. Egyikünket sem.
Anya erősnek mutatta magát, de éjjelenként hallottam, ahogy a konyhában sír. (Kicsi lakásban laktunk, így mind a nappaliban aludtunk.) Még gyerek voltam, nagyon kis gyerek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi folyik körülöttem. Először azt hittem Rahim csak megfázott.. De egyik este hallottam, amint a szüleim arról beszélgetnek, hogy maximum 2 hónapja van hátra. Meg fog halni. A világ ott és akkor megszűnt körülöttem és nem hittem el amit hallok. Az én testvérem, az én Rahimom meg fog halni.
Egyre rosszabb lett a sorunk. Rahim egészsége egyre csak romlott, míg végül a fekvésen kívül másra képtelen volt. De én végig ott voltam mellette. Fogtam  a kezét beszéltem hozzá. 11 évesek voltunk amikor meghalt. A születésnapunk volt.

Január 24.-e volt. Multan-ban a tél a tetőfokára hágott és mindent beborított a jég. Kivételes volt, hiszen Multan-ban évek óta enyhék a telek. Takarókkal próbáltuk óvni magunk a fagy ellen. A mínusz fokok a házban is érzékelhetők voltak, mivel fűtés az nem volt. A falon lógó apró hőmérő "-1 fokot" mutatott. feljebb húztam a leheletvékony takarót magamon összeszorítottam a fogam. Ekkor vacogás félreérthetetlen hangját hallottam magam mögül. Átnéztem a vállam mögött és a testvérem vékony alakját pillantottam meg. A betegség miatt sokat fogyott és a színe is elment. Most reszketett és lila szája bizonyította, hogy nem bírja sokáig gyenge szervezete a hideget. Remegő kezekkel vettem le magamról az egyetlen - meleget biztosító - tárgyat és ugyancsak reszketve terítettem rá Rahimra. Tudtam, hogy sokat nem segít, de legalább kicsit enyhíthetek a szenvedésein. Vacogva feküdtem vissza és mozgattam a végtagjaimat, amit immár semmi sem védett. Kezemmel a karom dörzsölgettem és lehunytam a szemem. Egyre álmosabb lettem és egyre kevésbé érzékeltem a hideget. Lecsukódott a szemem és behódoltam az álmok adta megváltásnak...
   - Salim! Salim.. - hallottam valahol anyám kétségbeesett hangját. Hosszú percekbe telt, mire rájöttem, hogy felettem térdel és úgy szólongat. A szememre mintha nehéz ólomsúlyok ereszkedtek volna le. Nehézkesen, de végül sikerült kinyitnom. Nagyokat pislogtam és megláttam anyám megkönnyebbül arcát. - Kisfiam. Édes kisfiam.. - ölelt szorosan magához. - Azt hittem.. Hol a takaród? Meg is fagyhattál volna.
   - Rahim fázott. - pislogtam nagyokat.
   - Annyira büszke vagyok rád. - suttogta és csókot nyomott a picike arcomra. - Na milyen nap van ma?
   - Milyen? - ültem fel az ágyban. Anya elvette az asztalon lévő bögrét és a kezembe nyomta. A testem hálásan fogadta be a forró tejet, amit anyu készített.
   - Boldog szülinapot édesem! - húzott elő a háta mögül egy kis dobozkát, engem meg elfogott a rémület. Nem vehetett nekem semmit. Azt nem engedhettem. - Ez a kettőtök ajándéka Rahimmal. Nem sok, de nem minden  nap lesz 11 éves az ember. - gyülekeztek könnyek a szemében. Meg akartam mondani neki, hogy nem számít van-e ajándék vagy sem. De végül nem mondtam. Némán felálltam az ágyról és megmozgattam fagyott végtagjaimat. Kicsit zsibbadtam, de azért biztos lábakon mentem oda a kanapén fekvő öcsémhez és ültem le mellé az ágyra.
   - Nézd mit kaptunk öcskös. - vigyorogtam rá és meglóbáltam előtte a dobozkát. Féloldalasan elmosolyodott ami azt jelentette örül az ajándéknak. - Mit mondasz? Kibontsuk?  - kérdeztem, mire aprót bólintott. Lassan felemeltem a tetejét és szemügyre vettem a tartalmát. 2 bőrkarkötő ezzel a felirattal: ایک ساتھ. Ez urdu nyelven van és azt jelenti együtt. Őszinte áhítattal emeltem ki a dobozból és mutattam meg Rahimnak, akinek csillogott a szeme. Megfogtam elgémberedett karját és óvatosan rákötöttem a kezére, majd a sajátomra. 
