6. fejezet - A szavak súlya

Selia szemszöge

Álom és ébrenlét határán adtam át magam a szél gyengéd simításának a testem minden szegletén. Felüdülés volt ebben az óriási hőségben ez a lágy szellő. Meg akartam mozdítani a kezem, hogy kisöpörjek egy hajszálat a homlokomból, de akkor jutott eszembe, hogy nagy valószínűséggel ez nem lenne túl jó ötlet. A hűsítő szellő adta megkönnyebbülés egy perc alatt foszlott szerte és vette át a helyét a félelem. Eszembe jutottak a nemrég történtek és akarva-akaratlanul is kirázott a hideg. Már a puszta gondolat is remegéssel töltött el.. Meglőtt aztán kínzott. Akkor is ha megmentette az életem a "fájdalommal". Hiába szedte ki a golyót ha Ő okozta a sebet. Soha nem bocsátom meg neki. Soha.. Amint felépülök annyira, hogy a saját kezembe vegyem az irányítást megszököm. Kerül amibe kerül.. Ha azt így megtette a későbbiekben mikre lenne képes? Valószínűleg meg is ölne. Hideg vérrel, mindenféle lelkifurdalás nélkül. Hiszen eddig is ezt tette. Sorozatgyilkos.. Ő egy sorozatgyilkos.. - ismételgettem magamban. Nincsenek érzelmei. Általában az ilyen emberek tettei mögött valamiféle lelki okok vannak, amikre hivatkozva gyilkolnak csakhogy bosszút álljanak valamiért vagy valakiért. Habár ez csak az egyik véglet. A másik az az, hogy a gyilkosság és a vér puszta gondolatától is elönti őket a mámor és nem bírják megállni.. Ezeket nevezik pszichopatáknak. Ezek ellen küzd az apám éjjel-nappal szakadatlan. Az ilyenek nem emberek.. Mert miféle érző lény képes kioltani számos ártatlan és védtelen hozzá hasonló embert? Egy szörnyeteg.. Pont mint Zac...

Apropó Zac. Kinyitottam a szemem és olyat láttam amit azt hiszem soha nem fogok megérteni, megfejteni vagy felfogni. Az elrablóm a földön ült, kezében egy bőrkarkötőt szorongatva, miközben szeméből könnyek potyogtak. A fény még inkább kiemelte markáns arcának vonalait, amin most a megszokott gúny és hideg merevség helyett fájdalom tükröződött. Zavartan pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak, jól látom-e.

   - Te sírsz? - suttogtam erőtlenül. Zac hirtelen felkapta a fejét és keze ökölbe szorult elrejtve előlem a karkötőt.

   - Nem! - dörzsölte meg az arcát olyan erővel, hogy azt hittem nem marad rajta bőr. Idegbetegen felállt és a táskájához sietett ahonnan egy üveg vizet vett ki. - Tessék! - nyújtotta felém. Értetlenül néztem rá, mire felfogta, hogy nem tudok egyedül felülni és fekve nem lehet inni. Próbált óvatosan felemelni, de a jobb karom még így is sajgott. Amint az ajkaimhoz ért a hideg folyadék mohón inni kezdtem, és tudatosult bennem, hogy napok óta nem kapott a szervezetem semmilyen táplálékot. A gyomrom olyan hangosan korgott, hogy Zac összeráncolt szemöldökkel nézett.

   - Ne nézz, hanem hozz valamit enni. - nyögtem ki nagy nehezen. Furcsa tekintettel bólintott és a kezembe nyomott egy üres szelet kenyeret (?). - Mit kezdjek ezzel?

   - Edd meg. - nézett rám olyan "nem egyértelmű?" nézéssel.

   - Üresen? - képedtem el.

   - Már nem a kastélyban vagy hercegnő. Vagy megeszed vagy éhen halsz.. - vonta meg a vállát. "Boldog" vagyok, hogy visszatért a régi Zac és már nyoma sincs annak, hogy érző lény lenne... Erőt vettem magamon és szó szerint tömtem magamba a száraz szeletet. Levegőt sem vettem evés közben, amiből az lett, hogy köhögni kezdtem és fulladozni. A hátam veregetve tett "rendbe" Zac.

   - Már jobban vagy? - pislogott rám nagyokat azokkal a gyönyörű szemeivel.

   - Kicsit.. A vállam sem fáj már annyira. - köszörültem meg a torkom.

   - Remek. - bólintott. - Akkor 2 óra múlva indulunk. Ha nem haragszol, nem várnám meg míg ránk találnak. - dünnyögte és sétált egy kicsit messzebb tőlem. A bőrkarkötő amit nemrég könnyezve szorongatott már a kezét díszítette és a ruháit is lecserélte amíg aludtam. Egy fekete farmernadrág volt rajta és egy fehér póló, ami kiemelte kreol bőrének árnyalatát és a póló ujja alatt rejtőző izomzatot. Képtelen vagyok felfogni, hogy valami ami ilyen gyönyörű.. Hogyan lehet rossz. Nézem és próbálom kitalálni mi történt vele. Mi történhet valakivel, ami arra készteti, hogy szörnyeteg legyen? Bárcsak belelátnék a fejébe...

