12. fejezet - Minden könnycsepp

Jeremy Martinez szemszöge

Apa. Spermadonor. Az ember maga választja ki milyen szerepet akar betölteni a gyermeke életében. Mert szülőnek lenni nem csak annyit jelent, hogy a DNS-ed adod egy másik emberi lénynek.  Ostoba kamaszként gyakran mondogattam magamnak, hogy én sosem leszek apa, sohasem leszek házas. Ismerős? Sokaknak igen, sokaknak nem és én őszintén megvallom akkortájt teljesen komolyan is gondoltam. Gyermekként nem volt könnyű életem. Anyám amerikai volt, apám pedig Mexikóban látta meg a napvilágot. Én magam kisgyermekkorom kezdetén szintén a forró déli szomszédunk területén nevelkedtem egyedül az apámmal. Anyám a 2. születésnapom előtt elhagyott minket és visszatért Bostonba ahol azelőtt élt, hogy a diplomaosztó utáni nyaralásán megismerkedett volna apámmal és le nem telepedett Mexikóvárosban. Azóta egyszer hallottam felőle nem egészen 7 évvel ezelőtt mikor is eltemettük apát. Megjelent a temetésen habár a leghalványabb fogalmam sem volt arról, vajon honnan szerezhetett tudomást az öreg haláláról. Mindenesetre nem vettem a fáradságot, hogy odamenjek és bemutatkozzam neki. Nem ismertem őt és az életemben sem volt helye.
Apa és én nem éltünk gazdagon sohasem annak ellenére, hogy mindig keményen dolgozott, hogy átmehessünk az Államokba, ami 10 éves koromra sikerült is neki. Onnantól mindent az én taníttatásomra szánt, ami meg is térült. 30 éves koromra az állam legfiatalabb bírója lett belőlem. De ne szaladjunk ennyire előre.
Az egyetemen ismerkedtem meg Lily-vel. Eggyel alattam járt és jogot hallgatott. Ámulatba ejtően gyönyörű volt a sötétbarna, hosszú fényes hajával, ragyogó zöld szemeivel és angyali mosolyával. Azonnal a rabjává váltam. Hosszú időbe telt mire randit mertem kérni tőle annak ellenére, hogy nem voltam beszari srác soha, főként ha nőkről volt szó.
3 éve voltunk együtt amikor az egyetem végeztével azon nyomban eljegyeztem őt és fél évvel később végre Mrs Martinezként mutathattam be. Lily mindenben mellettem állt és támogatott, mindamellett, hogy a saját karrierjét egyengette egy környezetvédelmi cégnél. 5 év múlva aztán teherbe esett az én kis ajándékommal. Selia. Ha addig a percig azt hittem a szerelem a legerősebb dolog a világon akkor a föld abban a percben a feje tetejére állt. Semmi és senki nem fogható ahhoz a mértékű csodálathoz és szeretethez amit a karomban ringó aprócska kislány iránt éreztem. Ő egy volt belőlem. A vérem. Az én kicsikém.
Tökéletes éltünk volt egy tökéletes családdal mígnem Lily betegsége felütötte a fejét.
Fájdalom. Az az érzés ami elárasztott a feleségem halálakor. Végignézni életed szerelmének a haláltusáját és leépülését szavakba önthetetlen. Üresnek és halottnak éreztem magam. Mint egy test lélek nélkül. Mintha Lily lelke az én testemből távozott volna. Sokáig vártam a csodára, valami égi megbocsátásra, hiszen nagyon nagyon rossz embernek kellett lennem ahhoz, hogy Isten ilyesmivel büntessen.
Anya nélkül maradt lány. Feleség nélkül maradt férj. Lélek nélküli család.
Ennyi maradt belőlünk. Hónapok teltek el mire Seliára bírtam nézni anélkül, hogy szenvedés szorította volna össze a mellkasom és könnyek lepték volna el a szemem. Sokáig az volt az érzésem, hogy nem. Ezt nem lehet túlélni, ebbe én is megpusztulok.
Aztán egyik este megváltozott minden. Üveges tekintettel, az ágyban fekve meredtem a plafonra - ahogy minden este tettem - mikor is a kislányom halk léptei töltötték be a szoba csendjét. A mai napig emlékszem arra a pillanatra.