   - Látod? Mi mindig testvérek leszünk. Ebben az életben is és a következőben is.  - mosolyogtam rá. 
   - Salim! - kiabált nekem anya a konyhából. Még egyszer ránéztem mosolygó testvéremre aztán kisiettem a konyhába. Anya megkért, hogy vigyem ki a szemetet, mert neki főznie kell. Vidáman fütyörészve fogtam meg a teli zacskót és futottam ki. Köszöntem a szomszédoknak és segítettem az öreg Jameel bácsinak behordani a csomagjait a házba. Körülbelül 10 perc múlva amikor bementem a nappali felé vettem az irányt. Már akkor volt valami rossz előérzetem, amit elhessegettem magamban. És itt minden összefolyt. Beléptem a nappaliba és megláttam Rahim testét a földön heverve. A szeme csukva volt és kinyújtott karja ernyedten hevert. Kétségbeesetten szaladtam oda és térdeltem fölé. 
   - Rahim!! Rahim! - rázogattam, de nem mozdult. - Anyaaa!! Apaaa!! - ordítottam nekik, mire anya a konyhából, apa meg a mosdóból szaladt rögtön a nappaliba. Amikor meglátták Rahimot anya felsikoltott, apa pedig sokkot kapott és megállt a nappali közepén a fia élettelen testét bámulva.
Anya térdrerogyott és az ölébe kapta az öcsémet. 
   - Kicsim. Kicsim. - zokogott Rahim nyakába temetve az arcát. 
   - Rahim! - kiabáltam és kitört belőlem a zokogás. - Öcsikém!
   - Gyere ki. - fogott meg valaki a vállamnál fogva. A szomszéd nő volt az aki gondolom meghallotta a kiáltozást, így bejött megnézni mi folyik itt.
   - Nem megyek! - téptem ki magam a szorításából, de ő csak azért is megfogott és kivitt a házból. Így utólag belátom, hogy csak a nagyobb sokktól akart megvédeni, de akkor egy boszorkánynak láttam. Leborultam a földre és keservesen sírni kezdtem. Bizonyára azért volt a teste a földön, mert szólni akart valakinek, hogy baj van! Mert nem volt ott senki mellette. Nekem kellett volna ott lennem. De nem! Én inkább segítettem anyának és a szomszéd bácsinak! Nem fogtam a kezét és nem voltam vele.. Pedig megígértem neki.
   - Az én hibám volt. - suttogtam magam elé, miközben sós könnyek áztatták el az arcom.

A temetésre sem volt pénzünk, így szégyen, nem szégyen kéregetnünk kellett az ismerősöktől. Alig vettek részt páran a temetésen. Szűk körben szerettük volna. Én egész idő alatt egy szót sem szóltam. Képtelen voltam.. Hónapokig hallgattam, amivel kikészítettem a szüleimet. Aggódtak, hogy komoly károsodás maradt az agyamban. És talán tényleg maradt. Még most is magamat okolom. Ha ott lettem volna, talán ez nem történik meg.
Onnantól kezdve viszont minden megváltozott. Anya nem zárkózott magába, hanem még inkább megerősödött és attól fogva ő is dolgozott. Apával próbáltak annyi pénzt összeszedni, amennyi elég ahhoz, hogy új életet kezdhessünk. Ezenkívül több időt szenteltek nekem és iskolába is beírattak, feláldozva a megtakarított pénzüket. 4 évig rendesen be is jártam de aztán...15 éves koromban ÉN változtam meg. Egyre kevesebbet, majd egyáltalán nem jártam be és hatalmas balhékba keveredtem. Inni kezdtem és lányokat szedtem fel egy-egy éjszakára, ami Pakisztánban az egyik főbűn. Beszereztem egy fegyvert is, amit bár nem használtam soha, mindig magamnál tartottam.  Anya és apa elszörnyedve nézték, hogy mi lett belőlem és akárhányszor megpróbáltak tenni ellene még inkább lázadtam. Aztán a szüleim azt a döntést hozták, hogy ideje elköltözni. 5 év alatt sikerült összegyűjteniük a pénzt arra, hogy Amerikába menjünk. Összeszedtük a holmink és egyenesen Phoenix-be indultunk. Részlet fizetésre vettünk egy kis lakást, ami egy nappaliból, egy konyhából és egy fürdőszobából állt, akárcsak odahaza Pakisztánban. Természetesen most sem jártam be az iskolába, pedig a szüleim betegre dolgozták magukat, hogy megszerezzék a tandíjra valót.
