5. fejezet - Gyógyíthatatlan sebek

Sziasztok!
Itt a fejezet (bár nem értem miért írom le mindig amikor látjátok). Remélem nem lett túl lapos mert hát.. a nagy meleg miatt nem igazán volt erőm írni. Örülök, hogy ezt a fejezetet sikerült megírnom. Na mindegy nem is szaporítom a szót. Itt a fejezet:)) Ez most kicsit eltér a történettől, mert inkább Zac múltjába nyerhettek betekintést.

A szereplők oldalt frissítettem és tettem idézeteket amik jobban jellemzik az adott szereplőt. Így talán jobban betekintést nyertek a hőseink életébe.

Puszi, Vanessa

Zac szemszöge

Össze vagyok zavarodva. Meglep, hogy Selia ennyire fel tudott dühíteni. Gyermekkorom óta egy nyugodt vérmérsékletű ember voltam. Senki és semmi nem tudott felidegesíteni egy emberen kívül.. Az ikertestvérem Rahim egyetlen szavával képes volt kihozni a sodromból, olyan szinten, hogy törni és zúzni is képes voltam. Viszont ő állt hozzám a legközelebb. Belelátott a lelkem legmélyébe és hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Nem mintha a vidámságot kérni kellett volna tőlem. Állandóan jó kedvem volt. Segítettem ahol csak kellett és rengeteget imádkoztam. (Egy igen vallásos pakisztáni családba születtem.) Mindenkit szerettem akit csak ismertem és egyetlen rossz érzés sem volt a lelkemben. Mindet kiűztem onnan, hogy csak a jó dolgoknak hagyjak helyet. Ettől függetlenül világméretű bajkeverő voltam, mint minden gyerek. Apám szerint nem voltam életrevaló. Azt mondta, hogy a fellegekben járok és képtelen vagyok reálisan nézni a világot. Igaz nem voltam szokványos kisfiú. Anya viszont büszke volt rám. "Egy angyalt neveltem.. Egy melegszívű és végtelenül csodálatos angyalt.." - mondogatta mindig. Én erre mindig csak mosolyogtam és nagyokat pislogtam. Aztán jöttek a gondok. Rahim beteg lett és nekünk nem volt pénzünk az ellátására. Apám egyszerű vasutas volt, anyám pedig otthon volt velünk. A bátyám elvett egy gazdag lány és elköltöztek. Azóta nem is láttuk. Egyedül maradtunk. Apát felemésztette a keserűség. Állandóan dolgozott, amikor pedig otthon volt akkor is ordított. De sosem ütött meg. Egyikünket sem.
Anya erősnek mutatta magát, de éjjelenként hallottam, ahogy a konyhában sír. (Kicsi lakásban laktunk, így mind a nappaliban aludtunk.) Még gyerek voltam, nagyon kis gyerek. Fogalmam sem volt arról, hogy mi folyik körülöttem. Először azt hittem Rahim csak megfázott.. De egyik este hallottam, amint a szüleim arról beszélgetnek, hogy maximum 2 hónapja van hátra. Meg fog halni. A világ ott és akkor megszűnt körülöttem és nem hittem el amit hallok. Az én testvérem, az én Rahimom meg fog halni.
Egyre rosszabb lett a sorunk. Rahim egészsége egyre csak romlott, míg végül a fekvésen kívül másra képtelen volt. De én végig ott voltam mellette. Fogtam  a kezét beszéltem hozzá. 11 évesek voltunk amikor meghalt. A születésnapunk volt.