Szánalmas vagy Jeremy. Te is tudod, hogy az vagy. - korholtam magam. Minden este ezt teszem lassan a 4. hónapja. Apa vagyok. A lányomnak szüksége van rám. A pokolba is. Mennem kell. Vele kell lennem.
Nem. Képtelen vagyok felállni. Képtelen vagyok ránézni. Olyan mint ő. Az arca, a haja. Nem tudom megtenni. Talán később... Ha eltelt még 1 hónap. Vagy inkább 2. - ekkor lépések halk hangja ütötte meg a fülem. A légzésem felgyorsult, ahogy az apró léptek egyre közelebb értek az ágyamhoz. 
  - Apu? - suttogta. - Elküldesz ha itt akarok aludni? - kérdezte fájdalommal teli hangon. Ránéztem az apró 8 éves lányra, aki előttem toporgott szemeiben apró könnycsepp ült és akkor rájöttem. Rémes apa voltam. Sőt embernek is rettenetes. Hagytam, hogy a gyász magába temessen és szem elől tévesztettem a legfontosabbat az életemben. Az én kis hercegnőmet. Önző és felelőtlen. Bunkó és érzéketlen. Ez voltam én az utóbbi időben. - Én csak... Nem tudok aludni. Anyu mindig jó éjt puszit adott. 
  - Istenem kicsim, dehogy küldelek el. - pattantam fel azonnal. Megragadtam a két felkarját és a szemébe néztem. - Sosem foglak elküldeni. Érted csöpi? Sosem! Örökké melletted leszek és vigyázok majd rád. Gyere ide! - ölelem szorosan magamhoz. Könnyek folynak le az apró pizsamájának a hátára. Az én könnyeim. Lily elvesztése óta ez az első alkalom, hogy a könnyeim útnak indultak. Ez kellett. Erre volt szükségem. Könnyekre és Seliára. Ahogy mellettem feküdt és apró szuszogása betöltötte a levegőt végre megnyugodtam. Mert az élet igenis megy tovább. Mert van értelme. Ő az értelme. Csakis ő.

De kudarcot vallottam. Nem figyeltem rá eléggé, nem törődtem vele és lehet, hogy már késő. Zac Denton napjaink egyik legbrutálisabb és könyörtelenebb sorozatgyilkosa, valamint 9 éve az első akinek sikerült elszöknie az állam szövetségi börtönéből.
Remény. Ennyi maradt nekem. Tudtam, hogy helytelen amit teszek mégis biztosítottam nekik az egérutat, ahogy ígérem. Bíróként nap mint nap tanúja voltam hasonló eseteknek és tisztában voltam vele, hogy ha elkapjuk őt Seliának túszként esélye sincs. Így talán... Talán ha eljut a határig elengedi. Talán túlélheti...
  - Martinez. - hallottam a mély hangot magam mögül. Lassan felemeltem a 2 tenyerem közé temetett arcom és hátrafordulva belenéztem az ismerős hideg szempárba.
  - Salem! - pattanok fel. - Van valami hír? Megtalálták őket? - faggatózok azonnal.
  - Semmi új hír. - tőrdöfés. - Eltévesztettük őket szemelől 2 napja. Azt gyanítjuk San Carlos felé lehetnek valahol hacsak nem tettek kitérőt.
Görcsösen szorítom ökölbe a kezeim és tehetetlenül állok mígnem a bennem dúló feszültség úrrá lesz rajtam és vadállat módjára kezdem verni a nyomozóiroda falának mustár sárga falait.
  - Hé. - érzeztem egy kezet a vállamon. - Meglesz az a rohadék Jeremy. Esküszöm rá! - szorította meg kicsit a bőröm.
  - Csak... Legyen meg a lányom.  - hangom rekedtesen szól, ahogy zihálva veszem a levegőt. Ki, be, ki, be... Nyugodj megy Jeremy. Megtalálják. Visszakapod őt és újra egy család lesztek.
  - Visszahozom. Az a féreg pedig a villamosszéken végzi. - ejti ki a szavakat undorral az ajkán.