Gyűlöltem minden egyes napot Amerikában. Lenéztek minket a származásunk miatt és amiatt, hogy alig beszéltük a nyelvet. Amikor megérkeztünk rohamos tempóban tanulgattuk a könyvekből a nyelvet. Egyedül apa tudott valamennyire már régebbről. De mindegy volt. Így is tudták, hogy "mások" vagyunk. Az utcán beszólogattak és a vallásomra is kitértek. Na, nem mintha érdekelt volna. Leszartam mások véleményét. Igazából mindent leszartam. Senkinek sem Salimként mutatkoztam be, hanem Zac-ként. Elvégre a szüleimen kívül egyébként is mindenki Zacnek hívott.
Egy nap viszont máshogy alakult mint a többi. Anya és apa korán elmentek vásárolni, amit én egy biccentéssel le is reagáltam. Igazából örültem, hogy végre egyedül lehetek egy kicsit. De amikor este sem voltak otthon kezdtem megijedni. Idő volt, így elindultam a szokásos bandához, akikkel az éjszakákat töltöm. Zsebrevágott kézzel sétáltam a sötét utcán amikor egy sikátorban fekvő alakokat láttam meg. Megindultam feléjük, hogy megnézzem kik. És Ők voltak. Ott feküdtek a szüleim, körülöttük hatalmas vértócsa. A lábaim felmondták a szolgálatot és tehetetlenül rogytam a földre. Senkim sem maradt. Az öcsém meghalt, a szüleim meggyilkolták, a bátyám pedig kitudja hol van. Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Az egész testemben remegem és életemben másodjára tört rám a zokogás. Nem szívesen hagytam őket ott, de el kellett mennem hívni a rendőrséget.
És itt jött el az a pont, hogy tényleg elborult az agyam. Az első utam a hivatalba vezetett, ahol végleg átírattam a nevem Zacnek, majd eladtam a házat, aminek a részleti díját 3 hónapja fizettük ki végleg. Beköltöztem a banda "tömegszállására" és az összes értéktárgyunk (már ha azt annak lehet nevezni) eladtam. A pénzből vettem illegálisan egy pisztoly a másik helyett amit Pakisztánban kellett hagynom és a bosszút tervezgettem. Kiöltem magamból az érzéseket és új ember lettem. Név szerint Zac Denton. Ugyanis Salim Denton meghalt azon a napon, Január 24.-én.
Egy dolog volt, ami örömet okozott. A gyilkolás. Azt akartam, hogy más emberek is érezzék azt a fájdalmat, amit én éreztem aznap amikor a szüleim elvették tőlem. Így én is elvettem tőlük a szeretteiket. Nem válogattam. Nő, férfi, idős, fiatal, aki a kezem ügyére akadt mind megöltem. Kivéve a gyerekeket. de nem volt elég. 27 embert öltem meg mielőtt lesitteltek és ezért minden nap bűnhődök. A lelkiismeretem nem hagy nyugodni. A tudat, hogy egy szörnyeteg vagyok mardos belülről. És ez lett belőlem.. A melegszívű és tisztalelkű Salim Dentonból, egy gonosz és kegyetlen Zac Denton lett. Egy szívtelen ember akinek nincsenek érzései, mert kiölték belőle...

4. fejezet - Húzz engem a pokolba

Sziasztok!