Január 24.-e volt. Multan-ban a tél a tetőfokára hágott és mindent beborított a jég. Kivételes volt, hiszen Multan-ban évek óta enyhék a telek. Takarókkal próbáltuk óvni magunk a fagy ellen. A mínusz fokok a házban is érzékelhetők voltak, mivel fűtés az nem volt. A falon lógó apró hőmérő "-1 fokot" mutatott. feljebb húztam a leheletvékony takarót magamon összeszorítottam a fogam. Ekkor vacogás félreérthetetlen hangját hallottam magam mögül. Átnéztem a vállam mögött és a testvérem vékony alakját pillantottam meg. A betegség miatt sokat fogyott és a színe is elment. Most reszketett és lila szája bizonyította, hogy nem bírja sokáig gyenge szervezete a hideget. Remegő kezekkel vettem le magamról az egyetlen - meleget biztosító - tárgyat és ugyancsak reszketve terítettem rá Rahimra. Tudtam, hogy sokat nem segít, de legalább kicsit enyhíthetek a szenvedésein. Vacogva feküdtem vissza és mozgattam a végtagjaimat, amit immár semmi sem védett. Kezemmel a karom dörzsölgettem és lehunytam a szemem. Egyre álmosabb lettem és egyre kevésbé érzékeltem a hideget. Lecsukódott a szemem és behódoltam az álmok adta megváltásnak...
   - Salim! Salim.. - hallottam valahol anyám kétségbeesett hangját. Hosszú percekbe telt, mire rájöttem, hogy felettem térdel és úgy szólongat. A szememre mintha nehéz ólomsúlyok ereszkedtek volna le. Nehézkesen, de végül sikerült kinyitnom. Nagyokat pislogtam és megláttam anyám megkönnyebbül arcát. - Kisfiam. Édes kisfiam.. - ölelt szorosan magához. - Azt hittem.. Hol a takaród? Meg is fagyhattál volna.
   - Rahim fázott. - pislogtam nagyokat.
   - Annyira büszke vagyok rád. - suttogta és csókot nyomott a picike arcomra. - Na milyen nap van ma?
   - Milyen? - ültem fel az ágyban. Anya elvette az asztalon lévő bögrét és a kezembe nyomta. A testem hálásan fogadta be a forró tejet, amit anyu készített.
   - Boldog szülinapot édesem! - húzott elő a háta mögül egy kis dobozkát, engem meg elfogott a rémület. Nem vehetett nekem semmit. Azt nem engedhettem. - Ez a kettőtök ajándéka Rahimmal. Nem sok, de nem minden  nap lesz 11 éves az ember. - gyülekeztek könnyek a szemében. Meg akartam mondani neki, hogy nem számít van-e ajándék vagy sem. De végül nem mondtam. Némán felálltam az ágyról és megmozgattam fagyott végtagjaimat. Kicsit zsibbadtam, de azért biztos lábakon mentem oda a kanapén fekvő öcsémhez és ültem le mellé az ágyra.
   - Nézd mit kaptunk öcskös. - vigyorogtam rá és meglóbáltam előtte a dobozkát. Féloldalasan elmosolyodott ami azt jelentette örül az ajándéknak. - Mit mondasz? Kibontsuk?  - kérdeztem, mire aprót bólintott. Lassan felemeltem a tetejét és szemügyre vettem a tartalmát. 2 bőrkarkötő ezzel a felirattal: ایک ساتھ. Ez urdu nyelven van és azt jelenti együtt. Őszinte áhítattal emeltem ki a dobozból és mutattam meg Rahimnak, akinek csillogott a szeme. Megfogtam elgémberedett karját és óvatosan rákötöttem a kezére, majd a sajátomra. 
   - Látod? Mi mindig testvérek leszünk. Ebben az életben is és a következőben is.  - mosolyogtam rá. 
   - Salim! - kiabált nekem anya a konyhából. Még egyszer ránéztem mosolygó testvéremre aztán kisiettem a konyhába. Anya megkért, hogy vigyem ki a szemetet, mert neki főznie kell. Vidáman fütyörészve fogtam meg a teli zacskót és futottam ki. Köszöntem a szomszédoknak és segítettem az öreg Jameel bácsinak behordani a csomagjait a házba. Körülbelül 10 perc múlva amikor bementem a nappali felé vettem az irányt. Már akkor volt valami rossz előérzetem, amit elhessegettem magamban. És itt minden összefolyt. Beléptem a nappaliba és megláttam Rahim testét a földön heverve. A szeme csukva volt és kinyújtott karja ernyedten hevert. Kétségbeesetten szaladtam oda és térdeltem fölé. 
   - Rahim!! Rahim! - rázogattam, de nem mozdult. - Anyaaa!! Apaaa!! - ordítottam nekik, mire anya a konyhából, apa meg a mosdóból szaladt rögtön a nappaliba. Amikor meglátták Rahimot anya felsikoltott, apa pedig sokkot kapott és megállt a nappali közepén a fia élettelen testét bámulva.
Anya térdrerogyott és az ölébe kapta az öcsémet. 
   - Kicsim. Kicsim. - zokogott Rahim nyakába temetve az arcát. 
   - Rahim! - kiabáltam és kitört belőlem a zokogás. - Öcsikém!
   - Gyere ki. - fogott meg valaki a vállamnál fogva. A szomszéd nő volt az aki gondolom meghallotta a kiáltozást, így bejött megnézni mi folyik itt.
   - Nem megyek! - téptem ki magam a szorításából, de ő csak azért is megfogott és kivitt a házból. Így utólag belátom, hogy csak a nagyobb sokktól akart megvédeni, de akkor egy boszorkánynak láttam. Leborultam a földre és keservesen sírni kezdtem. Bizonyára azért volt a teste a földön, mert szólni akart valakinek, hogy baj van! Mert nem volt ott senki mellette. Nekem kellett volna ott lennem. De nem! Én inkább segítettem anyának és a szomszéd bácsinak! Nem fogtam a kezét és nem voltam vele.. Pedig megígértem neki.
   - Az én hibám volt. - suttogtam magam elé, miközben sós könnyek áztatták el az arcom.