  - Martin hogy viseli? - emelem rá újra a tekintetem. Paul fia a lányom barátja lassan 2 éve. Éppen vele találkozott az ominózus napon és adja magát, hogy a srác részben magát okolja a történtekért.
Én nem hibáztatom. Pedig lehetne. Persze, hogy lehetne, ő volt az aki engedte, hogy a lányom teljesen egyedül mászkáljon és induljon el haza. Ha vele megy a lányom most itt lenne velem.
Rendben. Lehet, hogy kicsit hibáztatom.
  - Nincs jól, de ez a jelen helyzetben érthető. Az irodámban van már napok óta. Nem hajlandó hazamenni, mindenről tudni akar ami a nyomozás alatt folyik. - mintha bosszúságot hallanék ki a hangjából. Vagy csupán beképzelem?
  - És ez baj? - fonom keresztbe a karom a mellkasom előtt.
  - Khm. Dehogy. - rázza a fejét talán túl hevesen is. - Szerelmes. Az ő korában normális, hogy így reagálja le a dolgot.
  - Ezt hogy érted? - ráncolom a szemöldököm.
  - Túlreagálja ez nyilvánvaló. - legyint nemtörődöm stílusban.
  - Elnézést, hogy túlreagálja? - kapom fel a vizet. - Paul, a lányom életveszélyben van. Egy sorozatgyilkos ejtette túszul és bármelyik pillanatban megölheti. Nem hinném, hogy ebben a helyzetben bárki túlreagálna bármit! - emelem meg a hangom.
  - Nyugodj meg Jeremy! Nem úgy értettem. Persze, hogy komoly az ügy. Egy percig sem gondoltam az ellenkezőjét. Csupán arról van szó, hogy Martinnak meg kell értenie, hogy zavarja a munkám. Talán beszélhetnél vele. Hátha rád hallgat és hazamegy végre.
  - Te vagy az apja Paul. - támaszkodok a falnak. - Nem értem miért hallgatna rám jobban. - billentem félre a fejem. A francba. - Jó. Beszélek vele. Te kerítsd őket elő. - utasítom kemény hangon és egy remegő sóhaj kíséretében elindulok az Salem irodája felé.
Belépve meghökkentő látvány fogad. A fiú akit apuci kicsi fiának ismertem meg, aki mindig nagy hangsúlyt fektetett a tökéletes megjelenésre, most egy hajléktalan kinézetére hajazott. A borostája nagyra nőtt, a ruhája bűzlött mintha napok óta ebben lenne és a tekintete olyan vörös mintha a zokogás vége láthatatlan folyamban csorogna a szeméből azóta is. Észre sem vesz, ahogy a székben ülve mered a saját kezére. Köhintek egyet és végre felkapja a fejét.
  - Mr. Martinez. - pattan fel. - Uram én annyira sajnálom ami történt. - kezdi fájdalommal teli hangon. - Tudom, hogy én tehetek róla... Tudom, hogy az én hibám. Haza kellett volna kísérnem, vele kellett volna maradnom...
Idegesen járkál mialatt én csendben figyelem őt és mintha sokkal inkább magának beszélne mintsem nekem. Megértem őt. És azt hiszem tudom miért én vagyok az akire most hallgatna.
  - Fiam. - szólítom meg halkan.
  - Igen? - kapja rám a fejét.
  - Gyere igyunk egy kávét. - bökök az ajtó felé és hátra sem kell néznem, hogy tudjam zokszó nélkül jön utánam. Gyenge szél kap bele a hajamba amint kilépünk a friss levegőre és tudom ez a szeptember végét jelzi. Lépteim lomhák és nehézkesek, mintha a szívemen lévő súlyok a egész testemre kiterjednének. Éjjel mikor az ebédlőasztalnál ülve nincs ami elterelje a gondolataim. sötét dolgok jutnak eszembe. Tudom, hogy a Zac féle rohadékok hogyan bánnak a nőkkel... És Selia még csak egy gyerek. Borzalmas még elképzelni is miket művelhet vele, mikre kényszerítheti őt. Talán sose dolgozza majd fel ami vele történt. Egy életre megnyomorítja őt az a szörnyeteg.Megölöm. Saját kezemmel ölöm meg abban a percben, ahogy a lába az államhatárt éri. Erre megesküszöm.