Újra itt vagyok friss fejezettel. Őszíntén sajnálom a késést igyekszem hogy ilyen többé ne legyen. Annak, hogy ennyit késtem különböző okai vannak, amit nem szeretnék most taglalani.. Nem keresek mentségeket de nagyon sajnálom. Remélem továbbra is olvasni fogtok, mert sok meglepetést tartogatok számotokra..:)))
Amint azt majd olvashatjátok ez a fejezet nem igazán lesz vidám inkább sokkoló, de nem ez jellemzi majd a teljes blogot!:)

Puszi: Vanessa

Selia szemszöge

Hirtelen tompa ütést éreztem majd éles fájdalom hasított a vállamba, amitől ordítanom kellett. Behunytam a szemem és másik kezemet rászorítottam a vállamra amiből immár vörös vér csordogált. Összeszorítottam a fogam és erőtlenül hanyatlottam a földre. Nem a vállam miatti fájdalom miatt, hanem a lelkem fojtogató keserűsége végett. Rám lőtt. Zac rám lőtt. Tudtam, vagyis inkább sejtettem, hogy mikre képes de azt hittem belül más. Hogy ez a külső csak egy maszk, hogy elriasszon maga mellől mindenkit. Tévedtem. Ez nem álruha. A taszító erő ami Zacből jön az maga Zac. És én.. Azt hiszem félek tőle. Legalábbis most már igen. A korábban elhangzott szavaim mintha csak felelőtlenül a felszínre tört meggondolatlan szavak lettek volna. Egy KISLÁNY szavai. Mert ezzel a viselkedéssel csak ennyit bizonyítok. Hogy éretlen vagyok. Elrabolt egy bűnöző és én csak arra gondoltam, hogy most végre kitörhetek az életemből? Amivel mi is a baj? Vegyük csak számon.. Semmi! SEMMI AZ ÉG VILÁGON! Apa próbál mindent megadni nekem én meg csak nyafogok folyton. Pedig mindenem megvan. Tálcán kínálják nekem a tökéletes jövőt. De ennek most vége. Itt vagyok a sivatag közepén egy sorozat gyilkossal, a vállamból ömlik a vér és rettegek. A halál pusztító gondolata körülölelte az elmémet. Nem sírok! Főleg nem egy ilyen ember miatt. 8 éves korom óta nem jött könnycsepp az arcomra.
Összeszorítottam a szemem, olyannyira, hogy kis csillagokat láttam. Szaporábban vettem a levegőt és megpróbáltam nem ordítani a fájdalomtól.
Zac lassan leengedte a pisztolyt a kezével együtt és mélyen ülő barna szemét rám emelte. Élesen beszívta a levegőt és tett egy lépést felém.
   - Ne gyere a közelembe! - sziszegtem a fogaim között. Mint aki meg sem hallotta lépett egy újabbat. - Menj a közelemből te vadállat! - ordítottam most már reszketve. Zac dühösen sóhajtott egyet és megindult felém. Megremegtek a térdeim és az ereimben megfagyott a vér. Hátra felé kezdtem mászni a földön és azon gondolkoztam, hogy van az az ima amit az emberek a halálul előtt szoktak elmondani.. Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes... 
Miközben hátrafelé másztam észre sem vettem, hogy kövek vannak alattam. Hirtelen megbotlottam és egy ezredmásodperc alatt terültem el a földön. A karomon a szétnyílt sebbe kövek mentek bele és vágták a bőröm alatt megbújó húst. Nem tudom sikítottam vagy ordítottam-e.. Abban a pillanatban a fájdalmon kívül nem létezett más. Zac egy mélyről jövő sóhajt hallatott és mire feleszméltem már előttem térdelt. Gyengéden megfogta a karomat és megnézte a piszkos, véres sebet. Ellenkeztem volna, de minden erőm elhagyott. Nem értettem Zac viselkedését sem.. Lelőtt és most segít? Valószínűleg agybeteg a srác. Vagy egyszerűen pszichopata. Az is lehet, hogy a kettő egyszerre.
   - Húzz innen! - kiabáltam kikelve magamból. Soha senkivel nem beszéltem így, de azt hiszem egy ilyen helyzetben senki sem róhatja ezt fel nekem. Zac elvette a kezét a sebemről és hitetlenül nézett rám. Egy villám gyors mozdulattal felállt és hol a véres kezére, hol a pisztolyra meredt. Arca eltorzult és ha nem csak a szemem játszott velem határozottan állíthatom, hogy vicsorgott.