   - Esteledik. Ma már mégsem indulunk el, de holnap korán reggel északnak megyünk. - biztosította ki a fegyverét, mire engem kirázott a hideg és eszembe jutott a perc amikor meghúzta a ravaszt és a golyó a fedetlen vállamban landolt. Nem tudom, mi lesz velem ez után.. Hogy túlélem-e. De ha kiszabadulok innen fogalmam sincs miképpen teszem magam túl ezen...

   - Rendben. - bólintottam nehézkesen. Zac felvont szemöldökkel meredt rám és barna szemét végig futtatta rajtam tetőtől talpig. Az arcom pírba borult és a gyomrom görcsölni kezdett, a bőröm pedig libabőrös lett tekintetétől. - Mi az? - néztem mélyen a szemébe kissé színpadias mozdulattal.

   - Szarul nézel ki. - jelentette ki olyan lazán mintha csak azt mondaná, hogy az ég kék.. A szemeim elkerekedtek és próbáltam megemészteni, hogy mit is mondott az előbb.

    - Elnézést de.. - nyögtem ki nagy nehezen ezt a fél mondatot amit Zac könnyű szerrel félbeszakított.

  - Jól hallottad. - ráncolta össze a szemöldökét. - Meg kellene fürödnöd. Elvégre vagy 4 napja nem zuhanyoztál. - röhögte el magát.

   - Csak úgy tájékoztatnálak, hogy a sivatag közepén nem igen volt módom zuhanyozni és fogat mosni.. - hadartam sértetten, de megint félbeszakított.

   - Ja tényleg a fogmosás.. - csapott a homlokára mintha elfelejtett volna valamit. - Az is rád férne. - bólintott, mire az agyam teljesen elborult. Hogy lehet valaki ennyire bunkó?

   - Pont te mondod? Te sem tetted meg egyiket sem 4 napja.. Vagy kitudja mióta! - fontam össze a karom a mellkasom előtt, de azonnal meg is bántam mert a sérült vállam olyan erővel kezdett hasogatni, hogy azt hittem menten elájulok. Szorosan lehunytam a szemem annyira, hogy kis csillagokat láttam. Nem mertem megmozdulni, mert féltem, hogy minden kis mozdulat nagyobb bajt okozhat. Ekkor érdes férfikéz fogta meg meglepően gyengéden a karomat.

   - Menthetetlen eset vagy. - súgta Zac mély, rekedtes hangon miközben meleg lehelete csiklandozta a bőrömet finoman megborzongatva vele a testem. Egyszerűen nem bírom felfogni miért csinálja ezt velem. Most meg miért kedves? Hiszen gyűlöl.. Egy egyszerű túsz vagyok neki, aki segít átjutni Pakisztánba vagy hova. Nem is gondoltam, hogy mást is jelenthetek. Még csak nem is ismer.. Én sem őt. És őszintén nem is akarom. És azt sem, hogy bármi közöm legyen hozzá. Csak haza szeretnék menni és elfelejteni ezt az egészet. Végleg.

 - Te sem vagy egyszerű. - suttogtam féloldalasan elmosolyodva. Vigyorogva megcsóválta a fejét, majd egy gyengéd mozdulattal a fülem mögé tűrt egy arcomba lógó tincset. - Miért csinálod ezt?

   - Mit? - csodálkozott.

   - Nem tudom pontosan mit akarsz tőlem, de elegem van a hangulatingadozásaidból. Idegbeteg vagy és lelősz aztán kedves vagy velem aztán meg segítesz.. Nincs elég agyi kapacitásom a hangulatingadozásaidhoz. Nem kell, hogy hozzám szólj. Nem kell, hogy beszélj velem, nem kell hogy kedves legyél. Csak ne tedd ezt. Ne zavarj össze. Épp elég ez az egész ami történt velem. Kérlek... - suttogtam kétségbeesve. Mélyen a szemembe nézett majd bólintott egyet.

A nap már felmenőben van és Zac a tegnap esti kirohanásom óta egy szót sem szólt hozzám. Nem mintha akartam volna, csak furcsa volt, hogy hirtelen már nem hallom a gúnyos beszólásait, a lekezelő szavakat amiket hozzám intéz. A karom nem igazán lett jobban de hála a víznek és a tegnapi kenyérnek már, nem érzem a gyomromban keletkezett szorító fájdalmat. Azonban az arcom vörös színe és fájdalmas lüktetése nem sejtetett semmi jót rám nézve. Nem csoda, hiszen nem maradt rajta bőr se jóformán. 

  - Uram isten. - nyögök fel mikor megpróbálok felállni és saját gondatlanságom és feledékenységem miatt a sebesült karomra támaszkodok. 

  - Ne bénázz már. - hallom meg Zac hangját és nemsokára ujjait érzem a csuklómon. Segít felállni én pedig a lendülettől neki dőlök. 