  - Van hátul egy asztal. - bökök a kicsi kávézó egyik sarkában megbújó kétszemélyes asztalra. Helyet foglalunk azonban Martin nem néz a szemembe. Lehajtott fejjel ül és nagy koncentrációval pásztázza a keresztbe font ujjait.  - Nézd... - kezdek bele miután leadtam a rendelést mindkettőnknek. - Én... Én nem hibáztatlak téged. Ezt meg kell értened. Nem tudhattad, hogy ez fog történni. Martin. Értesz? - keresem a tekintetét.
  - Én... Istenem ez olyan nevetséges. - törli le a könnyeit. - Egyre csak az jár a fejemben, hogy mi van ha elveszítem? Mi van ha baja esik, vagy mi van ha bántja őt? Tudja az utóbbi időben olyan távolságtartó volt velem és... Én csak... annyira szeretem őt. És talán már el se mondhatom neki és... - kezd el hadarni. - Tudom, hogy részben az én hibám, hogy így alakult a kapcsolatunk, nagyon nyomultam, tudom én... Szánalmasan viselkedtem nem csoda, hogy azt tervezgette, hogyan fog kidobni... Tisztában vagyok vele, hogy ezt akarta, de ki hibáztatná... Jézusom és most már lehet soha többé nem láthatom.  - kezdi tépni a haját.
  - Hé, hé nyugi. - állítom le mielőtt a szívverése annyira felgyorsul, hogy a mentő viszi el. - Ugyan. Nem veszíted el. Egyikünk sem veszíti el. Az apád megtalálja. Te is tudod, ahogyan én is. - halkulok el.
  - Nagyon erős lány. - suttogja a kávéja fölé meredve.
  - Sokkal erősebb mint én valaha. - értek egyet halvány mosollyal.  - Menj haza. Aludj egyet, pihend ki magad és reméld a legjobbakat. Most nem tehetsz semmit. Egyél valamit és fürödj le... Most pedig idd meg a kávédat, rémesen nézel ki. - bökök a forró ital felé.
  - Szégyen. Maga előtt sírok, jézusom a barátnőm apja előtt. - nevet fel erőltetetten.
  - Sose szégyelld! Minden könnycsepp amit egy olyan ember miatt ejtesz aki fontos neked megéri. Ez nem gyengévé lesz. Csak azt mutatja valóban érzel.

11. fejezet - A te döntésed

Zac szemszöge

Most már nem érdekel semmi. Sem a kora, sem az idegesítően kíváncsi természete, de még az sem, hogy akarja-e. Azt hittem vissza tudom fogni de nem. Mondjuk ki nyíltan. Hosszú évek eltelte óta, ő volt az első akivel lefeküdtem és csakis a szerencsén múlott, hogy gyengéd tudtam lenni vele azon az estén. Érzem, sőt tudom, hogy a bennem lévő vadállat, amit eddig akár hiszi akár nem visszafogtam, most kezd előbújni a rejtekéből. A testem remeg, a lelkemet fojtogatja egyszerre a bűntudat és a vágy. Vágy a szex és a gyilkosság iránt. Ölni akarok. Látni, ahogy a kezeim között huny ki valakinek a fény a szeméből. Látni akarom a rettegést a tekintetében miközben tudom, hogy engem lát utoljára. Minden olyan érzés, ami akkor keletkezett bennem, amikor először folyamodtam a gyilkolásra szunnyadt bennem... De egyre nehezebben tudom Zacet visszatartani. Bármilyennek is gondol ez a lány, mindegy milyennek lát az nem én vagyok. Régóta nem. Azért ölök, mert élvezem. Mert mámorít. Mert a bosszúszomjam kielégíthetetlen. Mert legbelül üres vagyok. És amíg ez az űr nincs kitöltve, a lelkem nem fog szabadulni. Igen. Érzek bűntudatot. Hogyne éreznék? Amint megteszem, amint elveszem valaki életét, utána a sajátomat adnám cserébe érte. Már amikor megteszem tudom, hogy megbánom majd. De mégis, a kis hangok újra és újra meggyőznek. És abban az pár percben istenemre mondom jólesik.