   - Legközelebb majd megtanulod befogni a szádat! - sziszegte és zsebrevágta a fegyvert. Erőteljesen megdörzsölte az arcát és válogatott, finomnak éppen nem mondható szavak kíséretében megint megindult felém. Próbáltam mozdulni, de nem volt erőm. A szemem félig lecsukódott és a fájdalom is kezdett megszűnni. Ahogy minden más is.
   - Mit akarsz? - suttogtam szinte hangtalanul.
   - Segíteni. Nem igen érsz nekem semmit holtan. - közölte miközben leguggolt és kezébe vette a karomat, ami már elvesztette bronzbarna színét és a bőröm a vastag vérréteg alatt hófehérre váltott.A vállam és a hajam is tapadt a vértől. Más esetben nyafogtam volna érte, ám most inkább azért aggódtam, hogy a hajam ne száradjon bele a sebbe a vállamon, mert nem épp a legkellemesebb érzés kivenni utána onnan. Óvatosan elengedte a karom és villám sebességgel felállt. Lehúzta magáról az övet és a karomra tekerte. Egyszerre csak éles szorítást és nyilaló fájdalmat éreztem a karomban.
   - Na ez egy darabig megállítja a vérzést, de a golyó benn van. Keresünk egy helyet ahol tűzet gyújthatok és kivehetem. Nem lesz kellemes. Arról nem is beszélve, hogy fertőtleníteni kell.. Nos.. Az sem lesz kellemes. - húzott fel a földről a másik karomnál fogva. - A lábad, ha jól látom nem sérült tehát gyalogolni tudsz. Gyerünk! - mordult rám. Erőt vettem magamon és felálltam, de amint ezt megtettem szédülés fogott el. Nem csoda, hisz vért is vesztettem és a seb is kezd elfertőződni. Az alsó ajkamba haraptam és hirtelen érezni kezdtem a vér sós ízét a számban. A fájdalom némileg észhez térített és csendben szemügyre vettem az elém táruló csodás kilátást. A sivatag mint az arany ragyogott és ahogy a nap rávetette nehéz sugarait a fény ezer csíkban szállt le a horizonton. Valahogy úgy tűnt mintha az útnak sose lenne vége. A tiszta kék ég gyémántszerűen fonta körbe a mindenséget és felhők selyemszalagjai választották szét. A levegő fülledt tisztasága már-már fullasztó hatást keltett és a forróság átjárt mindent.
Egy ezredmásodpercbe telt mire rájöttem milyen meleg is van. A hajam véres és izzadt csomókban tapadt össze, ahogy a testem többi része is. Napok óta nem volt alkalmam megfürödni és fogat mosni amitől hányingerem lett. A gyomrom morogni kezdett és a szám szárazabb volt mint a sivatag amin átvágtunk. Jobbnak láttam, ha nem gondolok arra mennyire pocsékul is nézhetek ki. Még jó, hogy apa és a barátaim nem látnak így.
Órákig gyalogoltunk, mire dél lett és a forróság tetőfokára hágott. Izzadságcseppek folytak le a homlokomról és reszketni kezdtem. Fáztam. (Nem mondanám, hogy ez természetes 40 fokban.) A seb és a környéke pedig égett. Nem tudtam mi lehet ez, de bármi is, biztos, hogy súlyosbodni fog... Az út csak nem akart megszűnni és ha nem látom a távolban a kanyargó betonutat, azt hittem volna, hogy a civilizáció megszűnik létezni. A hangulatot tetézte, hogy Zac egy árva szót sem szólt hozzám csak húzott az épp karomnál fogva. Lelőtt és még ő dühös? Egyre jobban gyűlölöm! A bilincs természetesen még mindig rajtam volt és valahogy most jobban szorított.
   - Zac.. - suttogtam olyan halkan, hogy az is kétséges, hogy meghallotta. - Zac..
   - Mi van? - kérdezte felém sem nézve.
   - Nagyon szorít a bilincs. - jegyeztem meg erőtlenül, szinte sóvárogva.
   - Azért mert még új. Ha sokáig hordod kitágul. - "oktatott ki" szórakozottan.
   - Nem vagy vicces Denton! - próbáltam annyira mérgesnek látszani, amennyire az állapotom engedte.
   - Nem? Pedig szinte teljesen biztos voltam benne. - ciccegett sértődötten.
   - Te hülye vagy! - nyögtem ki nagy nehezen.