  - Hányingerem van. - fintorodok el.

  - Tőlem? - ráncolja Zac a homlokát, de nem tol el magától. 

  - Nem... Vagyis igen, de most épp nem. Inkább magamtól. A szagomtól, az arcomtól, meg attól ahogy most kinézek. - hajtom le a fejem.

  - Így is gyönyörű vagy. - hallom Zac suttogó hangját. Hosszú pilláim alól felnézek rá és szólásra nyitom a szám, de ő megelőz. - Mármint kevésbé vagy lepusztult, mint tegnap. 

Mélyen beszívom a levegőt. Hogy lehet valaki akkora tapló? Így is a padlón vagyok de ő újra és újra belém rúg. 

  - Készülj lelkileg. Indulunk. És Pakisztán messze van. - szedi össze a táskáját és a karom megragadva indulunk el a sivatagot kettészelő kopár úton. Felnézek az égre de rögtön megbánom. A nap égető sugarai égetni kezdik a maradék bőrfelületet az arcomon. Kigurul egy könnycsepp ahogy arra gondolok, hogy 2 napja ilyenkor a puha ágyamban feküdtem, élvezve a hétvégi későn kelést. Lehet, hogy unalmas volt az életem, de tökéletes. Hálátlan voltam érte... Hát tessék. 

  - Kaphatok vizet? - suttogom halkan.

  - Nem, be kell osztani - közli Zac rám sem nézve.

  - Kérlek. - könyörgök, de Zac nem felel. Egyre inkább érzem, ahogy a lábaim elgyengülnek és a szédülés úrrá lesz rajtam. - Zac... Zac...

  - Kussolj már el. - mordul rám, de ebben a percben engem elnyel a sötétség. 

Amint kinyitom a szemem érzem, hogy ólomsúly nehezedik rá. A testem minden porcikája tiltakozik az ébredés ellen, de az ösztöneimnek nem engedhetek. Lassan megrebegtetem a pilláim, hogy kiűzzem az álmot és körülnézek. Egy szobában vagyok. A falakat barna tapéta borítja ami leginkább a 80-as évekre emlékeztet. A helységben nincs más, csak egy ősrégi tv, egy kis komód, dohányzó asztal és egy ágy amin fekszem. Istenem el sem hiszem, hogy megmenekültem. Mert csak ez lehet a magyarázat. Valaki megmentett. A lámpa a komódon sárgás világítást kölcsönzött a szobának és az ablakon megáradó sötétségből arra következtettem, hogy este van. 

Próbáltam felülni, de olyan éles fájdalom hasított minden porcikámba, amit az ájulásom előtt sem éreztem. Tehetetlenül felnyögtem és visszahuppantam az ágyra. Az arcomra kaptam a kezem és meglepődve, ám de boldogan tapasztaltam, hogy nyoma sincs a lehámlott vörös arcomnak. A szám sem volt többé kicserepesedve, de a gyomrom pokolian korgott. Ekkor kinyílt a szoba másik végében lévő ajtó és Zac lépett ki rajta vizes testtel, hajjal, törölközővel derekán. 

  - Azt hittem már örökké ki leszel ütve. - szólalt meg rekedtes hangján.

  - Szóval... Nem... Nem mentettek meg? - kérdezem már a sírás határán.

  - De igen... Én.. - von vállat Zac és leül mellém. - Miután kiütötted magad kénytelen voltam egész nap ölben vinni téged. Kurva nehéz vagy mellesleg. - teszi hozzá bunkón - Szerencsédre találtam egy kisebb kamionos pihenőt. Lekezeltem rendesen a sebeid, megfürdettelek, sőt a fogad is megmostam. - kulcsolja össze kezét tarkóján és pedig ezeknek még a gondolatára is belepirulok.

  - Te..Megfürdettél? - dadogok.

  - Ahham. - vigyorodik el. - 3 napig ki voltál ütve. Kezdtem aggódni szépségem. 

  - Meddig leszünk itt? - kérdezem halkan.

  - Amíg nem leszel jobban - simítja fülem mögé a hajam. - Szóval pihenj amíg csinálok enni. - lépett a dohányzóasztalhoz háttal nekem. Ahogy néztem erős, férfias vállát amit már tiszta póló takart eszembe jutott, a tekintete. A tekintete, ahogy a karkötőt szorongatva sírt. Aztán az azt követő éjszaka. Beszélt álmában... Hangokat és szavakat csak de így is kivettem belőle néhány dolgot. 

  - Zac? - kérdezem halkan

  - Hm? - kérdezi felém sem nézve

Habozok feltenni a kérdést, hiszen nemrégiben is a túlzott kíváncsiságom juttatott halálközelben és ismerve Zac-et kitudja mit vált ki belőle ha megkérdezem. Végül nyelek egyet és megszólalok. - Ki az a Salim? - kezében megáll a kés amivel a kenyeret vajazta és rezzenéstelenül áll. Percek telnek el, így és már azt hiszem nem válaszol, mikor meghallom halk, meggyötört hangját. - Salim... Salim én vagyok.