Ezért van szükségem Seliára. A szex a megoldás. Amíg a testem másra figyel, a szörnyeteg sem foglalkozik az emberöléssel. A fenébe is, amióta velem van nem éreztem késztetést. Persze, tettem amit tettem akkor is, de csak muszájból. Nem akartam és nem élveztem közben. Más volt az érzés, a végrehajtás. Vannak pillanatok, de amilyen gyorsan jönnek úgy illannak el. Amikor meglőttem őt, akkor is csak az járt a fejemben, hogy istenem csak meg ne halljon. És ez az érzés szinte szétfeszít belülről. Olyan érzések kerekednek felül bennem ami hosszú évek óta nem.

Puha csókokkal halmozom el a nyakának puha bőrét, ami még ebben az elbaszott helyzetben és helyen is elképesztőn finom illatú. Nem parfüm, nem tusfürdő. Ez Selia bőrének a mézes aromája.
  - Zac nem akarom. - tiltakozik újra nyöszörögve és én kezdem elveszíteni a türelmem. Erősen beleharapok a nyakába, mire felsikít a fájdalomtól.
  - Kuss. - fogom be a száját. - Kezdem elveszíteni a türelmem Selia. Ha így akarod akkor nekem az is megfelel, de a helyedben kétszer is meggondolnám. Ne akard tudni, milyen ha durva vagyok. Emlékszel mikor meglőttelek? - suttogom a fülébe. - Képes vagyok fokozni azt is.
Érzem, ahogy a testét rázza a félelem és elégedettséget kellene éreznem, de ehelyett csak szánom magam. Gyűlölöm, hogy ezt váltja ki belőlem. Megragadom a haját és hátrahúzom a fejét. - A te döntésed, hogy hagyod e és akkor még élvezni is fogod, vagy életed legrosszabb napjai várnak rád. Hm? Mit választasz szépségem? - Selia lassan bólint egyet és könnyáztatta arccal hátrafordul hozzám. - Jó kislány. - engedem el a haját. Egy ideig figyelem a sós könnyektől nedves arcát. Nem. nem vagyok erre képes. Hiszen sír. A szemei könyörögnek, hogy hagyjam békén. Ugyan Zac? Mióta érdekel bárki esdeklő tekintete? Te is tudod, hogy ezt akarod. A hangok. Megint a hangok. A picsába is igazuk van.
Megfordítom Seliát, hogy ne kelljen az arcát látnom, miközben kezeim erőszakosan a melleire tapadnak, ajkam pedig a nyakára. Érzem a bőre izzását, amint a nyelvem végigszánkázik rajta és a fejem máris kiürül. Na végre. A kezem becsúszik a piszkos póló alá és mikor megérzem Selia mozdulatlanságát belecsípek a rózsaszín mellbimbójába. Erre végre megugrik és halkan felsóhajt. Mérges. Ez a legjobb szó arra amit érzek. Megmagyarázhatatlan düh árad szét a testemben és még csak meg sem tudom magyarázni az okát.
- A fenébe is. - mordulok fel és elhúzódok tőle. A földre vetem magam és erőszakosan beletúrok a dús, sötét hajkoronámba. A kurva életbe. Itt ez a lány, aki teljesen a hatalmamban van, akit bármire használhatnék, de mégsem tudom megdugni annak ellenére, hogy egyszer már megtettem. A belső állat legszívesebben letépné róla a ruhát és mit sem törődve az ő gyönyörével itt a mocsokban kefélné ájulásig. De nem. Képtelen vagyok rá. Hosszú évek óta először Salim felülkerekedik Zacen. Időtlen idők óta nem éreztem kegyességet. Már abban sem voltam biztos, hogy képes vagyok rá.
   - Te most... - keresi a szavakat Selia akadozó lélegzettel.
   - Mi az? - mordulok fel valószínűtlenül mély hangon. - Nem ezt akartad? Hogy békén hagyjalak? 
Ő azonban nem válaszol csak figyel. Olyan mélyen és áthatóan, hogy életemben először zavarba jövök.
   - Mi a faszt nézel? - horkantok idegesen.
   - Életemben nem láttam még a tiednél szomorúbb szempárt. Mintha... Az egész világ fájdalma benned rejtőzne el. - billenti oldalra a fejét.