   - Elszomorít, hogy ezt gondolod rólam. Én nem tartalak téged hülyének akkor sem ha ezzel a véleményemmel egyedül vagyok. - vonta meg a válát, bennem meg felment a pumpa.
   - Te semmit sem tudsz komolyan venni? - suttogtam(?).
   - Nem nagyon. Figyelj. Az élet egy buli. Csak te a tilólistán vagy. - mosolygott rám "kedvesen".
   - Seggfej. Tátom téged is jól megneveltek. - dünnyögtem az orrom alatt. Zac sóhajtva megfordult és vidáman a szemembe nézett. A pár órával ezelőtti dühös Zacnek nyoma sem volt.
   - Nézd virágom. Aki jó nevelést kap abból jó gyerek lesz. Aki rossz nevelést kap, abból meg jó fej. - tárta szét a karját. - Ezért vagyok én jó fej, és ezért vagy te.. Nos.. Khm.. Ilyen befásult, besavanyodott. - röhögött, de egy pillanattal később már a gondterheltnek és ijedtnek látszott a tekintete. - Úramisten! - indult vissza felém és két kezébe vette az arcomat. Ahol hozzáért az érdes keze a bőrömhöz, ott apró lángnyelvek indultak útra és égett a bőröm. Minden egyes érintése fájt.
   - Vörös a fejed és az egész arcod hámlik. Tűz forró vagy. - suttogta, nagy tenyerével a homlokomon. Megérintettem az arcom és sok kicsi, vékony bőr darab maradt a tenyeremben. Hirtelen elfogott a rémület és a hányinger. Zac óvatosan félresöpörte a hajam a vállamról és láttam rajta, hogy nem sok kell neki, hogy főbe lője saját magát. Aztán minden felgyorsult és szépen lassan elhomályosodott. Hallottam, hogy Zac arról magyaráz, hogy mivel órákig gyalogoltunk napszúrást kaptam (nem is kicsit) és még a vállamról is mondott valamit, de aztán elnyelt a sötétség.

Kinyitottam a szemem, de nem szűnt meg a sötét. Nem láttam mást csak a feketeséget és éreztem a testemben végigfutó apró remegést. Akárhol is voltam, nem jó helyen. Felültem és megpróbáltam tapogatózni. A föld lucskos volt és bűzlött a savanyúság és a rezes hatás szagától. A kezemmel véletlenül beletenyereltem a földbe. Valami folyadék ragadt a kezemre. Egy kósza pillanatra felülkerekedett a szomjúság és a számhoz emeltem a víznek hitt dolgot. Amint az ajkamhoz ért sós ízt éreztem a számban. Ismerős volt ez a különös ízvilág, de nem tudtam hová tenni. Még sosem ittam ilyet régebben. Hirtelen a gyomrom émelyegni kezdett és felfelé kezdtem öklendezni a nemrég lenyelt folyadékot. Ebben a másodpercben felkapcsolódtak a villanyok, ezzel félhomályt varázsolva a helyiségbe. Lenéztem a padlóra és sikítottam egyet. Vörös folyadék borította a földet, a kezem és az arcom is. Már felismertem az ízt a számban. Vér. A hányinger felerősödött és úgy éreztem ott helyben elhányom magam. Hiába akartam nem bírtam felállni. Valami láthatatlan erő ott tartott a vértől lucskos talajon. Egy furcsa hang ütötte meg a fejem. Mintha egy kígyó sziszegett volna. Aztán hangok is csatlakoztak hozzá. Ide-oda kapkodtam a fejem, de nem láttam semmit. A testem ívben megfeszült.. Nem tudtam mire számítsak. Hirtelen megjelent egy alak a távolban. Fekete volt mint az éjszaka. Hátából angyal szerű szárnyak álltak ki, azzal a különbséggel, hogy teljesen feketék voltak. Akárcsak a köpeny, aminek csuklyáját a fejére húzta. Nem is nagyon bántam, hogy nem láttam az arcát. 
Amint az idegen belépett a terembe megfagyott a levegő. Lassú léptekkel közeledett felém és valami megcsillant a markában. Szaporábban vettem a levegőt és újra megpróbáltam felállni, de a testem megint cserben hagyott. Ahogy az idegen közelebb ért észrevettem, hogy a tárgy amit magánál tartott egy tőr volt, csillogó markolattal. Vékony penge volt és gyémántok borították a közepét. 