A temetésre sem volt pénzünk, így szégyen, nem szégyen kéregetnünk kellett az ismerősöktől. Alig vettek részt páran a temetésen. Szűk körben szerettük volna. Én egész idő alatt egy szót sem szóltam. Képtelen voltam.. Hónapokig hallgattam, amivel kikészítettem a szüleimet. Aggódtak, hogy komoly károsodás maradt az agyamban. És talán tényleg maradt. Még most is magamat okolom. Ha ott lettem volna, talán ez nem történik meg.
Onnantól kezdve viszont minden megváltozott. Anya nem zárkózott magába, hanem még inkább megerősödött és attól fogva ő is dolgozott. Apával próbáltak annyi pénzt összeszedni, amennyi elég ahhoz, hogy új életet kezdhessünk. Ezenkívül több időt szenteltek nekem és iskolába is beírattak, feláldozva a megtakarított pénzüket. 4 évig rendesen be is jártam de aztán...15 éves koromban ÉN változtam meg. Egyre kevesebbet, majd egyáltalán nem jártam be és hatalmas balhékba keveredtem. Inni kezdtem és lányokat szedtem fel egy-egy éjszakára, ami Pakisztánban az egyik főbűn. Beszereztem egy fegyvert is, amit bár nem használtam soha, mindig magamnál tartottam.  Anya és apa elszörnyedve nézték, hogy mi lett belőlem és akárhányszor megpróbáltak tenni ellene még inkább lázadtam. Aztán a szüleim azt a döntést hozták, hogy ideje elköltözni. 5 év alatt sikerült összegyűjteniük a pénzt arra, hogy Amerikába menjünk. Összeszedtük a holmink és egyenesen Phoenix-be indultunk. Részlet fizetésre vettünk egy kis lakást, ami egy nappaliból, egy konyhából és egy fürdőszobából állt, akárcsak odahaza Pakisztánban. Természetesen most sem jártam be az iskolába, pedig a szüleim betegre dolgozták magukat, hogy megszerezzék a tandíjra valót.
Gyűlöltem minden egyes napot Amerikában. Lenéztek minket a származásunk miatt és amiatt, hogy alig beszéltük a nyelvet. Amikor megérkeztünk rohamos tempóban tanulgattuk a könyvekből a nyelvet. Egyedül apa tudott valamennyire már régebbről. De mindegy volt. Így is tudták, hogy "mások" vagyunk. Az utcán beszólogattak és a vallásomra is kitértek. Na, nem mintha érdekelt volna. Leszartam mások véleményét. Igazából mindent leszartam. Senkinek sem Salimként mutatkoztam be, hanem Zac-ként. Elvégre a szüleimen kívül egyébként is mindenki Zacnek hívott.
Egy nap viszont máshogy alakult mint a többi. Anya és apa korán elmentek vásárolni, amit én egy biccentéssel le is reagáltam. Igazából örültem, hogy végre egyedül lehetek egy kicsit. De amikor este sem voltak otthon kezdtem megijedni. Idő volt, így elindultam a szokásos bandához, akikkel az éjszakákat töltöm. Zsebrevágott kézzel sétáltam a sötét utcán amikor egy sikátorban fekvő alakokat láttam meg. Megindultam feléjük, hogy megnézzem kik. És Ők voltak. Ott feküdtek a szüleim, körülöttük hatalmas vértócsa. A lábaim felmondták a szolgálatot és tehetetlenül rogytam a földre. Senkim sem maradt. Az öcsém meghalt, a szüleim meggyilkolták, a bátyám pedig kitudja hol van. Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Az egész testemben remegem és életemben másodjára tört rám a zokogás. Nem szívesen hagytam őket ott, de el kellett mennem hívni a rendőrséget.
És itt jött el az a pont, hogy tényleg elborult az agyam. Az első utam a hivatalba vezetett, ahol végleg átírattam a nevem Zacnek, majd eladtam a házat, aminek a részleti díját 3 hónapja fizettük ki végleg. Beköltöztem a banda "tömegszállására" és az összes értéktárgyunk (már ha azt annak lehet nevezni) eladtam. A pénzből vettem illegálisan egy pisztoly a másik helyett amit Pakisztánban kellett hagynom és a bosszút tervezgettem. Kiöltem magamból az érzéseket és új ember lettem. Név szerint Zac Denton. Ugyanis Salim Denton meghalt azon a napon, Január 24.-én.
Egy dolog volt, ami örömet okozott. A gyilkolás. Azt akartam, hogy más emberek is érezzék azt a fájdalmat, amit én éreztem aznap amikor a szüleim elvették tőlem. Így én is elvettem tőlük a szeretteiket. Nem válogattam. Nő, férfi, idős, fiatal, aki a kezem ügyére akadt mind megöltem. Kivéve a gyerekeket. de nem volt elég. 27 embert öltem meg mielőtt lesitteltek és ezért minden nap bűnhődök. A lelkiismeretem nem hagy nyugodni. A tudat, hogy egy szörnyeteg vagyok mardos belülről. És ez lett belőlem.. A melegszívű és tisztalelkű Salim Dentonból, egy gonosz és kegyetlen Zac Denton lett. Egy szívtelen ember akinek nincsenek érzései, mert kiölték belőle...