   - Szart se tudsz rólam. - felelem ridegen.
   - Szerintem pedig de. Megkockáztatom, hogy többet mint bárki más. De így sem eleget... - öleli át a lábát és fejét ráhajtja a térdeire.
   - És? Tán többet akarsz tudni rólam? - nyújtom ki a lábam, miközben gúnyos mosollyal pásztázom a sápadt arcát.
   - Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán azt akarom-e tudni amit már tudok. - rázza a fejét. Nem tudok mit mondani. A szavak nem jönnek, de ha másképp lenne se mondanám őket hangosan. Ez a lány összezavar és felkavar. Igaza van. Többet tud rólam mint bárki más ezen a világon és ez már önmagában elég ok lenne arra, hogy most azonnal megöljem. De nem teszem. A lábam ehelyett magától életre kel egy hirtelen mozdulattal előtte teremve, felemelem magamhoz, hogy megcsókoljam. Meglepődésében dermedten tűri ajkaim heves játékát de nemsokára megelégelem és alsó ajkába harapva kizökkentem a pillanatnyi fagyott állapotából. Amikor szája egy másodpercre szétnyílik nem habozok, a nyelvem azon nyomban befurakszik és az öve köré tekeredik. A forróság emésztő és fullasztó, már már égeti a testem minden négyzetcentijét. Apró, vékony kezei beletúrnak a hajamba, az én vaskos, hatalmas mancsaim pedig a fenekébe markolnak olyan erős hévvel, ahogy csak bírom.
  - Én nem... nem... - húzódok el. - Akár hiszed akár nem nem akarlak bántani. - suttogom kétségbeesve minden mozdulattal érintve puha ajkait. - A picsába is nem akarlak... Kérlek ne kényszeríts rá újra. - temetem a fejem a nyaka és a válla közötti kis résbe. Mikor nem szól semmit visszatérek a szájához és vadul nekiesek, ahogy csak tudok. Kezemmel megragadom a pólója alját, de ahhoz már nincs elég lelkierőm, hogy le is vegyem. Nem. Ahhoz el kéne válni tőle és jelenleg arra képtelen vagyok. Amint ráeszmélek, hogy valószínűleg egy élet is kevés arra, hogy erre erőt gyűjtsek és jól irányzott mozdulattal letépem róla a pólót. Halk nyögése hal egy a számban és keveredik a nedves súrlódás hangjával amit a féktelenül mozgó nyelveink hallatlak. Rátalálok a melltartójára és mikor az is eltűnik az útból már semmi sem áll az utamban, hogy megragadjam azokat a tökéletes halmokat. Abban a másodpercben, ahogy az ujjaim morzsolgatni kezdik az érzékeny bimbókat Selia keze erősebben meghúzza a hajam.
  - Istenem bébi... - húzom el az ajkaim az álla vonalán aztán habozás nélkül az ölembe emelem, ahol a mellei egy magasságban lesznek velem. A külvilág megszűnik és semmi más nincs csak a bódító illata az orromban, a sóhajainak hangja a fülemben és a verejtékes bőrének az íze a nyelvemen. Ajkaim az egyik melle köré zárulnak, míg bal kezem a másikra tapad. Selia nem ijed meg, pontosan tudja, hogy egy kézzel is stabilan tartani fogom annak ellenére, hogy a teste hevesen mozog a mozdulataim hatására. Erősen megszívom a mellbimbóját, mire halkan felsikít. Nem tehetek róla de önelégült vigyort vált ki belőlem ez a hang. A pokolba is nagyon elégedettnek érzem magam. Amíg ajkaim hevesen játszanak a domborulataival addig a fenn szórakozó kezeim leterítik őt a kissé szúrós szalmára. Amint stabil talajon vagyunk mindketten testemmel teljesen befedem az övét. Minden centink tökéletesen illeszkedik és úgy érzem ennek így kell lennie.