Az ismeretlen ebben a pillanatban lerántotta a fejéről a csuklyát és megláttam markáns arcának vonalát és az ismerős hollófekete hajat. Zac fagyosan nézett le rám, majd egy könnyed mozdulattal leguggolt, hogy egy vonalba kerülhessünk. Zac volt az, de valahogy mégse. A szeme most a szokásos csokibarna helyett sárga kígyószem volt és nyelve helyén is egy kígyó nyelve nyújtózkodott felém. Közelebb hajolt és sziszegő hangon suttogott a fülembe.
   - A halál, a legnagyobb kaland kezdete. - mondta és miközben beszélt éreztem a bőrömön nyálkás kígyónyelvét. Ezután mélyen a szemembe nézett és elvigyorodott. Ez a fajta vigyor akár a halál előjele is lehetett volna. Vérfagyasztó volt. Megfogta a tenyerem és lassan betűket vágott a bele. Z.D. Mint Zac Denton. Visszafojtottam a lélegzetem és Zac arcára néztem. Ő óvatosan elmosolyodott és egy gyors mozdulattal lerántotta a fejem a vérbe. Éreztem ahogy az orrom és a szám megtelik vérrel, majd éles fájdalom hasított a tüdőmbe. Az utolsó amit életemben láttam Zac mosolya volt...

(Előre szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy sokkoló tartalom következik!!)

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem narancssárgás színkavalkád járta át az eget, keveredve egy kis rózsaszínnel. Egy pillanatra megnyugodtam és úgy éreztem otthon vagyok Phoenix-ben, ahol apuval leülünk egy kis dombra és nézzük a gyönyörű naplementét. Gyakran tettük ezt meg és olyankor mindig újra éreztem, hogy van apám. Csak velem foglalkozott. Még a telefonját sem hozta magával. Anyu halála óta a munkába temetkezik és szinte meg is feledkezik arról, hogy van egy lánya. Kivéve minden nap ezt az egy órát. Fantasztikus érzés volt egy percre azt hinni minden rendben van és otthon vagyok.. Csakhogy a fájdalom visszahozott a valóságba. Meg persze Zac fölém tornyosuló alakja.
   - Kezdtem azt hinni, meghaltál. - fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. Mellette lobogott a frissen rakott tűz. Nem igen értettem ilyen forróságban miért gyújtott tüzet.
   - Mi történt? - kérdeztem erőtlenül.
   - Elájultál. 2 napja nem ettél, alig ittál és napszúrásod is van. Azért vagy mindenhol vörös és vagy egy réteg bőr lejött az arcodról. A válladon a seb el van fertőződve. - darálta egy szuszra.
   - Hogy érted? - rémültem meg.
   - Tele van kis kövekkel, porral és még számos szennyeződéssel. Szerencséd, hogy még nem kezdett gennyesedni, de az is csak idő kérdése. - vágott komoly fejet. Szerintem nagyon fontosnak érezte magát. Mint egy orvos vagy mi.
   - És most mi lesz? - néztem rá kétségbeesetten.
   - Kitisztítom. - vonta meg a vállát.
   - Alkohollal? Az nagyon fáj igaz? - emeltem meg kicsit a fejem.
   - Igaz. Majd' bepisilsz a fájdalomtól. De nem csak azt csinálom. - vette elő a kését.
   - Akkor hogy? - kerekedtek el a szemeim.
   - Először kiszedem a benn maradt golyót. - állt fel és vitte a kést a tűzhöz, ahol aztán belemártotta a pengét. Ekkor már éreztem, hogy ez nem egy könnyed tollpihére emlékeztető mutatvány lesz. Egész testemben remegtem és vártam, hogy mi következik. 5 perc múlva Zac felemelkedett és a forróra hevített késsel megindult felém. Lassan lehajolt és egy rongyot tett a szám elé.
   - Harapj rá. - tette a szám elé meglepően gyengéden. Ráharaptam, ahogy kérte, aztán szapora lélegzetvétellel vártam, hogy mit fog csinálni. Magához emelte a táskáját és kiemelt belőle egy üveg alkoholt. Furcsa mód miközben lemosta vele a kezét az járt a fejemben, hogy mi minden lehet még nála...
Mikor befejezte a kezei tisztogatását, megint felkapta a kést és mélyen a szemembe nézett. Mintha csak meg akarna nyugtatni. A kést a sebemhez emelte és hirtelen beleszúrta a kis mélyedésbe. Őrjítő fájdalom lett rajtam úrrá és ha lehet jobban ordítottam mint valaha. A fejemről verejték csöpögött, a vállamról pedig élénk vörös vér. Zac egy határozott mozdulattal végighúzta a kést a sérülésbe, aztán még egyszer egy X alakot húzva a lőtt sebbe. Egy percre sem hagytam abba az üvöltést és a sikítást. A másik kezemmel erőszakosan a földet markolásztam, aminek következtében majdnem tövig letört a körmöm. Bár nem láttam, de éreztem, hogy onnan is vér buggyan elő. Az a fájdalom eltörpült amellett amit a vállamnál éreztem. Ami ezután következett az szinte szavakba önthetetlen. Még egyszer belenyúlt a késsel a sebbe és megpróbálta kipiszálni a golyót. Eközben a kés éle érintette a húsomat is. Pár másodperc múlva - ami nekem hosszú óráknak tűnt - kitépte a hús börtönéből a golyót. Akkorát sikítottam, hogy a torkomba is fájdalom hasított, de nem érdekelt. Ezután a fájdalom némileg enyhült, de nem szűnt meg. Abbahagytam az ordítást és lecsukódott a szemem.

 Hol vagyok? - gondoltam magamban, körülnézve a helyen. Egy síkságon voltam, ahol semmi más nem volt csak fű és néhány szál pipacs. A levegő keveredett a virágok illatával kellemes hatást hagyva maguk után. A lágy szellő simogatta az arcomat és a nap melegsége cirógatta a bőröm. Észrevettem, hogy egy hófehér, bokáig érő ruha van rajtam és mezítláb vagyok. Elmosolyodtam és hagytam, hogy magával ragadjon a béke. Kinyújtottam mind a kettő karomat és elkezdtem pörögni. a szemem lehunyva nevettem el magam. A nagy forgás közepette elszédültem és ráestem a földre a fenekemmel. Megint nevetni kezdtem és levágtam magam a fűre, ami kellemesen csiklandozott. Aztán észrevettem a távolban egy sötét foltot. Jé, egy szikla - mosolyodtam el magamban és elindultam a tárgy felé. Ahogy egyre közeledtem a tárgy is sokkal pontosabban kirajzolódott előttem. Egy sír.. Megindultam felé és elolvastam a feliratot. Selia Martinez, 1997-2014. Sikítottam volna, de nem jött ki hang a torkomon. Mi ez?? Lenéztem a kezemre és rémülten vettem tudomásul, hogy egyre halványabb majd eltűnik ahogy én magam is. Mi történik velem???

A szemem újfent kinyitva vettem tudomásul, hogy csak pár másodpercig voltam elájulva, mert a fájdalom nem szűnt meg és a vérzés sem állt el. Zac ijedten nézett engem majd megfogta az alkoholt és.. ráöntötte a nyílt sebbe. Nem kívánom senkinek azt azt érzést amikor az alkohol a gyulladt és véres húsához ér. Olyan volt mintha kívülről hallottam volna a saját hörgő üvöltésem. Rémes volt. És ez még semmi sem volt ahhoz képest ami ezután jött. Alkoholos kendővel letörölte a vért és elővette a pisztolyát. Kivett belőle egy töltényt amit szétszedett. A benne lévő puskaport a sérülésre szórta majd kezébe vett egy gyufát. Meggyújtotta és odatartotta a puskaporhoz. Azonnal berobbant a vállamon. A fájdalom akkora volt, hogy meg sem tudtam szólalni. Imádkoztam, hogy elájuljak, de nem tudtam. Csak azért sem. Semmire nem voltam képes, csak az égő fájdalmat érzékeltem. A halál is jobb lett volna. Kín. Ezt éreztem. Zac kitisztította a puskaport a sebből és bekötözte a vállam. A szemem félig lecsukódott és úgy éreztem lebegek. A lélegzetvételem helyreállt és a fájdalom is megszűnt.
   - Aludj el nyugodtan. Már nem lesz semmi baj. - simított ki egy tincset Zac a homlokomból és állt fel.