   - Vedd... Vedd le a pólód! Zac... Látni akarlak. - markolja meg két kézzel ruhaneműt. Nem kell kétszer kérnie azonnal lerántom magamról a zavaró ruhadarabot. Szemei a mellkasomra és a hasamra tapadnak. A szemében égő vágy szinte engem is felrobbant. Megfogom a kezeit és a mellkasomra vezetem. Simogatni kezdi ami mindkettőnkből egy halk nyögést vált ki. Aztán felhajol és ajkait azon nyomban a tűzforró bőrömre tapasztja. A mozdulatai tapasztalatlanok és félénkkel mégis úgy érzem ennél jobban nem izgatott még fel soha senki.
A kezeim becsúsznak a nadrágjába és a bugyin keresztül végigsimítok a lüktető pontján. A nedvességtől amit így is tisztán érzek muszáj felmordulnom.
  - A francba, de nedves vagy.  - döntöm a homlokom az övének tovább simogatva. - A barátod tudott valaha ilyen nedvessé tenni? Felizgatott valaha ennyire? - suttogom rekedten a szemébe nézve.
  - Soha. - nyögi ki halkan.
  - Akarod, hogy megdugjalak Selia? - nyalom meg a fülcimpáját. - Akarod, hogy végre megadjam neked, amire te is tudod, hogy a lelked mélyén vágysz?
  - Igen... - fonja a lábát a derekam köré és próbálja lerúgni magáról a farmert.
  - Nem szépségem... Mondd ki! - markolok bele nem túl erősen a hajába.
  - Akarom, hogy megdugj Zac. - hunyja le a szemét.
  - Nem leszek gyengéd. - suttogom a fülébe. - Ezúttal nem.
  - Nem érdekel. Csak csináld... - sóhajtja. Remegő kézzel, mint a villám megszabadítom magam a nadrágtól és a boxertől, aztán nem kínozve őt tovább róla is lerántom a fölösleges darabokat. Egy kemény csókot nyomok az ajkaira, és a nyelvem abban a másodpercen csúszik a szájába, ahogy egy erőteljes lökéssel elmerülök benne. A karom megfeszül a feje két oldalánál és a nyelvemen érzem a nyögéseinek az erejét. Megállok egy percre, hogy összeszedjem magam.
  - Miért nem mozogsz? - zihálja.
  - Össze kell... Össze kell, hogy szedjem magam. A kurva életbe mennyire szűk vagy. - fújom ki a levegőt. Hosszú percek telnek el, mire rendezem a légzésem és végre képes vagyok megmozdulni. De akkor nem kímélem. Erős, mély és gyors lökésekkel viszem mindkettőnket a csúcs felé. Megpróbálja megérinteni az arcom de akkor megragadom a csuklóit és mindkettőt a feje felé szegezem, hogy mozdulni se tudjon. Verejték jelenik meg a homlokomon, ahogy  minden elfojtott ösztönöm bevetve eszeveszett tempóban döngetem az alattam fekvő lányt. A nyögéseink betöltik a helyiséget és minden másodperccel egyre nő a feszítő érzés az ágyékomban. Lehajolok, hogy a heves mozdulatok közepette, a számba vegyem az egyik mellét, amikor egy hangos nyögéssel körém záródik.
  - Édes istenem... Zac... Zac - ismételgeti egyre hangosabban a nevem.
Másodpercek kellenek, hogy én is elmenjek, de szerencsére a józan eszem időben visszatér és sikerül kihúzódnom mielőtt újra bajba sodorhatnám mindkettőnk. Megragadom a lüktető farkam és néhány húzás után a kezembe megyek el.

  - Na most meg mi bajod? - húzom fel a szemöldököm percekkel azután, hogy rendbe tettem magunk és felöltözünk. Selia teljesen magába fordult másodpercek alatt és bármennyit is agyalok képtelen vagyok rájönni miért.
  - Undorodom magamtól. - löki felém halkan.
  - Mert hagytad vagy mert nagyon is élvezted? - kérdezem élesen. A düh újra kezd szétáramlani bennem.
  - Mindkettő miatt. - fordítja el a fejét. Odalépek és erőszakkal magam felé fordítom a fejét.
  - A te döntésed volt édes. - morgom az arcába, noha tudom, hogy nem hagytam neki választást. Csakhogy abban a pillanatban nem érdekelt. Mert, ahogy a testem kielégült a vadállat is megnyugodott. Nem tudom mennyi ideig és nem tudom milyen erővel, de egy részem elnyomja magában a gyilkost.